Archívum Újkor Portré

A nyakasság váratlan erénye. A Bartha–Ristow ügy, Kolozsvár 1880. november

Szerző: Ferenczi Szilárd

November 10-én, egy szerdai napon megjelenik az Ellenzék 34. száma, melynek harmadik oldalán, legalul, „Lajdinánt ügy” kiemeléssel a következő rövid hír olvasható: „Gusztáv Ristov-nak hívják azon apró hadnagyot, ki az egy éves önkénteseket, itt Kolozsvártt állandólag »magyar kutyá«-nak nevezi. A fiúk között nagy ezért az elkeseredés. Soha se bántsák! Nem azért él a német magyar kenyéren, hogy meg ne marja gazdáját”.

Még aznap ellátogat a Kelethez (kormánypárti napilap, Békésy Károly közgazdász főszerkesztésében) Edmund Dienstl főhadnagy és Forget hadnagy, a közös hadsereg Kolozsváron állomásozó 51. gyalogezredének tisztjei, és Gustav Ristow hadnagy nevében tisztázó nyilatkozatot tesznek. A Kelet Főtér 4. alatti szerkesztőségéből átsietnek az Ellenzék Bel-Király utca (ma I.C. Brătianu) 16. címen található székhelyére, ahol Ristow nevében kiigazítást követelnek, ám Bartha megtagadja az írottak visszavonását. Ekkor a tisztek párbajjal fenyegetik, de a szerkesztő elutasítólag válaszol, és kitessékeli őket.

Ezt követően a két napilap hasábjain kisebb sajtóvita bontakozik ki, a helyi rövidhírek rovatban. Az Ellenzék részleteket közöl az egyetemista önkéntesek leveléből, amelyben Ristow hadnagy egyéb „brutális eljárásairól” is beszámolnak, Bartha pedig értesíti olvasóit az osztrák hadnagyok újabb látogatásairól, majd pénteken kijelenti, hogy a sajtószabadságot nem engedi tovább terrorizálni.

cikkek_46864.jpg
Kép: axioart.com

A szombati lapszámban, november 13-án beidézi a Budapest ellenzéki/bulvár napilap véleményét: „Hát nem tudják azt a hetvenkedő goromba frátert moresre tanítani. Bizonyosan azon reményben pimaszkodik, hogy őt is ezredessé nevezik ki. Ostort neki.” A Kelet szerdán lehozza Ristow hadnagy önmagát tisztázó nyilatkozatát, azonban két nappal később az egyetemisták levele láttán módosítja állásfoglalását. Röviddel azután, hogy a szombati Ellenzék számot széthordják a rikkancsok, Bartha és Ristow, valamint az utóbbinak segédkező Dienstl között lejátszódik az előre megfontolt becsületvédelmi kaszabolás.

A korabeli sajtó közli a szemtanúk rendőrségi vallomásait. A kardcsapások sorrendjét és a dulakodás térbeli helyezkedését illetően nincs egyetértés, a párbeszédről is eltérően számolnak be. Emellett a különösen érzékeny szempontok a híreket egymástól kölcsönző szerkesztőségekben néha gyökeres változáson mennek át, így hát csupán a források többségében megjelenő elhangzottakat, mozdulatokat és érintkezéseket idézhetem. A több forrásban is szereplő, mindazonáltal részleteiben vagy modorban számottevően eltérő mondottakat, helyeket, mozdulatokat párhuzamosan tüntetem fel. Ami ugyanazon kijelentésről nagyrészt megegyezik a forrásokban, szerkezetileg, hangulatvesztés nélkül közös nevezőre vontam.

November 13-án, déli 11 óra után pár perccel Ristow és Dienstl egyenruhában, fedetlen fővel és korbáccsal/lovaglóostorral a kézben megjelennek Bartha szerkesztőségi lakásán. Bartha az irodában fogadja őket, a párbeszéd németül folyik. A sajtó értesülései szerint jelen van Fritsch Albert szerkesztőségi szolga/újságíró, egyes források szerint Kabdebó Ferenc frissen végzett jogász is.

Bartha: Miben lehetek szolgálatukra?/Miért jöttek az urak?

Dienstl: A párbaj dolgában jöttünk. Ad-e fegyveres elégtételt avagy nem?

