„Sajnálom, fiam: liberális vagy, semmire sem fogsz menni!” Kőváry László

Szerző: Ferenczi Szilárd

Vélhetően így biztatta 1841-ben Kovács Miklós erdélyi püspök, a Gubernium tagja cenzori minőségében az alig huszonegy esztendős Kőváry Lászlót, amikor az ifjú néprajzkutató megjelenés előtt álló Székelyhonról című kéziratából kivágta a konzervatív fület sértő passzusokat. A később magyar tudományos akadémiai levelezői tagságot nyert fiatalemberre e szavak bizonyára csekély hatással lehettek volna, hisz az ekkortájt indult és hatvannyolc éven át tartó irodalmi tevékenysége során alig csitult liberalizmusa.

Kőváry László hosszú életútját az Erdélyi Nagyfejedelemség értelmiségi polgáraként kezdte, szabadságharcosként folytatta, az új abszolutizmusban nyomtatta legfontosabb művét, végül idős szaktekintéllyé a konszolidált dualizmusban vált. A korszerűsödés reformkori útjára lépett Kolozsvár szellemi légkörében a nemzeti liberalizmus eszméiből főként az erdélyi hazafiságot sajátította el, amelynek szolgálatába állította egész irodalmi munkásságát. Ha enyhe radikalizmus fogta is el ifjúkorában, őt sem hagyta érintetlenül – mint ahogyan mindannyiunkat – az idő dimenziójának történelmi paradoxona, amely idősebb korára nézeteit a mérsékelt szabadelvűség irányába, konkrétan a felvilágosult Erdély és a fejlett Kolozsvár eszményi gondolatára terelte.

Az etnikai, felekezeti és földrajzi sokszínűség erdélyi sajátosságait ezért mindig romantikus, szépírói vénával (igaz, gyakran túlontúl elvont metaforákkal) ecsetelte történelmi műveiben, s nemegyszer nosztalgiázott szívesen a fejedelemség korának politikai szabadsága fölött. A nyugati mintára polgáriasult, tiszta, kellemes város ideálját Kolozsvárban látta megvalósíthatónak, és ez irányban folytatott gazdag publicisztikai tevékenységet a számos városrendészeti egylet pénztárosi vagy titkári székéből élete kevésbé viharos szakaszaiban. Önálló kötetbe rendezett statisztikai, közgazdasági és biztosításügyi jelentései pedig a dualizmus kori Kolozsvár kivételesen gazdag várostörténeti forrásait képezik.

Történetírói munkássága két szálra bontható: egyik oldalon a kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig művelődéstörténeti tanulmányokat közlő publicista, míg másik oldalon az Erdély történetének összegző jellegű megírását előkészítő kötetek, valamint a tulajdonképpeni, hatrészes Erdély történelmébe torkolló nagyvállalkozás történésze áll. Mindazt, amit az erdélyi történelem kötetekbe foglalt ismertetése során csonka eredménynek tekintett, a különféle sajtótermékek hasábjain próbálta utólag kiegészíteni. Élete végén Magyarország történetének megírásával is próbálkozott, azonban a Magyar Tudományos Akadémia elutasítását követően csupán egy kötettel készült el.

kovaryportre_harmad_hasab.jpg

Kőváry László. Kép: emke.ro

Művei keletkezésének sorrendje és tudományos érdeklődésének fordulatai nem követhetőek életrajza vázlatos áttekintése nélkül. Az új tordai születésű Kőváry László 1836-ban, tizenhét esztendős korában jött fel Kolozsvárra (saját vallomásai szerint gyalogszerrel), hogy az Unitárius Kollégiumba beiratkozzon, ahol Brassai Sámueltől az iskolai tanterv szerint történelmet, földrajzot, kémiát, fizikát és matematikai filozófiát (mathesist), illetve soron kívül franciát tanult. Ugyancsak Brassai volt, ki az olvasóegylet keretében termékeny szellemi pályára állította, és tudta nélkül leközöltette első költeményét és novelláit, majd a református kollégiumban tovább tanuló jogászhallgatót a korban divatos útikalauzok, később néprajzi és statisztikai elemzések megírására biztatta. Kőváry bejárta hát ekkor Brassó környékét, Tekét és a Szilágyságot, amelyek leírásai Brassai gondozásában meg is jelentek, alig valamivel később pedig önálló kötetben írt a Székelyföldről kimerítő útikalauzt.

