Archívum Újkor Gazdaság Várostörténet

Iparosodás és migráció: a kolozsvári és a Zsil-völgyi munkásság etnikai és felekezeti összetétele (1896-1939) I.

Szerző: Nagy Róbert-Miklós

Közismert tény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keleti felében az iparosodás és modernizáció a 19. század második felében kezdődött el. Annak keleti peremterületein pedig még jobban megkésve, a század végén és a 20. század legelején.

A makrogazdasági mutatók szerint Erdély, a Magyar Királyság legkeletibb statisztikai régiója, 1890 és 1900 közötti időszakban indul meg a lassú, de már mérhető felemelkedés útján. A gazdasági növekedés egyik látványos mutatója, az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP/fő) alakulása alapján kijelenthetjük, hogy ez a tendencia az 1900 és 1910 közötti időszakban gyorsult fel.  A mutatók mögött azonban hosszú, összetett folyamatok zajlottak, amelyek fokozatosan alakították át magát a társadalmat is, amely e gazdasági növekedést kitermelte. A régió társadalmában, akárcsak Európa többi részén, a leginkább kézzelfogható változások a nagy ipartelepek megjelenésével következtek be. Az iparosodás (idegen szóval indusztrializáció) ugyan elsősorban a nyugat-európai társadalmakat változtatta meg gyökeresen, de, ha csak részben is, a kontinens keleti felére is rányomta bélyegét. A Magyar Királyság területén is érezhető változások következtek be. Ha csak az iparban foglalkoztatott lakosság arányszámát nézzük, az 1869. évi 12%-hoz képest 1910-ben már 24%-ra növekedett. Azonban ebbe beletartoznak a kisiparosok, kézművesek is, amelyeknek száma mindvégig magas volt. Ha konkrétan, az igazi nagyiparban foglalkoztatottakat vizsgáljuk, mégpedig a magyarországi „ipari forradalom” csúcsidőszakának tekintett 1890-1910 időszakban, akkor csak 12%-ról 16%-ra növekedett az arányszámuk az ország össznépességén belül.  Mindezzel együtt igen fontos szerepet játszott a Monarchia magyar felének társadalmában.

A hagyományos erdélyi társadalmon belül az ipari munkásság teljesen új csoportként jelentkezett. 1900-ban a jelenléte területileg jól körülhatárolt, a nagyobb városokra és az iparvidékekre korlátozódott. Tudni kell, hogy ez a társadalmi csoport bizonyult az egyik legmobilisabbnak és ugyanakkor viszonylag nagy lélekszámú is volt. Jelen tanulmányunkban arra vállalkoztunk, hogy megvizsgáljuk és összehasonlítsuk Erdély két különböző pontján élő és dolgozó ipari munkásságot. A két mintaterület egyike a régió pénzügyi központjaként ismert Kolozsvár városa, a másik pedig Erdély délnyugati szegletében fekvő Zsil-völgyi kőszénbányavidék. Ez a terület közigazgatásilag Hunyad vármegyéhez tartozik. Azért választottuk ezt a két területet, mert érdeklődési körünk ezekre terjed ki, eddigi levéltári kutatásaink során pedig ezekre találtunk forrásokat. Ugyanakkor érdekesebbnek találtuk összehasonlítani egy hagyományos, többszáz éves múltra visszatekintő nagyváros formálódó munkásságát egy teljesen új, alig néhány évtizede alapított, tipikus bányásztelepülések munkásságával, mint két hasonló kategóriájú vidékét vagy települését. A kor, amit vizsgálunk az 1896-tól 1939-ig terjedő időszak. Azért e két korszakhatár, mert ekkorra vonatkozóan rendelkezünk részletes forrásokkal, ugyanakkor a 19. század utolsó évtizedétől a II. világháború előestéjéig terjedő időszak már elég ahhoz, hogy hosszútávú folyamatokra is fény derüljön. Ami a vizsgált jelenségeket illeti, maguk a források határozták meg. Elsősorban az iparban foglalkoztatott személyek születési helye, felekezeti hovatartozásuk, esetleg etnikai hovatartozása érdekelt bennünket. Ezeket az adatokat vizsgálva próbáltuk felvázolni a főbb tendenciákat. Mielőtt rátérnénk a probléma tárgyalására előre kell bocsátanunk, hogy a kor történeti forrásai, pontosabban az 1918 előtti magyar statisztikák csak a személyek anyanyelvét jegyezték fel, az 1918 utáni (1930. évi népszámlálás) román statisztikák úgy az anyanyelvet mint a nemzetiséget jelzik. Ugyanakkor még kiemelendő, hogy míg 1918 előtt a zsidó identitás csak a felekezeti besorolásban szerepelt izraelita címszó alatt, addig az 1930-as román népszámlálásban megjelent külön kategóriaként úgy az izraelita (israelitic) felekezet, mint a zsidó nemzetiség.