Bartha elismétli, türelmesen/ingerülten a már korábban elmondottakat. Nem érzi, hogy elégtétellel tartozna, sajtószabadság van, az igazságot írta meg, s ha Ristow bebizonyítja, hogy az önkéntesek valótlanságot állítanak, csakis akkor lesz hajlandó visszavonni az írottakat, vagy ha nem tenné meg, és Ristow hadnagy továbbra is ragaszkodik hozzá, kész lesz fegyveres párbajt vívni.

Ristow/Dienstl: Ez ránk most nem tartozik!/ Másképp nem?

Bartha: Másképp nem!

Ekkor Ristow/Dienstl félreérthetetlenül ellenséges mozdulatot tesz (a lovaglóostort átveszi egyik kezéből a másikba/kardja markolatához nyúl).

Bartha: Figyelmeztetem az urakat, hogy ne merészeljenek erőszakot követni el rajtam! — Bartha íróasztalán/mellett volt egy pálca/vastag somfabot, amelyet ekkor megragad.

Ristow/a tisztek: Mit akar a bottal?

Bartha: Semmit, csak kézbe vettem./Ugyanezt kérdezhetem én is, mit akar a korbáccsal?

Itt megszólítja Barthát magyarul Fritsch.

Ristow: Mit mondott az úr?

Bartha: Nem figyeltem rá.

ristow.jpg
Kép: http://anno.onb.ac.at

Dienstl/Ristow ekkor a Bartha arcára/vállára sújt az ostorral, mire Bartha Ristowot/Dienstl-t a bottal/pálcával fejbevágja, az megtántorodik. A másik/ugyanez kardot ránt és Bartha fejére sújt, de Bartha a bottal/puszta kézzel felfogja a vágást, a botot elejti. Megragadja Ristowot és leteperi (ebben mindenik forrás egyetért), igyekezvén kicsavarni kezéből a kardot. Fritsch kirohan (nem tudni meddig ér). Közben Dienstl hátulról Bartha hátát, fejét, karját vagdossa.

Bartha elengedi Ristowot s szembefordul Dienstl-lel, de ugyanakkor Ristow is talpra ugrik és most már ketten szabdalják Barthát, ahol érik. Bartha igyekszik puszta kézzel védekezni, de miután a kardok felszaggatják tenyerét és alkarját, menekülni próbál az előszoba/hálószoba irányába, de a küszöb előtt elbotlik a szőnyegben/elgyengülve orra bukik a vérveszteségtől, és az egyik tiszt hátbaszúrja.

Ekkor már a padló és berendezés egy részét vér borítja. Az ajtónyílás szemöldökfája több kardcsapást is felfog. A bejárati ajtó/udvar felől beszűrődő zajra a tisztek abbahagyják a vagdalkozást és kiszaladnak az épületből. Az udvar végéből két favágó érkezik, pár percen belül pedig a véletlenül arra járó dr. Kerekes Gyula tanársegéd, aki sürgősségileg ellátja az áldozat számtalan sebét, valamivel később pedig Minorich Károly rendőrkapitány (egyben alpolgármester), aki az áldozatot és a tanú(ka)t kihallgatja.

A szerkesztőség rövid időn belül megtelik orvossal, újságíróval, az utca polgárával, és a hírek szárnyra kapnak. Többen is látták a két vérfoltos közös hadseregbeli tisztet befordulni a Bel-Király utca 28. szám kapuján (a mai Apáczai iskola tőszomszédsága), s amint híre jön, hogy az Ellenzék szerkesztőjét érte támadás, és halálán van, a két ház között, gyakorlatilag az utca felében folyton növekvő tömeg gyülekezik, mely az egyre erősödő „gyilkos”-t skandálja. A Magyar polgár (kormánypárti napilap) főszerkesztője, Nagy János irodalomtanár józanságra felszólító beszédet tart, de a tömeg nem hátrál. Három óra körül dobpergéssel, egy székely tiszt vezénylete alatt felvonul egy közös hadseregbeli század, és feltűzött szuronnyal rendet teremt, három-négy hevesebben tiltakozó polgárt megsebez. A kaszaboló tiszteket egy erősítésként érkező század fedezete alatt előállítják és átkísérik a (később Hunyadi – ma Ștefan cel Mare tér délkeleti sarkán álló) Szent-György laktanyába.

img_0009_1.jpg
Laktanya. Kép: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár.