A Székelyhonról előszavában egy nagyon fiatal, de pragmatikus, korai művének hiányosságait jól ismerő és vállaló, őszinte (ekkor még csupán) néprajzkutató a következő vallomást teszi: „Célom nem volt valami encyclopediai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk még ma nem lehet; […] azért nem akarom másként tekintetni iratkámat, mint honi kutatásaim első füzetét; mely némelly tárgyokat felvesz úgy, miként írás és népmonda előad, másokat elkísér a kiismerés és vitatás bizonyos stádiumáig, legtöbbet pedig csak elvileg említ meg, vagy egészen elhallgat. Legyen, egyelőre hát utazás, memoire vagy kinek mint tetszik…

Brassai még jogászhallgató korában szerzett neki egy következő nagyszabású feladatot Erdély statisztikája munkacímmel, Tilsch János kolozsvári könyvkereskedő megrendelésére és gróf Kemény József támogatásával. A Fényes Elek írta Magyarország statistikája (Pest, 1842–43) mintájára, tulajdonképpen annak erdélyrészi kiegészítéseként született a hiánypótló munka első kötete, melynek előszavában a könyvkiadó Tilsch vall az úttörésről, válaszul a szerző panaszaira: „tökéletes statistikája a föld egy birodalmának sincs, adunk a lehető legjobbat, s ez is nyereség akkor, mikor e mezőt parlagan kaptuk.” Szerző és kiadó egyben arra is vállalkoztak, hogy az olvasók levélben tett kiegészítéseit a második kötetben, illetve a következő kiadásban figyelembe veszik. Erre azonban már nem került sor, izgalmasabb vállalkozásba fogtak. Ellenőr címmel politikai lapot indítottak, és Kőváry mint tudósító személyes tapasztalatként élhette meg a Redoutban kimondott uniót.

Az 1848-as szabadságharc meghozta Kővárynak élete első nagyobb szabású megbízásait: előbb Szemere Bertalan nevezte ki az Országos Statisztikai Hivatal titkárának, majd pedig az erdélyi eseményekben előbb mint a honvédelmi bizottság küldötte vett részt, később Kossuth személyes felkérésére pesti tudósítóként Bem tábornok mellé szegődött. Itt szerzett tapasztalatait a lehető leghitelesebb forrásként használhatta fel az Erdély történelme hat kötetét kiegészítő Erdély története 1848–49-ben megírásakor. Utazásai során alkalma nyílt Erdély épített örökségének egy részét akkori állapotában felmérni és ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tenni az 1852-es, két bővített utánnyomást is megért Erdély régiségeiben Orbán Balázsnak (aki utólag plágiummal vádolta az elődöt), valamint a régész és művészettörténész utókornak.

emejelveny.jpgAz „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum” kezdetű Erdély régiségeinek van még egy erénye, nevezetesen, hogy ebben sürgeti először Kőváry egy múzeum-egylet létrehozását: „Muzeumot minden áron. Muzeum- egyletet, mely imaszerű kötelességévé tegye tagjainak, mindent megóvni e honban, mi emlék, s mindent összegyűjteni, mi gyűjthető.” Egy oldallal odébb pedig: „Hogyha e század nem képviselheti magát történelmi böcsű műemlék építményekkel, legalább emeljen csarnokot a múlt kincseinek, mely mentesítsen, amit lehet, az enyészet tipró lába alól.” Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint ismeretes, 1859-ben gróf Mikó Imre támogatásával létrejött.

A szabadságharc leverését követően rejtőzni kényszerült, de többször letartóztatták. Fogságaiban írta az Erdély régiségeit, amelyet az 1853-ban megjelent Erdély földe ritkaságai követett, a romantikus prózaírók vadregényes ecsetvonásaival, lírai betétdalokkal. E kötetet tekintette az „Erdély ismeretlen múzeuma” sorozat második darabjának, melyben szűkebb hazája földrajzi adottságait énekelte meg, de ezt is befejezetlennek, tökéletesíthetőnek tartotta. Ekkor tér ki először a korábbi szerzők és kutatók ismertetésére, amely szempont tudományos tekintetben képez határkövet a Kőváry-életműben.

Békésebb és kutatásokban termékeny időszak következik. 1854-ben feleségül veszi hű kiadójának unokahúgát, Knausz Johannát, akivel 1907-ben bekövetkezett haláláig boldog, ám gyermektelen házasságban él. Ugyanebben az évben sort kerít „Erdély ismeretlen, eszményi múzeuma” harmadik osztálya, az „úgynevezett lovagterem” megnyitására, amikor megjelenteti Erdély nevezetesebb családai címmel a kor egyik elsõ genealógiai művét. A betűrendbe szedett, 257 nemesi családot bemutató kézikönyv a magyar- országi családkutatás úttörőjének, Nagy Ivánnak is követendő példaként szolgált levéltári forrásgazdagságával, leszármazási tábláival és címerrajzaival.