A „nagyváros”

Kolozsvár a 19. század végén a Magyar Királyság 11. legnépesebb városa volt.   Erdélyen belül a legnagyobb számú lakossággal rendelkező településsé és egyben a régió pénzügyi-, kereskedelmi-, közigazgatási és oktatási-művelődési központjává nőtte ki magát. A település újkori fejlődéséhez nagyban hozzájárult a központi kormányzat, a regionális szintű közigazgatási intézmények idetelepítésével és a korabeli Magyarország második egyetemének a megalapításával 1872-ben. A tanintézmények mellett, az egyetemi klinikák megépülésével a régió első számú egészségügyi központjává lépett elő. Mindezeknek köszönhetően, az ún. központi hely (a német Zentraler Ort) elmélet alapján, a kettős monarchia magyar felének 10 regionális központja között a harmadik helyet foglalta el.

Amint jeleztük, a város dinamikus fejlődése, érdekes módon nem a klasszikus 19. századi modell szerinti iparosodásnak volt köszönhető, hanem a többi ágazatnak, azaz a kereskedelemnek, a pénzügynek és a szolgáltatásoknak. A statisztikákban ugyan mindvégig viszonylag nagy számban szerepeltek az iparban foglalkoztatottak, 1900-ban 30%, 1910-ben pedig 35% volt az arányuk a városban élő kereső személyek között. Azonban a látszat megtévesztő, ugyanis a kor felfogása szerint valódi nagyipari létesítménynek számító vállalatoknál dolgozók számaránya az iparban foglalkoztatottak körében alig haladta meg 1900-ban a 40%-ot (2454 személy), 1910-ben pedig csak 45% volt (3295 személy).  Ezen adatok alapján az iparban foglalkoztatottaknak több mint a fele kisiparos, kézműves volt. A nagyipari munkásság aránya pedig, annak ellenére, hogy valós számokban növekedett, a város keresőinek csupán 10%-át tette ki ebben az időszakban.  A nagyipari jellegű vállalatok (20-nál több alkalmazottal) száma ekkor még elég alacsony volt a város területén és ezek közül is a 100-nál több alkalmazottat foglalkoztató 3 üzem közül kettő állami tulajdonban volt. A legtöbb munkása az Állami Dohánygyárnak volt, több mint ezer, majd utána a Magyar Államvasutak Javítóműhelye következett, a harmadik pedig az 1899-ben a városba költöztetett Josef Reitter-féle gyufagyár volt.  1910 után ezekhez csatlakozott a Renner-féle bőrgyár, amely azonban már az I. világháború utáni időszakban nőtte ki magát a város legnagyobb vállalatává immáron Dermata név alatt.  Az 1890 utáni majd három évtized a város ipara számára a lassú fejlődést jelentette, de már közvetlenül a háború kitörése előtti években olyan jelek mutatkoztak, amelyek a szektor dinamikusabb növekedését vetítették előre. Az I. világháború és az azt követő államhatalomváltás nem szakítják meg ezt a tendenciát, hiszen annak ellenére, hogy némiképp megváltoztak a körülmények, egy fellendülés következik be. Az 1929-es gazdasági világválság ugyan itt is éreztette hatását, de összességében véve a két világháború közötti időszakban a város ipara felvirágzik. A Dermata mellett a 20-as években olyan vállaltokat alapítanak, mint az IRIS porcelángyár, a RAVAG Fémipari Rt., majd a 30-as években az „Ady” harisnyagyár Rt., a „Schul” selyemgyár, a korszak végén pedig a „Victoria” kötöttárugyár.