Kolozsvár városvezetésének radikálisabb tagjai és az Ellenzék retorikailag és írásban egyaránt a nemzet ellen elkövetett merényletnek állítják be az összetűzést, s a városban kitör egyfajta forradalmi láz és egyenruhafóbia. Hiába a tombolásba vegyülő, higgadt magatartásra felszólító hangok, melyek a kormánypárti városatyák és napilapok (Kelet, Magyar polgár) részéről elhangzanak, Barthát pár napon keresztül a magyar függetlenség, szólás- és szajtószabadság mártírjaként ünnepli lapja és Kolozsvár.

A hirtelen feltámadt osztrákellenesség, valamint a Bartha állapotának súlyosra fordulásáról fel-felröppenő hírek nyomán a város közönsége önmozgósításba kezd és a „gaz merénylők” megbüntetését követeli az ország és birodalom felső vezetésétől. A sajtóban futótűzként terjedő híreknek köszönhetően a „kolozsvári gyalázatos brutalitásról” hétfőre az egész ország értesül.

Szombat délután a polgárok kisebb-nagyobb csoportokba verődnek a belváros több pontján. Összehívják a hírlapírók értekezletét a Bel-Közép (ma Eroilor) utcai Grand kávéházba „a teendők megállapítása iránt”. Részvétirat szerkesztésére, a városvezetést rendkívüli ülés összehívására megnyerő és népgyűlést kezdeményező bizottságot állítanak össze, melynek elnöke Szász Domokos, a későbbi evangélikus-református püspök. Kolozs megye alispánja, Gyarmathy Miklós az értekezlet ideje alatt „a fegyveres erőkkel szembeni” csendes magaviseletre felkérő beszédet intéz a kávéház előtt összesereglett néphez.

Az értekezleten jelen levő diákság később az Orbán kávéházban (Főtér, Rhédey-ház) beszámol az ott egybegyűlteknek az újságírói döntésekről, majd indítványozzák, hogy a közös hadsereg tisztikarát a polgárság „minden nyilvános helyen” zárja ki köreiből.

A diákok egy nagyobb csoportja a Bel-Torda utcában (ma Universității) közrefogja az Orbánba tartó Haller Károly rektort, aki rögtönzött lelkesítő beszédet mond, és kéri az ifjúságot, „hogy utcai demonstrációktól tartózkodjék”. Egy ideig szünetel a tanítás, a kollégiumokat bezárják.

Szombat este hatósági falragaszok intik nyugalomra a polgárságot, hírül adva, hogy a tetteseket letartóztatták és megindult a bűnvizsgálat. Az Ellenzék éppúgy, minden utcasarki hirdetőre kiplakátolja saját falragaszát, egy „igen éles hangú iratot”, amely népgyűlésre, felvonulásra, elégtétel kiharcolására buzdít. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka a város előkelőségei „százanként” látogatják a beteg Barthát.

A hírlapírók értekezletén választott küldöttség felkérésére a városvezetés rendkívüli, nyilvános ülést hív egybe vasárnap, és reggel tíz órakor a Bel-Közép utcai tanácsház lépcsőháza, díszterme, és az utca tele van emberrel. A Budapestről reggel befutott gr. Eszterházy Kálmán főispán elnököl. Egy hattagú bizottság kinevezéséről döntenek Szász Domokos vezetésével, mely a miniszterelnök Tisza Kálmánhoz és Ferenc József király színe elé juttatja a város feliratát, melyben a tettesek megbüntetését követelik.

220px-tisza_kalman_horowitz.jpg
Tisza Kálmán miniszterelnök. Kép: wikipedia.hu

Ezt követően a tömeg ellepi a főteret, és különféle szónokok fellépését sürgeti. Előbb a Székelyudvarhelyről érkezett Ugron Gábor függetlenségi politikus, Bartha jóbarátja és átmenetileg az Ellenzék főszerkesztője tart népgyűlésre mozgósító és nem kevésbé osztrákellenes szónoklatot a Nemzeti Szálló egyik erkélyéről (a New York/Continental telekelődje), majd az új takarékpénztár épületének első emeletére felhág Békésy Károly, de nyugalomra intő beszédét megabcúgolják. „Vérért vért!” zúgja a tömeg, majd az esőre való tekintettel „mint egy terhes felhő” szétszéled.

