Archívum Újkor Várostörténet

Kolozsvár középkori erődítményrendszere a 19. században. Műemlék vagy bontásra ítélt építmény?

Szerző: Galambfalvi Angyalka

Kolozsvár középkori erődítménye, amely Luxemburgi Zsigmond király 1405-ben kiadott kiváltságlevele következtében jött létre, hosszú ideig ölelte körül a várost és nyújtott védelmet lakosai számára. Ennek fennmaradása a város lakosainak munkájától függött. Nem is kellett attól tartani, hogy elhanyagolják a falak javítását, hiszen a céhek kötelességtudatuk mellett büszke odaadással tatarozták a nekik kirendelt tornyokat. Amennyiben ez a munka meghaladta a céhek képességeit, természetesen biztonsági okokból a város is tétovázás nélkül beszállt a költségekbe. A 19. század kezdetén még ellenőrizték a tornyok és falak állapotát, s ímmel-ámmal javítgatták is. Meglétüket azonban teljes mértékben feleslegesnek tartották, ugyanis a haditechnika fejlődésével védelmi szerepét elveszítette és a város határát sem jelentette, hiszen az jóval túlnőtt rajta.

l_php.jpg
Kép: http://www.klmt.ro/sites/default/files/photos/tt_Doja.jpg

Az újkor más körülményeket és mentalitást hozott, s ennek eredményeként pusztán urbanisztikai és gazdasági megfontolásokból a századok viharait, ellenséges ostromait kiállott várfalak és kaputornyok néhány nemtörődöm évtized alatt eltűntek. Sorsukat lényegében az 1790-es év pecsételte meg, amikor a Főkormányszéket Szebenből Kolozsvárra költöztették. Ezután a városban egy olyan fejlődési hullám, modernizációs törekvés vette kezdetét, amely célkitűzéseit nem tudta összeegyeztetni a védőöv megkímélésével. Az az elképzelés, hogy harmonikus egységet fejlesszenek ki az új és a régi városkép között még nem körvonalazódott a városi vezetők fejében, s az Udvarnak sem volt határozott állásfoglalása az ügyben. Született ugyan rendelet, amely a város hagyományaira és történelmi múltjára való tekintettel csak abban az esetben engedélyezte a bontást, ha az építmény már ledőléssel fenyegetett. Ennek ellenére a felszámolást engedélyező határozatok szinte gombamód szaporodtak, s egy idő után már arra sem volt szükség, hogy ledőléssel fenyegessenek, s a lakosságra veszélyt jelentsenek. A kiadott engedélyekkel leginkább a modern század követeléseinek akartak eleget tenni, amelynek értelmében a régi várost övező gyűrűt el kellett tüntetni és egy új nyitott teret létrehozni.

A fennálló helyzetet a tanács jegyzőkönyvének 1869. július 12-i bejegyzése is jól tükrözi: „A régi várfal e maradványai történelmileg nem oly fontosak, mint a város jelenlegi azon feladata, hogy területén az időszerű közlekedést könnyebbítsék, utcza- és térrendezések minél czélszerűbben végbemenjenek, valamint annálfogva is, hogy a városi közvagyon jelenleg nagy részben igénybe van véve, s a kaputornyok fenntartási költségei még növelnék azt.”

A beavatkozások állítólag a Vízkapunak már 1700–1715 közötti lebontásával megkezdődtek. Ez csak a kezdet volt, aztán időről-időre a falak és tornyok kövei egyre vonzóbb építőanyagot jelentettek a város számára. Főként gazdasági hasznot láttak bennük, hiszen így juthattak ingyen kőanyaghoz. 1804-ben a kormányszék is elrendelte, hogy ezentúl egy mérnök vizsgálja ki a ledőléssel fenyegető falszakaszokat és azokat, amelyek igazán rossz állapotban vannak, bontsák le és használják fel a település középületeinek felállításaira. Ha az ingyen építőanyagot a város már saját terveihez nem igényelte, akkor jó pénzért kiárusította. Így jutottak hozzá az egyházak s egyéb középületek tulajdonosai, vagy sok esetben magánosok is vásároltak saját célra. A bontást minden esetben kérelmezni kellett, előbb a tanácshoz nyújtottak be engedélyt, a tanács a királyi kormányszékhez fordult, ez pedig az Udvarhoz. A különböző érdekek mindenütt találtak pártfogókat, így a legtöbb esetben a felső engedély gördülékenyen megérkezett.