A gyártelepek szaporodásával egyidőben, természetes módon megindult az ipari munkásság számbeli gyarapodása is. Az új létesítmények a város északi-északkeleti peremére, a fő vasútvonal mellé telepedtek, így itt alakultak ki a munkásnegyedek is. Az IRIS Porcelángyár környékén a 20-30-as évek folyamán alakult ki az Iris-telep, ennek szomszédságában, a Bulgária-telep, valamint a Kerekdomb.  E növekvő számú ipari munkásság születési hely szerinti származásra, illetve felekezeti és nyelvi-etnikai identitását tekintve is elég színes képet mutatott. Ahhoz, hogy megértsük mi is történt az a 45 év alatt, amit kijelöltünk, először meg kell ismernünk, hogy milyen irányba alakult a város lakosságának születési hely szerinti, valamint nyelvi-etnikai összetétele 1890 és 1941 között.

A dualizmus korában Kolozsvárnak részese volt akkor nagy demográfiai átalakulásának. A település, egyre nagyobb számban vonzotta a tanulni és dolgozni vágyó betelepedőket. Ennek egyenes következményeként, egyre nagyobb arányt ért el azok száma akik Kolozsváron kívül születtek. Az alábbi táblázat Kolozsvár polgárainak születés szerinti származását, illetve összetételét szemlélteti négy évtized folyamán.

Ha az 1880. évi népszámlálás alkalmával a város lakosság 50,36% még Kolozsvárt jelölte meg mint születési helyét, a dualizmus korának végére az arányszámuk 50% alá süllyedt. A két világháború közti időszakra pedig 40% alá csökkent. Evvel párhuzamosan pedig megnőtt a más megyékben született polgárok aránya.  A város vonzáskörzete meglehetősen nagy volt. Három, koncentrikus körbe soroljuk azon területeket amelyekről a bevándorlók érkeztek: az első maga Kolozs megye, a második pedig a közvetlen szomszédságban levő megyék (Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Maros-Torda, Szilágy, Bihar) valamint a harmadik övezet Erdély többi vármegyéi (Alsó-Fehér, Szatmár, Udvarhely, Háromszék, Hunyad, Szeben, Fogaras, Nagyküküllő, Kisküküllő) és Erdély nyugati irányból övező Arad, Máramaros, Temes, Krassó-Szörény. Így egy 200-300 kilóméteres sugarú körről beszélhetünk. Természetesen ezen a három körön kívülről is érkeztek bevándorlók, főleg a korabeli Magyarország többi vármegyéiből, de a birodalom osztrák feléből is. Emellett a Német Birodalomból és a szomszédos Román Királyságból is költöztek a városba.

Ami a város lakóinak etnikai és felekezeti összetételét illeti, a dualizmus korában a magyarajkú népesség adta annak az abszolút többségét. A magyar nemzetiségű lakosság 1930-ra kisebbségbe szorult, de 1940-ben ismét abszolút többségbe került. Az iparban alkalmazottak körében 1900-ban a többséget (85%) a magyarok alkották, a de a románság is képviseltette magát (9,8%). 1910-re az utóbbiak aránya több mint 12%-ra növekedett.  Adatok hiányában nagyon nehéz pontosan rekonstruálni a különböző kolozsvári iparvállalatok munkásságának nemzetiségi összetételét. Az a néhány biztos adat, ami a rendelkezésünkre áll, 1900-ra és 1910-re vonatkozik. Ami a munkások születési hely szerinti származását illeti, rendelkezésünkre áll egy forrás, mégpedig az Állami Dohánygyár 647 munkásának 1890-1894 közötti időszakból fennmaradt listája. Ez alapján 68,5%-uk a városban illetve Kolozs vármegye más településén látta meg a napvilágot, 26,6% pedig románnak vallotta magát.