Ekkor már közös hadseregbeli tiszt alig mutatkozik az utcán, ha mégis, „szuronyos katonákkal kísértetik a boltba magukat”. Étterembe nem járnak, az ételt hazarendelik. Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka egy nagyobb tömeg megdobálja Demel tábornok Bel-Torda utcai lakását, beveri ablakait, mire „pár pillanat alatt katonai őrök foglalták el az utca bejáratait”.

Délelőtt 10 órai kezdettel Budapesten lezajlik az országgyűlés képviselőházának ülése, melynek keretében gr. Péchy Manó, kolozsvári első kerületi képviselő, egykori erdélyi királyi biztos, megrendelt interpellációt intéz a miniszterelnök-belügyminiszter Tisza  Kálmánhoz, melyben a „szándékozik-e a miniszter úr ez ügyben mielőbb erélyesen intézkedni és behatólag oda hatni, hogy … a bűnösök példásan megfenyíttessenek?” kérdésre vár választ. Tisza az interpellációra előre megírt választ olvas fel, és kifejti, hogy már intézkedett: „azonnal távirati utón felszólítottam a szebeni katonai parancsnokságot, hogy az ügynek egy vegyes – polgári és katonai tagokból álló – bizottság által való megvizsgálása iránt intézkedjék” melynek választáviratával is helyben rendelkezik.

A kormánypárthoz örökké „hűséges mameluk” öreg Péchyt Tisza a kedélyek lecsillapítására használja fel ez ügyben. A polgári-katonai vegyes bizottság valóban összeül november 17-én, ám december 8-án nézeteltéréseik támadnak, mivel a hadsereg részéről delegált osztrák tisztek megtagadják a polgári oldalról nyilvános tárgyalásra jött felkérést, és kivonulnak az ülésről. Ugyancsak hétfőn Jókai Mór elnöksége alatt a fővárosi hírlapírók egyesülete is részvétiratot, valamint a tettesek példás megbüntetését követelő feliratot szerkeszt, melyet minden magyar lap leközöl.

Hétfő este a városvezetés által kijelölt hattagú küldöttség felutazik gyorsvonattal a fővárosba Tisza Kálmán kormányfőhöz, aki másnap fogadja őket. Ismételten ígéretet tesz a közös bizottság felállítására, az eset egyes részleteiről tesz fel kérdéseket, bizalmat szavaz a törvényes igazságszolgáltatás eszközeinek, majd útjára bocsájtja a város képviselőit, akik csütörtökön az uralkodó elé járulnak. Ferenc József a maga részéről igazságtételt ígér, és reményét fejezi ki, hogy a különösen Erdélyben fennálló jó viszony katonaság és polgárság között a továbbiakban nem fog romlani.

Kedd délben Kolozsváron lecseng a Redoutba (Néprajzi Múzeum a Bel-Monostor/Memorandumului utcában) egybehívott népgyűlés, amelyen 3-5 ezer polgár vesz részt. Felszólal Ugron Gábor függetlenségi, illetve Hegedüs Sándor szélsőbaloldali politikus, előbbi Magyarország hadseregének különszervezését szorgalmazza, utóbbi értetlenül áll a függetlenségiek uszítása előtt, és a rendbontások ellen foglal állást. Bartha Miklósra és a kaszabolásra egyetlen halvány utalást tesz Ugron, Hegedüs meg sem említi. Mindketten megéljenzik a királyt.

A tömeg eloszlik, de még előtte „gúnyosan kikacagja a fővárda kettőztetett őrségé”-t, utána pedig rögtönzött rövid szónoklatokra gyülekezik a Főtér sarkain. A népgyűlésnek a királyhoz címzett feliratát Ugron, Orbán Balázs és Bokros Elek függetlenségi képviselők viszik fel a fővárosba, de Ferenc József nem fogadja őket.