A 19. század elején csak egy-egy falszakaszt, valamint a kisebb tornyokat áldozták fel, aztán az 1830-as évek végén napirendre került három nagyobb jelentőségű kapu sorsának a megvitatása is. Kolozsvár 1839. évi közgyűlésén kimondták, hogy a Közép-, Torda-, és a Monostor kapukat le kell bontatni, mivel fenntartásuk csak költséggel járt. A vizsgálatra kiküldött bizottság a kijárás szélesítésére, és az omladozó állapotokra hivatkozva a kapuk lebontását javasolta, azon feltétel mellett, hogy mindhárom helyébe építsenek újat. A városi tanács pénzhiányra hivatkozva teljes mértékben elutasította a bizottság feltételét.

A Torda-kaput 1841-ben, míg a Monostor kaput 1843-ban tették a földdel egyenlővé. A Közép utcai kapu lebontását azonban 1850-ig elodázták, addig is a lebontást szorgalmazók tovább ostromolhatták különféle megjegyzéseikkel. Leginkább olyan jelentések érkeztek, amelyek arról tettek panaszt, hogy kövek hullnak le róla, vagy több helyen is meg van hasadva. Amikor a kirendelt biztosok elkészítették jelentéseiket, világosan megfogalmazták, hogy szó sem volt kövek leeséséről, csak egy darab vakolat mállott le, ami egyáltalán semmiben sem tett kárt. A papírokkal leragasztott hasadások mögött pedig teljesen épp falszakaszokat is találtak. Ebből is kitűnik, hogy a helyzet néha nem is volt annyira súlyos, mint ahogyan megpróbálták azt előadni. S hiába nem bizonyultak a felterjesztett panaszok valósnak, nagyon sokan a gyakori tűzesetekre és a szűk utcákra hivatkozva úgy látták a legjobbnak, ha a bontást elkezdik. A rossz állapotokat szajkózva a torony dobosa is rátett egy lapáttal a rombolás elősegítésére: „mikor az Ora üt vagy dobolnak a bástya jobban rezeg és hogy nem sok kell hogy a Torony lehulljon, mi legkisebb földingással is megtörténik.” Közeledve a század közepéhez a rombolásban már annyira benne voltak, hogy ennek nehezen tudtak gátat vetni. A városi tanács 1831-ben tanúsított ugyan némi ellenállást, viszont ez nem bizonyult túl erőteljesnek. Az egyik jelentésében megfogalmazta, hogy nem egyezik bele a további bontásokba, sőt minden igyekezetével azon lesz, hogy ezt megakadályozza, s még azt is kérte az Udvartól, hogy a lerontott részeket hozzák helyre. Ez is bizonyítja, hogy a jegyzőkönyvekben néha szerepeltek fenntartási intézkedések, de ezek jobbára csak a látszatot szolgálták, melynek célja részint a pillanatnyi érdekeik kielégítései, részint az, hogy a romlott részeket ideiglenesen megmentsék a leomlástól.

Az 1840-es évektől kezdődően valamilyen szinten változás mutatkozott az építészeti emlékek iránti érdeklődés, ezek megbecsülésének eszméjét illetően. 1841-ben rendeletet hoztak az Udvartól, amely meghatározta, hogy a várfalak kőanyagából a faragott és a feliratos köveket szedjék ki, és a város őrizze meg. E határozat nyilvánvalóan megkésve érkezett, Jakab Elek történész is rámutat e mulasztásra: „bár félszázaddal korábban jött volna! Nem pusztult volna el azon drága emléke a multnak, nem maradt volna földerithetetlen homályban a vár történetének oly sok része!” A Bécsből érkező intelem valamennyire mégis hatott, mert amikor a közgyűlés 1842. augusztus 17-én eladott egy várfalrészt az unitárius püspöki és tanári lakások felépítésére, kikötötte, hogy a címeres és feliratos köveket haladéktalanul szolgáltassák vissza a városnak. A városi tanács elvben szívén viselte a feliratos kövek sorsát, hiszen 1844-ben is elhatározta egy drámai erejű szónoklat következtében, hogy egy éppen lebontásra ítélt falrész írásos köveit megmenti, meghagyván Kagerbauer Antal pallérnak, „hogy mindenünnen az inscriptios köveket sietve vitesse az uj Tanátsházhoz elhelyezés véget.” A nagy fogadkozás azonban csak két faragott kő megmentésével járt, Báthory Kristóf vajda és I. Rákóczi György fejedelem idejében készült emléktáblákat sikerült beépíttetni a Városháza lépcsőházának falába.