Az első nagy világégést követő időszak gyökeresen megváltoztatta nemcsak a hatalmi, de a demográfiai viszonyokat is. 1930-ban, az első világháború után12 évvel, a város teljesen más képet mutatott, mint azelőtt. A román ajkú és nemzetiségű lakosok számaránya jelentősen megnőtt, evvel párhuzamosan pedig a magyarság aránya lecsökkent, abszolút száma viszont nőtt. E jelenség annak tulajdonítható, hogy amint azt már az előbbiekben kifejtettük, a város inkább volt közigazgatási-pénzügyi és oktatási központ, mint iparváros. A magyar közigazgatás első világháború utáni kivonulásával pedig jelentős számú magyar lakos hagyta el a várost. Helyükbe pedig román közigazgatás és lakosság érkezett. Feltevésünket látszanak igazolni az 1930. évi román népszámlálás adatai is. A város lakosságának foglalkozás szerinti és nemzetiségi összetételének összehasonlításakor érdekes adatok születtek. Míg a közigazgatásban, oktatásban és igazságszolgáltatásban alkalmazott román munkavállalók abszolút száma és arányszáma egyaránt látványosan megnőtt, 65%-ra (11 099 személy), addig az iparban foglalkoztatottak között csak 21,2 % volt (összesen 5529 személy) jóval a magyarok 59,9 %-nak felét sem tette ki.

Az 1930-as népszámlálás adatai alapján a magyar etnikum dominált a munkásság körében.  A két világháború közti időszak különböző gyáraiban dolgozó munkások etnikai összetételét vizsgálva már színesedik a kép. Anélkül, hogy általánosítanánk, három esetet mutatunk be. Az első az IRIS Porcelángyáré, amit 1922-ben alapított egy román tőkéscsoport a város vezetésének segítségével. 1929-ben az akkor 275 főt számláló alkalmazottai közül 42% vallotta magát románnak, 52% magyarnak, 3% németnek, 1% pedig zsidónak. Egy másik eset a RAVAG Fémárúgyáré, amit az 1920-as években alapított Max Rappaport és a folyamatos fejlődésnek köszönhetően a város egyik jelentős ipari létesítményévé nőtte ki magát.  1935-1940 között a gyár munkásainak 63%-a magyarnak, 30%-a zsidónak, 6,3%-a pedig románnak vallotta magát.  A harmadik eset a Schul selyemgyáré, melynek az 1930-1940 közötti években alkalmazott munkásai között a magukat románnak vallók voltak többségben 56%-al, a magyarok aránya 38% volt, zsidóké pedig 5%.

Ami a munkásság felekezeti megoszlását illeti, az még színesebb képet mutat, hiszen hűen tükrözi az erdélyi felekezeti viszonyokat. Erdélyben az újkor folyamán kialakult felekezeti viszonyok miatt az etnikum és a vallás között szoros kötődések mutathatóak ki. Míg a román etnikumú lakosság túlnyomó többsége majdnem kizárólag a görög katolikus és a görög keleti felekezetekhez tartozik, addig a magyarság a római katolikus, a református, az unitárius és evangélikus egyházak között oszlik meg. Az erdélyi magyar lakosság körében érezhető egy enyhe számbeli túlsúly a protestáns felekezetek javára. A német etnikumhoz tartozók túlnyomó többsége a lutheránus felekezethez tartozott, egy kisebbség pedig a római katolikushoz.  Ami konkrétan a kolozsvári üzemek munkásságának felekezeti hovatartozását illeti 1935 és 1940 közötti időszakban, a RAVAG Fémárúgyár esetében a reformátusok voltak a legtöbben 48%, őket követték az izraeliták 30%-al, majd a római katolikusok 11%-al. A többi felekezethez tartozók jóval kisebb arányszámokkal szerepeltek.  Amint az az alábbi ábráról is kiderül, az “Ady” harisnyagyár alkalmazottai körében 1930 és 1940 között a reformátusok a második legnépesebb csoport voltak (31%), az izraeliták viszont a maguk 36%-ával az első helyet foglalták el, a római katolikusok 22%-al a harmadik legnagyobb felekezet voltak, míg a többiek 2-3% között mozogtak.

Érdekes a különböző felekezetekhez tartozó egyének születési hely szerinti származása. A RAVAG református munkásainak 63%-a Kolozsvárt született és 21%-uk a szomszédos megyékben. Az izraeliták 29%-a született a városban, míg egy másik 29%-a Kolozs megye más településein. A görög katolikusok többsége viszont a szomszédos megyékből származott.  Az “Ady” harisnyagyár református alkalmazottainak 55%-a Kolozsvárt látta meg a napvilágot, az izraelitáknak viszont csak 14%-a, 42%-uk pedig a szomszédos megyékből, a többi pedig még távolabbról származott. A római katolikus felekezetűeknek 53%-a volt a város szülötte.