Aznap a Kelet Barthát és az egyéves önkénteseket kissé elmarasztaló vezércikkel jelentkezik, mely alágyújt a kedélyeknek, s a lapszámot pár polgár az Orbán és Grand kávéházak előtt nyilvánosan elégeti. Mivel a cikkben „zuglap”-nak lett nevezve, a fővárosi Budapest napilap sajtóperbe fogja a Keletet.

Tömeges megmozdulásra Kolozsváron a továbbiakban már nem kerül sor, az eset a következő évi országgyűlési választások kampánybeszédeit fogja gazdagítani, erős nacionalista színezettel.

II. rész

Az osztrák hadsereg tisztikara sokáig nem tudta levetkőzni a napóleoni háborúkból örökölt párbajszellemet, amely a becsületvédelmi játékokra fogékony magyar polgári körökben is gyorsan meghonosodott, és amely nem egyszer lázba hozta a dualista Magyarország közéletét.

Korrajz és következmények

Az 1867-68-as törvényekkel létrehozott Osztrák-Magyar dualista állam egyik központi tartópillérének a közös hadsereg számított. Ez a nemzeteket összefogó és a meglévő hatalmi berendezkedést fenntartó intézmény soknemzetiségű volt ugyan, alapjában véve azonban a Habsburg katonai hagyományokat éltette tovább, jelvényeiben, vezényleti nyelvében, tisztikarában német maradt.

Hiába fordult meg benne a lakosság közel fele, nem tekintette magáénak sem a magyar, cseh vagy horvát, sem a nemzetiségi. Nemzeti sokszínűsége miatt az osztrák sorhadi szolgálatra kötelezett felnőtt férfiak sem érezték teljesen magukénak. A legfőbb hadúr, Ferenc József császár e saját kezűleg irányított hadseregben látta a birodalom oszthatatlanságának garanciáját.

A magyar honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozó honvédség 1868-as évi felállítását követően sem szűnt meg a közös hadsereggel szembeni elégedetlenség magyar részről, az ellenzék és a közvélemény továbbra is igényelte az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg magyarosítását.

Ezt a feszültséget tovább táplálta a német tiszteknek a magyar nemzeti hagyományokat nemegyszer sértő magatartása, melyet az ellenzéki sajtó és számos politikus az esetek többségében – jóhiszeműen vagy demagógiából – igyekezett az egész nemzettel szembeni merényletnek feltüntetni.

Előfordult, hogy osztrák tisztek levétették az ünnepségek alkalmával kitűzött magyar zászlókat, polgárokkal kaptak össze kávéházakban vagy a színházban, vélt-valós sértésekért egyeseket az utcán megkardlapoztak, illetve megsebesítették azt az újságírót, aki mindezt másnapi cikkében megszellőztette. Ezek közé tartozik a túlzott reagálást szült kolozsvári kaszabolás is.

Magyarországon 1880-ban még nem vált széles körben elfogadottá a tizenhárom esztendővel korábban létrejött kiegyezési rendszer, mely ellen főként az ellenzéki sajtó agitált szüntelen. A gazdasági élet ugyan fellendülni látszott, de politikai körökben és a hétköznapi élet szintjén alig halványult a szabadságharc leverését követően bevezetett és közel húsz éven keresztül működtetett osztrák abszolutista szabadságkorlátozás számos megnyilvánulásának emléke.

A lakosság sokesztendős folyamat során békélt meg az „Assistenz-Dienst”-tel (a hadsereg rendfenntartó szerepével). Felkelések, utcai zavargások alkalmával a felfegyverzett hadsereg békeidőben is kivezényelhető volt, szembeszállt a felvonuló civil lakossággal, és gyakran halálos áldozatokat hagyott maga után.

Személyi szinten a hétköznapokban is sűrűn előfordultak erőszakos esetek. 1868-ban a pesti elöljáróság mindhiába követelte, hogy a katonák szolgálaton kívül ne hordjanak fegyvert. Nagyban jellemző e korra a párbajszellem széleskörű elterjedése, melyet ugyancsak a katonaság honosított meg, „mint sok minden egyéb jó és rossz szokást” (Kacziány Géza). A tiszt becsületén (magánügy) vagy presztízsén (nyilvánosan) esett sérelmeket egyedül a helyben vagy kihívással vett elégtétel törölhette, a kihívás ráadásul a párbajkódex oltalma alatt hadbírósági enyhítéssel járt.