Ez a rendelet azonban a falak és tornyok sorsán nem sokat változtatott.  Az is bizonyítja, hogy 1842-ben a helyi lapok már a Monostor kapu lebontásának Bécsből megjövő engedélyéről tudósítottak. A határozattal persze elterjedtek azon pusztítást szorgalmazó nézőpontok is, amelyeket nagy előszeretettel hangoztattak a korabeli sajtóban. A lebontás mellett érvelt többek között a liberális Erdélyi Híradó politikai lap is. Egyik cikkében szinte éljenezte a döntést: „igen örvendünk e kaputlan kapu lerontásán, annyival is inkább: mert városunkban nincs többé Monostorkapu! Utánzásra méltó példa a XIX. században!” A Vasárnapi Újság hetilap véleménye sem volt eltérő, ő inkább bírálta mindazokat, akik csökönyösen ragaszkodtak azon falakhoz, amelyek halálos omlással fenyegették az embert. Kőszívű lelkeknek titulálta mindazokat, akik sajnálatukat fejezték ki a bontásokat illetően.  Ha ilyen közhangulat uralkodott nem csoda, hogy csekély számú megóvást szorgalmazó rendeletet tudtak életbe léptetni. Azonban nem ez volt az általános nézet, ugyanis ekkor már kezdték megérteni, hogy történeti emlékeiket néha okkal vagy ok nélkül eltüntették, s érdemes lenne odafigyelni a még fennmaradtakra. A konzervatív Múlt és Jelen hírlap szerkesztője részvéttel szólt a város „tiszteletet érdemlő” becses maradványairól és sajnálatát fejezte ki, hogy „így nem becsüli, s könnyű ésszel eltörli az újítási vágy a régit.” A megindult folyamatot természetesen már nem lehetett megállítani, 1845-ben is nagy lendülettel folytak a bontások, amelyből a város megpróbált minél nagyobb hasznot húzni. Így amikor két lakos a telkeik közötti falat meg akarta vásárolni, a tanács a kirendelt biztosnak, Nagy Istvánnak meghagyta, hogy „a kért várfalat adja annak ki azért rögtön pénzt ád.”

Az igazán jó hasznosítási javaslatok és örökségvédő tervek az 1850-es években kezdtek megszületni. 1853-ban a Katonai Parancsnokság leiratban értesítette a várost, hogy az épületi emlékek fenntartására kellő gondot kell fordítani az 1850. december 31-én kelt rendelet értelmében. Bécsben létrejött a műemlékek védelmére egy központi bizottság, a Central Comission, a koronatartományokba pedig conservatorokat neveztek ki. Erre a tisztségre a kolozsvári tanács Schütz Józsefet javasolta, megbízva őt, hogy a város megőrzendő építészeti monumentumairól, kőfaragványairól készítsen listát. Ennek ellenére 1854-ben lebontották a Közép kaput, és még emlékét sem őrizték meg.

1857-ben felvetődött a Hídkapu lebontásának ötlete. Ezt ekkor Theodor Mommsen német történész is meglátogatta a falba épített római kori feliratos kövek miatt. 1866-ban még hallunk a kapuról, de csak siralmas állapotát hangsúlyozták, valamint azt, hogy a vasútépítés útjában állt. A laikusok többsége szinte állandóan az épület bomladozó volta s a járókelők biztonságát veszélyeztető állapota miatt aggodalmaskodott, így egyre élénkebben szorgalmazták a kivizsgálási folyamatokat. A Magyar Polgár napilap is a nagyközönség tudomására hozta 1867. évi számában, hogy teljes mértékben támogatja a Híd-, illetve Magyar kapuk lebontását „ugy közbiztonsági, mint szépitési és czélarányos szempontokból,” 1868. július 22-én a városi tanács el is határozta lebontásukat, azonban némi nehézségbe ütköztek, mivel akadtak, akik igyekeztek megakadályozni a tervezetet.