Kisebb munkái címmel 1857-ben egybegyűjtötte az erdélyi vonatkozású történelmi regéket és adomákat, a „nemzet géniuszának” tartott költő eposztöredékeit, amelyek az erdélyi múlt nélkülözhetetlen részleteit tárják fel. Romantikus szemléletében az ismeretlen, allegorikus szerzőben a népet ismeri fel, ki „előáll mint költő, s leülve a hazai romokra, dalban zengi el a hős tetteket, oly nyelven, mit a férfi szeret, mire a gyermek hevül, s a lány könyeket ejt”.

1858-ban publicisztikai tevékenységét is felfüggesztve minden igyekezetével az Erdély történelme első és második kötetének előkészítésén dolgozott, melyek a következő évben a kolozsvári Stein János nyomdájából napvilágot láttak. „Évek óta halogatám e munka közrebocsátását, várva, ha tán egy szerencsésebb előlép”  – vallja az előszóban, s tudja, hogy munkája úttörésnek tán még megteszi, de a szó szoros értelmében vett tudományos értekezéstől távol áll, és messze még Erdély minden szempontot kielégítő történetének megírása. „Mert sok a munka, s ha mindenikünk csak remeket akar, ha senki nem határozza el magát az úttörő keserű poharát kiüríteni, akkor a sisyphusi munkát százan meg százan fogják elül kezdeni, s Erdélynek története mégsem lesz.” És annak érdekében, hogy az utána jövők a kutatás fáradságos munkáját ne kezdjék a nulláról, itt kimerítő felsorolását adja a korábban latin, német, román és egyéb európai nyelveken született történeteknek. Ugyanezen megfontolásból a második kötet elején tizenhat oldalon keresztül leírja „Levéltáraink mint kútfők” cím alatt az erdélyrészi országos, megyei, városi és egyházi levéltárak fellelhetőségét, történetét és belső rendszerét.

Az Erdély történelmének további köteteit az 1863-as esztendővel bezárólag adja ki, beleértve az 1848–49-es szabadságharc történetét is, a mellé rendelt Okmánytárral együtt. A tudomány korabeli állása szerint szinte semmiben nem marasztalható el kezdeményezése, a mai szempontok azonban aligha teszik elfogadhatóvá főművét, elsősorban a honfoglalás és államalapítás körülményei tekintetében. Két okból van így: egyrészt hiteles forrásként nyúl Anonymus Gesta Hungarorumához, másrészt eredetinek fogadja el a Csíki székely krónikát. Az erdélyi fejedelemség korrajzában azonban a mai napig használható adatokat közöl, tekintve, hogy számos levéltári anyagnak a közbeeső másfél évszázadban nyoma veszett.

1691-oszk-peldany.jpg

A Csíki Székely Krónika (részlet). Kép: oszk.hu

Az önálló kötetek sorában említést érdemel még A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című munkája, amelynek előszavában megismétli és továbbszövi a tizennyolc évvel korábban, a Székelyhonrólban önálló életre keltett szállóigéjét. Akkortájt a Pesten megcsodált Laborfalvi Róza színművésznő játéka felvázoltatta vele az erdélyi magyar színjátszás helyzetét (illetve a színvonal emeléséhez és a tehetséges erdélyi ifjúság itthon maradásához fűzött reményeit). A szövegkörnyezet így hangzott: „S az ily színészekért kiket néz Erdély? Silány kontárokat. […] Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.” 1860-ban kibővítette a nemzeti továbbélés szellemi közegeit: „Nyelvben, szokásban él a nemzet. S ha a nyelv, a nemzeti irodalom mívelése életfeltétel, szintén az a nemzeti szokások ápolása, nemesítése.” És ismétli meggyőződését, miszerint sajátosságai megőrzésével Európában és nem Európával szemben vagy azt majmolva lesz képes fejlődésre és megmaradásra Erdély társadalma.