Magyarországon az 1870-es évekre a polgárságot is hatalmába kerítette a párbaj-mánia, a büntetőtörvények pedig kompromisszumot valósítottak meg a katonai és civil párbajfelfogás között. A tanúk jelenlétében, úriember módjára, szabályosan megküzdő felek gyilkosság vagy súlyos testi sértés vádjával nem a bűnözők közé zárattak, és a legsúlyosabb esetekben is csupán néhány hónap államfogházat szabtak ki Magyarországon.

Az osztrák hadbíróság drasztikusabb büntetésben részesítette a párbajok győztes tisztjeit, viszont az ellenfelét leküzdő katona nem kis eséllyel bízhatott a párbajpárti uralkodó kegyelmében.

Az osztrák tiszti becsületkódex becsületvédelemről (Ehrennotwehr) szóló előírása rendszerint fölháborította a magyar közvéleményt, hiszen azt írta elő, hogy „a tiszt, akit nyilvánosan bántalmaztak vagy megsértettek, köteles a sértést azonnal és fegyverrel megtorolni. (…) Ám ha egy másik tiszt vagy civil ismerősök látták, az Ehrennotwehr elmulasztása rangvesztéssel járt.

Ha párbajképes volt a sértő, párbajra kellett hívni, ha nem, karddal – de csak karddal – össze kellett vagdosni” (Josef Bartunek százados: Die Austragung von Ehrenangelegenheiten – A becsületbeli ügyek lebonyolítása, Bécs 1912, Hajdu Tibor közlésében).

A Kelet november 16-i, sok indulatot szült vezércikkének írója (Justus álnéven) a kaszabolás indíttatásának szemügyre vételekor éppen az osztrák tiszti becsületvédelem előírásaira hivatkozik mikor azt mondja, a tisztek „állásukat veszítik, ha sértéseket eltűrnek.” Ezt támasztaná alá – ha nem maradt volna leellenőrizhetetlenül, pletykaszinten – az a több irányból felröppent hír is, miszerint Ristow és Dienstl négy másik tiszttársával együtt tervelték ki a kaszabolást, azaz bajtársi biztatásra, netán kényszerítés alatt követték el tettüket.

Osztrák tisztek részéről a szabadságharc idején hangoztatott „magyar kutya” vagy „Kossuth kutya” sértés nem csak a forradalom idején és az abszolutizmusban, de a kiegyezést követően is napi szinten elhangozhatott, jóllehet egyre ritkábban, mígnem kikopott.

Bartha gyerekkorából, a szebeni iskolai évekből hozott, és a kor nacionalista retorikája által felerősített németellenességére vall, hogy a magyar önkéntesekkel szemben elhangzott sértést az első adandó – és bizonyítékkal alátámasztható – alkalommal betette lapjába (Ellenzék), a kihagyhatatlan csípős megjegyzés kíséretében. Ha mai szemmel túlzottnak is tűnik, a korabeli polgárok felháborodása érthető.

A hétköznapi provokációkban nemegyszer ludas közös hadseregbeli, német ajkú tisztek karddal támadnak egy olyan polgártársra, aki az alkotmányba foglalt szólásszabadsággal él. Eszerint bármelyiküket érheti atrocitás, amikor véleményüknek, mely nem német- vagy hadseregbarát, hangot adnak.

A hiszterizált közvélemény nyomására és támogatásával a polgárság utcára vonult és elégtételt követelt, bár ebben nem kis érdeme volt az ellenzéki nacionalista uszításnak. A helyi és országos szinten fellépő politikusok hozzáállása nagyrészt kormányellenes volt, hiszen a kormánynak, azaz a szabadelvű pártnak az osztrák féllel szembeni tiszteletből és a kiegyezést fenntartó igyekezetből csupán langyos kijelentésekre, vizsgálatot kezdeményező ígéretekre futotta.

A közelgő, 1881 közepén esedékes országgyűlési választásokra az ellenzéknek (függetlenségi és szélsőbaloldali pártoknak) égetően szüksége volt támadási felületre, és a Bartha-ügy kiváló alkalomnak tűnt. Igyekeztek is a maguk javára fordítani, amint a korabeli lapok tanúsítják, de a Tisza-kormány ekkor és ennyitől még nem volt megingatható.