Az ipari munkások, akárcsak a város többi lakói, születési helyüket tekintve több csoportra oszthatóak fel. 1. akik a városban születtek, 2. akik a megyében, 3. akik a közvetlenül szomszédos megyékben, 4. a közvetetten szomszédos megyékben, ami egyben a külső kört képezi 5. a dualizmus kori Magyar Kiályság más megyéiben 6. a Kárpátokon túli román területeken, vagy más néven Ó-Romániában. A munkásoknak több mint 1/3-a a városban született, de már a szomszédos megyékben születettek aránya megelőzi a Kolozs megyeiekét. A szomszédos megyékből származók pedig a munkásság ¼-ét teszik ki. A “Schul” selyemgyár esetében már érezhetően nagyobb volt a Kolozsvárt születettek aránya, akárcsak a Kolozs megyeieké, hiszen a városban születettek az összlétszámnak majdnem a felét tették ki. A szomszédos megyékből származók pedig a harmadik helyre szorultak vissza. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy mindkét vállalatnál mérhető arányban vannak jelen a régi Osztrák-Magyar Monarchia területein kívüli idegen államokban születettek, mint a németek vagy az oroszok.

Az ipari munkásságot azonban nem szabad teljesen elválasztanunk a kisiparosoktól, a mesteremberektől. A fokozatosan teret nyerő gyáripar nemcsak a piacát hódította el a kisiparosoknak, hanem a sorsukkal elégedetlen segédek vagy tönkrement mesteremberek a gyárakban kerestek munkát maguknak. Így maguk a valamikori kisiparosok duzzasztották tovább a gyáripari szakmunkásság sorait. Az Osztrák-Magyar Monarchia magyar felében a kézműipar hanyatlása, pontosabban az önálló vállalkozást vivő mesteremberek számának csökkenése statisztikailag már az 1890-es évektől kimutatható.  Arra már vannak információink, hogy a kisiparosok Kolozsvárt sem voltak könnyebb helyzetben, de azt egyelőre csak feltételezzük, hogy közülük is sokan kerestek munkát a nagyiparban. A kolozsvári iparosokra vonatkozó adatainkat a Kolozsvári Ipartestület által kiadott munkakönyvek eredeti törzslapjaiból merítettük. Ezek azonban csak az 1896-1934 közötti évekből maradtak meg. A törzslapokon 1914. október elejéig a név, foglakozás, születési év, születési hely mellett szerepelt a felekezeti hovatartozás is. Ezután azonban eltűnik a rubrikatúrából, így ettől kezdve sajnos már nem rendelkezünk ilyen jellegű információkkal. A több évtizedre vonatkozó adatok részleges feldolgozása után érdekes kép bontakozott ki előttünk. Míg 1925-ig állandó emelkedés mutatható ki, ezután folyamatos csökkenés figyelhető meg. A születési hely szerinti megoszlás tekintetében a két világháború közötti időszakban végig jelen vannak a birodalom osztrák felében született személyek. Az általános csoportosítás ugyanaz, mint a gyári munkásoknál, 1. a város 2. Kolozs megye, 3. a szomszédos megyék, 4. a távolabbi megyék (külső kör), 5. a régi Osztrák-Magyar Monarchia magyar felének többi megyéi, 6. a Monarchia osztrák felében születettek, 7. a Kárpátokon túli román területek szülöttei 8. egyéb európai államokban születettek.

A kisiparosság körében a legnagyobb számban mindig a városban születettek voltak, míg a második helyet váltakozva a szomszédos megyékből illetve a Kolozs megyéből származók foglalhatták el. Ezután pedig a külső körből származók következtek, majd a még távolabbról származók. Ez a logika csupán az 1920-as évben borult fel, amikor úgy a szomszédos megyebeliek, mint a külső körben születettek megelőzték a Kolozs megyéből származókat. A jelenség pontos okát még nem sikerült tisztáznunk, de azt feltételezzük, hogy valószínűleg a bekövetkezett államhatalomváltás játszott nagy szerepet ebben a mozgásban. A következő, általunk feldolgozott évben, 1925-ben már kezdett visszaállni a megszokott állapotok (lásd az alábbi ábrát). A munkakönyvet szerzett kisiparosok majdnem 40%-a város szülötte volt, kb. ¼-e a megyében, egy másik ¼-e a szomszéd megyékben született.  Ez azt jelenti, hogy a jelentkezők 85%-a egy maximum 150 km-es sugarú körzetből származott.