1868. november 5-én tartott választmányi ülésén a Történeti Társulat átiratban hívta fel Kolozsvár képviselő testületének figyelmét a történelmi emlékű épületekre. Leginkább a Híd- és a Magyar kapuk fenntartását szerették volna elérni, ezért kérésüket is ennek megvalósítása céljából fogalmazták meg. Továbbá azon óhajukat is kifejezték, miszerint a Szabók tornyában létre kellene hozni egy kis múzeumot, amelyben a város régiségeit és fegyvergyűjteményét tárolhatnák. A Magyar Régészeti Társaság is nagy reményeket és bizalmat fektettek a városi tanács és a lakosság műpártoló ízlésébe: „Sokkal kedvesebb visszaemlékezésekkel távoztunk Kolozsvárból, mintsem hogy csak egy perczig is kételkedhetnénk, hogy a nemes Tanács mindent el fog követni a nevezett műemlékek fenntartására, és nem hihetjük, hogy azon általános érdekeltség, melyet a polgárság részéről is tapasztaltunk, már is meghidegült volna. Mi egyebet nem tehetünk, mint hogy Kolozsvárt kérjük, miszerint e becses emléknek lerontatása által magát az utókor előtt meg ne bélyegezze.” A fellépéseket követően egy bizottságot neveztek ki, amely elkészítette a falak megmentésére szóló tervét, de ezt nem tudták összeegyeztetni a városnak az utak szélesítésére, a modern közlekedés kiépítésére vonatkozó elképzeléseivel, ezért a Történelmi Társulat rajzokkal illusztrált véleményét elvetették, tagjainak odaadó buzgalmát, s a szakemberek azon véleményét, hogy ezen emlékeket meg kell tartani a jövőkor számára, figyelmen kívül hagyták.

A Magyar Polgár napilap 1869-ben felháborodással számolt be 86. számában arról, hogy „Kolozsvár utolsó két várkapuját le fogják rombolni!” A cikk szerkesztője írásában nagy buzgalommal felkérte a polgármester urat, hogy „a lebontásnál annak idejében gondoskodjanak legalább a feliratok s alapköveik között lehető olyan tárgyak megőriztetéséről, melyek muzeumunkat kétségen kívül jobban fogják érdekelni, mint a nemes communitas azon tagjait, kiknek annyira útjában állottak e kapuk!” Minden igyekezet hiábavaló volt, a már eldöntött határozatokat nem tudták megmásítani. Különösen a Hídkapu eltakarítása volt fontos, hiszen a vasútállomáshoz vezető fő ütőeret szorongatta. 1870. március 28-án elkezdték lebontását, jobbára még a faragott és feliratos kövek megmentéséről sem gondoskodtak. A Magyar Polgár 1872. novemberi száma adott hírt a Magyar kapu bontásának megkezdéséről: „A külmagyar-kapu lebontásához már hozzákezdtek. Ismét kevesebb lesz tehát egy történelmi emlékünkkel, de talán ez által a külváros is megszűnik a város mostoha gyermeke lenni.”

A következő évben a Szappany utcai torony ügye került napirendre, ennek sorsa szerencsésen alakult, mivel Tompa János városi mérnök szorgalmazására tűzoltótoronnyá alakították.1876-ban nagy tűzvész pusztított a városban, többek között a torony is megsérült, annyira, hogy a kiküldött szakértők komolyan tartottak az összeomlástól. Ennek köszönhetően a szakértői vélemény halaszthatatlan lebontását rendelte el, s ebben reménykedett a lakosság is. Viszont a tanács nem adta fel az épületet és renoválása mellett döntött, ennek következtében hat méterrel alacsonyabbra építették. Az 1880-as évektől ismét egyre sürgetőbbé vált az omladozó városfalak lebontása, annak ellenére, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1881. évi rendelete világosan megfogalmazta, hogy nemcsak a tornyokat, de a hozzátartozó kőfalakat egyaránt törvény védelmezi, s akár magántulajdon, akár a városé, nemcsak rongálni nem szabad, de fenntartásáról a tulajdonosnak kötelessége gondoskodni.