Tisza „non movere” politikája, azaz a kiegyezést és konszolidációt védelmezni mindenáron, ha kell, bukással is vezényszava ekkor még hatásos volt. Végül 1890-ben a véderő-törvénytervezet előidézte bukását.

A hasonló esetekkel együtt a tisztikar magyarosítását szorgalmazó politikai erők apropójaként ebben a kolozsvári Bartha-ügy is kapott egy egészen apró szerepet. De akkor sem a függetlenségi ellenzék javára billent a mérleg, hanem továbbra is a szabadelvű párt színeiben fellépő Szapáry Gyula miniszterelnöksége következett.

Alternatív értékelés

Bartha összevagdalása nem volt 1880. novemberének egyetlen megrázó eseménye országos és helyi szinten. Alig pár nappal korábban, november 9-én két halálos áldozatot követelő földrengés rázta meg Zágrábot, melyet több utórengés is követett, a megrémült lakosság pedig ezrével menekült ki a városból. Kolozsváron Kéler Ilona, a színház nagy népszerűségnek örvendő, alig 20 esztendős színésznője esett ágynak toroklobbal (diftéria), napokkal a lajdinánt-ügy előtt. Állapotának javulásáról, súlyosbodásáról a város közönsége naponta értesült a három kolozsvári lap hasábjain. A színésznő november 26-án hunyt el.

Ilyen körülmények között robbant a közvéleménybe Bartha megsebesítésének híre, és mindkét tragédiát elhomályosította egy időre. Ha előzmény nélküli, valószínűleg sokkal kisebb botrány lesz belőle, és a két hadnagy ámokfutásának tekintik csupán. A neoabszolutizmusból örökölt ellenszenv a polgárság részéről, illetve az osztrák tiszteknek korábbi, magyarokkal és a magyar nemzeti jelképekkel szemben tanúsított ellenséges magatartása, valamint a sajtó riogatásai kiemelték azonban eredeti kontextusából és nemzetsértésnek állították be. Mindazonáltal az általános riadalom és felháborodás közepette a téma társasági, nyilvános és személyi értékelésébe gyakran vegyültek ironikus felhangok, elsősorban a német tisztikar számlájára.

A sajtó is rátett egy lapáttal, hisz közvélemény formáló szerepénél fogva rémhírekkel, analógiákkal a lapolvasók félelmeit remekül táplálta. Rövid időn belül politikai fegyverré vált a kaszabolás, és ezzel kezdődően a közvélemény viccfaragói nem mulasztották el a számos szempontból nagyszerűen kiaknázható eseményekhez hozzáfűzni gúnyos megjegyzéseiket.

A kissé agresszív hangnemben író és a sebesítést halmozottan kihasználó Ellenzék az első pillanattól támadó és bosszúszomjas állást vett fel, így hát attól sem riadt vissza, hogy időnként vélt vagy valós hírekkel, kétes valóságértékű párbeszédekkel és jelentésekkel traktálja olvasóit. Később humorérzékét más irányba kormányozta, és anekdotákat, versikéket, szarkasztikus történeteket helyezett el a hírek között.

A hetente egyszer jelentkező fővárosi Borsszem Jankó és Bolond Istók élclapok egy héttel az esemény után, november 21-én megjelenő lapszámaikban tárgyalták először sajátos hangvételben a kaszabolást, és később is visszatértek rá. Karikatúráik, verseik, csipkelődő megjegyzéseik üdítően vegyültek a nagyrészt bosszankodó sajtóvisszhangba.

Bartha és Ristow utóélete

Bartha sebeiről és állapotának javulásáról minden kolozsvári lap közölt híreket, melyeket a többi sajtóorgánum is átvett. Így került be majd minden lapba az orvosi látlelet, valamint gyógyulási előmenetele, legalábbis az első napokban, mikor egyrészt halálhírét keltették, másrészt a lehetséges amputációkat jósolták, később gyógyulásáról jelentettek röviden.

A betegágya mellől érkező híradások már az első napokban is csupán a napilapok belső hasábjaira kerültek, rendszerint a „Mindenfélék” közé, de gyakorta és még sokáig emlegették, mint „Kolozsvár városának betegé”-t (az Ellenzékben „lapunk betege”). Kiemelték, kedélyállapotát illetően végig tréfálkozó, a városi események iránt élénken érdeklődik.