Ha összehasonlítjuk a munkakönyvet szerzett kisiparosok és legalább két gyár munkásainak ugyanazon időszakra vonatkozó adatait, elég érdekes képet kapunk. Azt figyelhetjük meg mindhárom esetben a Kolozsvárt született alkalmazottak voltak a legtöbben. A második helyen viszont, míg a Schul alkalmazottai körében a Kolozs megyeiek, addig a kézműiparosok csoportjában akárcsak az „Ady”-nál a szomszédos megyékből származók álltak. A külső körből érkezők pedig a kisiparosok között többen voltak, mint a Kolozs megyeiek. Ami feltűnő, hogy a kézműiparosok körében a Kolozsvári születésűek után meghatározó arányszámmal a közvetlenül szomszédos illetve távolabbi megyékből származók következtek és nem a saját megyebeliek. Ezzel szemben a gyáripari alkalmazottak rekrutációja jóval kiegyensúlyozottabb, hiszen többségük a városból és a környező megyékből származik. Azt feltételezzük, hogy ez a jelenség elsősorban annak a következménye, hogy Kolozsvár kisiparos társadalma, akárcsak az egész város ebben az időszakban, magyar jellegű, márpedig Kolozs megye lakosságának 60%-a román etnikumú ebben az időben. Így történhetett meg, hogy a kisiparosság rekrutációs bázisa a város után inkább a szomszédos és azokon túli megyékből állott, mint a települést körülölelő megyéből. Amint azt már az előbbiekben jeleztük, a kisiparosok felekezeti hovatartozására vonatkozó adatokkal csak az 1896-1914 közötti időszakra vonatkozóan rendelkezünk.  Ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy 1914 novemberétől a forrásul szolgáló munkakönyvi törzslapok rubrikatúrájából eltűnt a felekezeti hovatartozás megjelölése. Ezért ebben az évben a bejegyzettek 23%-ának nem ismerjük a felekezetét. Az erre az évre megjelenő adatok csak a fennmaradt 77%-ot kitevő személyekre vonatkoznak. Tehát annak ellenére, hogy az alábbi ábrákon úgy látszik mintha a bejegyzettek száma csökkenne, valójában az összlétszámuk tovább növekedett!

A kolozsvári kisiparosok felekezeti összetétele hűen tükrözte a város összlakosságáét. A településen egyetlen egyház hívei sem voltak abszolút többségben, a legtöbben a protestánsok voltak, őket követték a római katolikusok, majd a többi közösségek tagjai. Ehhez hasonló volt a helyzet a kézművesek körében is. Amint a fenti ábrán is látható az első helyen váltakozva a reformátusok és a római katolikus voltak, harmadik helyen a görög katolikusok következtek, akiket 1900 után utolértek az izraeliták. A két kisebb protestáns felekezet (lutheránus és unitárius) tagjai, akárcsak a görög keletieké néhány százalék körül mozogtak mindvégig. A százalékok azonban nem mutatják a számbeli növekedés ütemét. Márpedig a vizsgált időszakban állandóan növekedett a munkakönyvet szerzettek száma, a leglátványosabban az izraelitáké. E felekezet számaránya azonban csak 20. század elején haladta meg a 10%-os küszöböt, ahhoz, hogy majd 1910-re a harmadik helyre kerüljön. A túlnyomó többségében román etnikumú görög katolikusok száma 1900-ig folyamatos növekedést mutat, majd ezután egy kisebb csökkenés következik be, ahhoz, hogy 1914-re ismét megemelkedjen. Százalékos arányban 1900-ra érték el a legmagasabb szintet 16%-al, ezután csökkent, majd 1914-re enyhén emelkedett. A két legnépesebb felekezet, a református és a római katolikusok csoportja abszolút számokban mindvégig növekedett. Az arányszámuk viszont hullámzó értékeket mutat. A római katolikusok a legnagyobb arányban (40%) 1897-ben szerepeltek, majd ezután folyamatosan teret veszítettek 1900-ig, ettől fogva ismét emelkedett az arányuk. A reformátusok pedig egy ezzel ellentétes folyamat részesei voltak, már 1896-tól növekedett a részesedésük 1899-ig, ekkor érték el a legmagasabb értéket (42%). Ezután csökkenni kezdett az arányuk 1910-ig, innen pedig ismét növekedett 1914-ig, amikor újból az első helyre kerültek. E két legnagyobb lélekszámú felekezet 1905. év körüli térvesztése szorosan kapcsolódott a sorban utánuk következő másik kettő, a görög katolikusok és az izraeliták térnyerésével, valamint az a tény sem elhanyagolható, hogy a két kisebb protestáns felekezet tagjai ekkor szerepeltek a legnagyobb arányban (4% és 5%).