Művelődéstörténeti érdeklődése abban a korban ágazott szerteszét, amikor az európai történetírásban az eszme-, gazdaság- és társadalomtörténet megtörni látszott a politika- és diplomáciatörténet egyeduralmát. Cikkei többségét a kolozsvári Hetilap (melynek szerkesztője volt), az Erdélyi naptár, az Értesítő, a Magyar Polgár, az Erdélyi Múzeum és a maga alapította Korunk, valamint a pesti Hölgyfutár és Pesti Napló közli, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Bölöni Farkas Sándor, gróf Bethlen Miklós, báró Wesselényi Miklós, Brandenburgi Katalin és Bolyai Farkas életrajzával mutatkozik be, mint biográfus, párhuzamosan Erdély nevezetesebb asszonyainak is méltó emléket állít. Később megírja Brassai százéves pályafutását, melynek számos részletéhez személyes tapasztalataiból merít. Művészettörténeti leírásokat is közöl olyan műemlékekről, amelyek ma már alig láthatóak (az egeresi kastély, a radnai templomrom stb). Családtörténeti kötetének kiegészítéseként 1900–1901-ben feldolgozza a 19. században kihalt Hunyad megyei, majd az erdélyi főúri családok és utolsó képviselőinek említésre méltó cselekedeteit.

Vallástörténeti írásaiban leginkább saját vallása, az unitarianizmus úttörőinek életrajzával foglalkozik (Dávid Ferenc, Péchy Simon, János Zsigmond és mások). A színháztörténet és irodalomtörténet iránti érdeklődése ifjú prózaíró korától és a Székelyhonrólban felvetett gondolataitól számítva élete végéig mit sem lankad. A női nemmel pedig nemcsak a színpadi szereplések kapcsán foglalkozik, de nevelésükről, háztartásban betöltött szerepükről, valamint a női öltözet, hajviselet és fejdíszek történetéről több ízben is értekezik a hölgysajtóban. A hölgyeknek ajánlja például az 1853-as Erdély földe ritkaságait is, „mert a nőnem kezében van letéve a haza s emberiség jövője”. Pályafutásának legnépszerűbb kiadványai pedig nem mások, mint a gyermekek számára rímekbe szedett Erdély történelme és földrajza, melyeket joggyakornoksága után a Sárdi Simon kelementelki házában, házitanítóként megismert legkisebb gyermek, Györke szemével láttat és jár be.

Közéleti szereplést a hetvenes években vállalt, mint biztosítási szakember, közgazdász és városrendész. Új minőségében sem szüntette meg irodalmi tevékenységét, de ezúttal a városi lakosság közegészségügyi és anyagi helyzetén, illetve lakásviszonyain próbált felvilágosító jellegű írásaival javítani, és magánemberként is tevőlegesen járult mindehhez. A Fellegvár oldalában álló 50 000 négyzetméteres telkét részletfizetéses parcellázással a vasúti munkásoknak bocsátotta építkezésre. A Gépész, Vas, Kalauz, Mozdony, Raktár és Új utcák hálójában egy új városnegyed, a Kőváry-telep alakult ki a századfordulóig.

kolozsvar-terkep_dka.jpg

A Kőváry-telep  fellegvártól északra található. Kép: mek.oszk.hu

1883-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába emelte, mely kitüntetést az Erdély történelméért ítélték a kolozsvári történésznek. Amikor azonban a millennium alkalmából a Magyarország történelme pályázatra Kőváry is benyújtotta a maga írását, „saját tagjáról keményebb, kíméletlenebb, lesújtóbb bírálatot az Akadémia tudtommal sohasem mondott, mint ez alkalommal”, írja Márki Sándor a kortársát búcsúztató 1910-es emlékbeszédben. Ugyanazon évben Kőváryt egy másik csalódás is érte, a Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár bukása, melyért „mint igazgatót, elsősorban őt vádolták.” Az ürömbe öröm is vegyülhetett hat évvel később, amikor a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli díszdoktorává avatta.  Felesége kiadta még a Magyarország története nemzetközi helyzetünk szempontjából címmel a millenniumi pályázatra benyújtott munkájának átdolgozott változatát, az idős tudós azonban ezt már nem érte meg.

Itt élt és írta Erdély és Magyarország történetét dr. újtordai Kőváry László történet- író, a Magyar Tudományos Akadémia tagja stb. sz. 1819 – megh. 1907” – hirdeti két ablaktól közrezártan egy emléktábla a kolozsvári Bástya utca sarokházán. Véletlenül, de stílusosan a később odaköltözött Történelmi Múzeummal szemben. Hű felesége, Knausz Johanna vésette a feledékeny utókor kollektív emlékezetébe 1918-ban.


A cikk nyomtatott változata megjelent a Korunk 22. (2011) 5. számában.