Sebeinek első részletes leírása a Magyar Polgár november 15-i különkiadásában olvasható: „Jobboldalt a homlokcsonton átterjedőleg 1,5 cm hosszu, a koponyacsontokat is sértő vágás. Ettől 2,5 cmnyire a nyilvarrattal párhuzamos, mintegy 10 cm hosszu, mély seb. A bal falcsonton egy 12 cm hosszú, a csonthártyát is sértő vágás. A bal arcon egy másik vágás. A jobb kéz hüvelyk, mutató, közép és kis ujja ízületeikben átmetszve, a tenyér egy mély vágást mutat. A jobb felkaron egy 2 cm hosszú vágás. A jobb lapocz fölött egy 2 cm mély szúrás. A balkéz-izület egy vágás által, mely a kéz összes hajlító izmait és az egyik kar üterét átmetszette, nagy mértékben sértve.”

Ezt a látleletet veszi át a többi lap és többé-kevésbé ugyanígy közli. Míg egyeseknél 19, addig másoknál 24 vágás szerepel. Egy utolsó jelentést a fennmaradó és élete végéig jelentkező „állandó nyomorékság”-ról az Ellenzék 1881. január 26-i lapszámában találunk, a törvényszéki vizsgálat lezárását követően.

Ekkor megállapítják, „hogy csupán a balkéz mutató ujja és a jobb kéz hüvelykujja fogják visszanyerni teljes mozgási képességüket. A többi ujjak részint egészen használhatatlanok, részint ízületi merevségek miatt csak kevéssé lesznek használhatók.”

Bartha két hónap alatt felépült, 1881. január elsején „A hála nevében” című vezércikkel jelentkezett az Ellenzékben. Két hétre rá pedig a három elhunyt tag helyére megtartott törvényhatósági bizottsági (városi közgyűlés) választásokat a kétvízközi választókerületben megnyerte, ami tekintve, hogy két évvel korábban költözött a városba és csupán egy – igaz, osztrák tisztek által összevagdalt – újságíró volt, vagy éppen ezért, figyelemreméltó eredmény.

Júniusban országgyűlési képviselőnek választotta Kolozsvár és Szilágysomlyó. Ekkor a kolozsvári mandátumot fogadta el, később rövid megszakítással különféle székelyföldi községek, Gyula és végül Zenta városainak mandátumával 1905-ben bekövetkezett haláláig országgyűlési képviselő maradt.

Az ellenzéki tábor harcos, meg nem alkuvó, gyakorta párbajozó és jobb kézfején merev ujjaival sajátos figurája volt a magyar politikai életnek. Elhunytával kisebb kultusza támadt. Egész alakos fekvő síremléke a Deák-mauzóleum közvetlen közelében található a budapesti kerepesi temetőben.

Ami a két tisztet illeti, a nagyszebeni katonai bíróság hét havi büntetőfogságra ítélte őket, melyből azonban alig lett több harminc napos szobafogságnál, mivel az uralkodó kegyelmében részesültek. Noha mindkettejüket lefokozták, a hadseregben maradhattak.

Dienstl-t egy galíciai garnizonba helyezték át, Ristow előbb a Liebenau-i, majd a prágai gyalogos kadettiskolában vívótanár, később Luigi Barbasetti olasz vívómester mellett kardforgatást oktatott a bécsi Teréziánumban és végül ezredesi rangig vitte.

A századfordulón párbaj- és vívókézikönyvet, illetve tiszti becsületkódexet jelentetett meg. Utóbbit a közvetlen utókor mérvadó szakmunkaként forgatta, híre az Egyesült Államokba is eljutott (New York Daily Tribune, 1909. január 13.). Három évvel később újra kiadta Becsületkódex. A tisztek (tiszt- vagy kadétjelöltek) és egyéves önkéntesek magatartására vonatkozó intéseket és tanácsokat tartalmazó függelékkel a becsületbeli ügyeket illetően (Bécs, 1912) címmel. Gustav Ristow ezredes az albániai Berat vár ostrománál esett el 1917-ben.


via Transindex