1884 februárjában dr. Haller Károly jogtudós elnökletével megalakult Szépítő Egylet lényeges feladatnak tekintette a még meglévő várfalak elbontását. A kivitelezésre nem kellett sokat várnia, hiszen az ügy 1885. február 5-én a tanácsban is napirendre került, novemberben pedig megérkezett a bontáshoz szükséges kormányengedély is. Nem kímélték a tornyokat sem, ezek sorsa főleg az egyházakat foglalkoztatta. Példának okáért a katolikus egyház 1889. áprilisában a Szabók tornyára vetett szemet, sikertelenül. 327 aláírással ellátott kérést nyújtott be a tanácshoz, amelyben közölték, hogy kápolnává szeretnék átalakítani. Azzal érveltek, hogy az ősi torony egyébként is katolikus épület, amit semmi sem bizonyít jobban, mint a fedelén levő két kereszt.

A városi tanács a rombolásokból, eladásokból mindig hasznot remélt, azonban az is előfordult, hogy számításaiba hiba csúszott. Ez történt 1886-ban, amikor a Szabók tornya mellett 36 forintért kiárusított egy falrészt. Az új tulajdonos saját céljainak megfelelően majdnem teljesen lerombolta. Ennek következtében a torony elkezdett megrepedezni és félő volt, hogy ledől, ha a többi részt is elbontják mellőle. Azért, hogy megmeneküljön, a városnak 1000 forintba kerülő támaszoszlopot kellett volna vásárolnia. A bevételi ár, a 36 forint nyilván eltörpült ez az összeg mellett, s azért, hogy megszabaduljon e nagy kiadástól, valamilyen úton-módon sikerült meggyőznie a vásárlót, hogy a még fennmaradt falrészt hagyja a helyén. A város költségvetése így nem szenvedett csorbát, azonban a Kolozsvári Közlöny egyik cikkében börzei nyelvet használva szellemesen csak „döglött hal”-ként emlegették az ügyet.

Az 1890-es években egyre kedveltebb téma lett, hogy mit kezdhetnének a Szabók tornyával. Ennek eredményeként megjelentek az igazán jó hasznosítási tervezetek. Például fegyvermúzeum, illetve irodalomtörténeti-ereklye múzeum kivitelezését javasolták a tudós társaságok tagjai. A műemlékek megbecsülését igénylő vélemények egyre nagyobb számban jelentkeztek. Ráeszméltek, hogy a modern század nagyon sokszor meggondolatlanságból tüntette el a középkori emlékeket. S már csak alig maradt pár váromladék s bástyamaradvány, melyek a Magyar Polgár szerint „nagy időknek utolsó mohikánjai”-ként az ősrégi kerített városra emlékeztettek, s Kolozsvár történeti szép múltját hirdették. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy 1899. áprilisában visszautasították Szathmári Ákos, a kolozsvári református kollégium gazdasági felügyelőjének kérelmét. Ebben a Szabók tornyát szerette volna megvásárolni, felajánlva 4000 forintot és még az egyik telkéből 290 négyzetméter területet. Kérésében feltehetően nem is a szükség vezérelte, hanem azon felfogás, miszerint az épület mind pénzbeli, mind históriai szempontból csekély értéket képvisel, s alakjánál és beosztásánál fogva semmiféle célnak nem felel meg.  Kérésüket már nem teljesítették, s ezt az Ellenzék véleménye is igazolja: „igaz, hogy Kolozsvár város szegény, de akkora nyomorúságban még sincsen, hogy 4000 frtot szerezzen egy történeti emlék megsemmisítéséért.”

Az örökségvédő intézkedések megszületéséig azonban szinte mindenik véderőműre kimondták a végső ítéletet. Az események körül két tábor körvonalazódott, egyik a bontást szorgalmazta, míg a másik a védelmet helyezte előtérbe. Természetesen mindkét tábor komoly érvekkel támasztotta alá álláspontját. Nyilvánvalóan a bontást szorgalmazók érvei érvényesültek, hiszen amint láthatjuk, voltak törekvések az épített örökség fenntartása érdekében, azonban a megóvási igyekezeteknek nem volt sok foganatjuk.  Hiszen csupán a Szabók tornya, a hozzá észak felől csatlakozó várfalszakasszal, a Kőművesek-, az Asztalosok-, a Vargák tornya, melyhez észak és kelet felől is egy-egy falszakasz csatlakozik, a Tűzoltó-torony, valamint az Óvár Tornya áll napjainkban is néhány falszakasszal, amelyek a házak telkeinek végében helyezkednek el.