Ami a különböző felekezetű kisiparos csoportok mobilitását illeti, a reformátusok esetében maga a város jelentette a legfontosabb utánpótlást, a csoporton belül 40-50% között mozgott a Kolozsvárt születettek aránya. A legmagasabb 1905-ben több mint 60% volt. A Kolozs és a szomszédos megyékből származó reformátusok akkor szerepeltek a legnagyobb számban (összesen 50%), amikor maga a felekezeti csoport is az első helyre került, pontosabban 1898-1900 között. Tehát az a többletnépesség, amelynek köszönhetően ebben a három évben ez a protestáns felekezet a munkakönyvet szerzők között a legnépesebb kategóriát alkotta, a megyéből és a szomszédos megyékből származott. A várostól távolabb fekvő megyékből, az ún. külső körből származók aránya is ebben az időszakban éri el a legmagasabb értéket. A római katolikusokon belül a helyben születettek végig 50% körüli, gyakran azon felüli többséget képviseltek. A többi övezetből érkező katolikusok 1900-ban érik el a legmagasabb számot. A római katolikus csoport tagjai között voltak azok, akik a legtávolabbi vidékekről érkeztek Kolozsvárra. Itt végig jelen voltak a távolabbi magyarországi megyékből származók, és a birodalom osztrák felében születettek is feltűntek a századforduló körüli esztendőkben. A legmobilisabbnak azonban az izraelita felekezethez tartozók bizonyultak, ugyanis e rövid időszak alatt is szemmel látható arányeltolódás megy végbe a városban születettek és a szomszédos megyékből érkezők között, ez utóbbiak javára. Míg az általunk kutatott időszak elején még a Kolozsvárt születettek voltak a legtöbben a munkakönyvet kapott izraeliták körében, néhány éven belül a szomszédos megyékben születettek lépnek az első helyre. A római katolikusok mellett az izraeliták körében találunk olyan kisiparosokat, akik igazán távoli vidékekről érkeztek. A birodalom osztrák feléből (Galíciából) betelepülők aránya viszonylag alacsony volt, ellenben annál nagyobb számban érkeztek a külső körből illetve a Magyar Királyság távolabbi vidékeiről. Az eddig tárgyalt felekezetekéhez viszonyítva teljesen más volt a többségében román ajkú görög katolikusok rekrutációs területe. Már a tárgyalt időszak elejétől a Kolozs megyéből származottak veszik át a vezetés. Annak ellenére, hogy a városban születettek is jelentős tömeget képviselnek, a legtöbb görög katolikus a Kolozs és a szomszéd megyékből érkeztek. A külső körből és a Magyar Királyság egyéb területeiről elenyésző számban költöztek a településre a tárgyalt korszakban. Megjegyzendő, hogy máshonnan nem is nagyon jöhettek, mert abban a korban Erdély északi, Kolozsvár körüli és ahhoz viszonylag közel fekvő részein élt a görög katolikus népesség 90%-a. (folytatjuk)


Nagy Róbert: Iparosodás és migráció: a kolozsvári és a Zsil-völgyi munkásság etnikai és felekezeti összetétele, valamint születési hely szerinti származása (1896-1939). In: Nagy Róbert, Rüsz-Fogarasi Enikő (szerk.): Ablakok a múltra. Kolozsvár 2012. 204-236.