Lányok, asszonyok és özvegyek a kincses Kolozsváron

Szerző: Rüsz-Fogarasi Enikő

A 21. századból, ha visszatekintünk a 16. századi Kolozsvár történetére, nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen nem szabad előítélettel közelíteni az akkori valóság felé. Mindenekelőtt a 16. század történéseit annak a társadalomnak részeként kell értelmezni és megérteni. Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy nem könnyű a társadalom azon részének a megítélése, amelyikről csak közvetve vannak adataink. A 16-17. századi Kolozsvár írástudói, vezetői, céhes vezetői férfiak voltak ezért az írott források szinte kizárólag nekik köszönhetőek, így a férfiak szűrőjén keresztül ismerhetjük meg a nők jogi helyzetét és helyét a korabeli társadalomban.

A nők jogi helyzetének elemzése a 16. századi Kolozsváron közvetve vagy közvetlenül a céhes iratokra, közgyűlési, törvénykezési, tanúvallatási jegyzőkönyvekre, valamint a számadáskönyvekre, harmincadjegyzékekre és adólajstromokra épülhet. A nők társadalmi helyét a számadáskönyvek, adókönyvek, elbeszélő források alapján vizsgálhatjuk meg. A korabeli forrásokban a nők hajadon lányokként, feleségként/asszonyként és özvegyként szerepelnek.

Kolozsvár a 16-17. század fordulóján. Kép: nemzetikonyvtar.blog.hu

De még mielőtt belevágnánk az elemzésünkbe, vizsgáljuk meg a városunk fejlődésének lényegesebb pontjait, állomásait. Kolozsvár fejlődésére nagyon nagy hatást gyakorolt a Zsigmond király által 1405-ben kiadott városi privilégium. Ez a kiváltságlevél megteremtette Kolozsvár számára a jogi keretet az igazi várossá váláshoz, de ezt számos más rendelkezés és kiváltságlevél egészített ki később, amelyek együttesen létrehozták a város kormányzási és vagyonhasználati normarendszerét. Már a 15. század derekától Kolozsvár a tisztségviselők választása esetén a budai jogot követte. A budai jogkönyv külön fejezetben rendelkezik arról, hogy miként válasszák meg az egyes iparos céhekből az esküdteket. 1488 júniusában a király parancsára a budai jognak azon hét cikkelyét másolták le a kolozsváriaknak, amelyek a választás szabályozásáról, valamint az adókivetésről, -szedésről, a város pecsétjéről, a város könyveiről és leveleiről szólnak. Ezek a cikkelyek a céheknek komoly képviseletet biztosítottak a város vezetésében, mivel minden céhből három-négy céhtag került be választás útján az esküdtek közé.

A 15. században a kézműves tevékenység fokozottabbá vált városunkban, amint azt a céhek megjelenése és fejlődése is nagyon jól bizonyít.  Egy évszázad alatt Kolozsváron legalább húsz céh alakult ki és fejlődött, és a 16. századra már ezekbe a céhekbe tartózó kézműveseket, de legfőképpen a céhes mesterembereket a város élén találjuk. A szabad királyi városokban (így Kolozsváron is) a céhtagok a városi tanácsba, valamint a százférfiak közé is bekerültek, főbírói, királybírói, városi jegyzői tisztséget is viseltek.

Kolozsváron a mészárosok, lakatosok, tímárok, sarkantyúsok, ötvösök, szabók, kovácsok, szűcsök, takácsok, kötélverők, kádárok stb. a céhes élet keretei között, a céhes statútumok szerint művelték mesterségüket és szervezték meg életüket és munkájukat. A céhszabályzatot rendszerint az a hatóság bocsátotta ki és erősítette meg, amelynek közvetlen joghatósága alá tartozott az érdekelt céh. A szabad városok esetében, általában a városi tanács feladatkörébe tartozott a céhszabályzatok elfogadása. A főbíró és királybíró a céhek képviselőivel egyetemben fogalmazta meg a statútumok artikulusait. A főbíró és királybíró a városi tanács nevében fogadta el az együtt, egyetértésben szavakba öntött szöveget.

A kora újkori Kolozsvár. Kép: mek.oszk.hu

A 16. század második felében a céhek statútumait azért, hogy városon belül és kívül nyomatékot szerezzenek a benne foglaltaknak megerősíttetik a fejedelemmel is. Ez történt 1591. november elsején is, amikor a városi tanács által 1589. március 30-án elfogadott kolozsvári kőművesek és kőfaragók céhlevelét a kialakult szokásnak megfelelően megerősíttetik Báthory Zsigmonddal. Mindezek a lépések igazolják a céh statútumok szerepét és fontosságát a 16. századi kolozsvári társadalomban.

A céhekbe általában a város vagyonosabb polgárai tartoztak, ugyanis az induláskor, belépéskor fizetett összeg és a mesterasztal ára jelentős anyagi hátteret feltételezett. Az anyagi háttér mellett, ha valaki egy céh tagja akart lenni, mindamellett, hogy megtanult, és kellő ügyességgel gyakorolt, a mesterséget bizonyítania kellett, hogy tisztességes szülők törvényes gyermekeként nőtt fel.

Ahogy a középkoron át végig, úgy a 16. században is, a céhes szabályzatok is úgy, mint a városi statútumok, az ide tartozókról rendelkeztek, vagyis a városi társadalom férfi tagjairól. Azonban a céhes iratokban és főleg a céh statútumokban a nőkkel kapcsolatban is találunk jogszabályokat, ezekben a cikkelyekben a céhhez tartozó mesterek lányairól vagy özvegyéről intézkedtek. Első olvasatra úgy tűnik, hogy ehhez a kérdéshez, nagy vonalakban a céhek azonos módon viszonyultak, vagyis elsődleges feladatuknak tekintették az egyedül maradt nők oltalmának biztosítását. Azonban, ha egymás mellé helyeztük a nőkről alkotott artikulusokat, azt láttuk, hogy egy nagyon összetett kérdéssel állunk szemben. A céhes rendelkezések nem egységesek, sőt azt mondhatjuk, hogy minden statútumnak meg van a maga sajátossága, önálló története. Néha még egy céhen belül is változott bizonyos kérdések megítélése.

Az első olyan szabályzat, amely az özvegyek státuszát érinti a lenszövő takácsok belső életét statuálta. A kolozsvári városi tanács előtt a lenszövő takácsok céhének 1479. december 13-án megfogalmazott statútumának 5. artikulusa úgy intézkedik, hogy az özvegyasszony csak abban a helyzetben folytathatja elhunyt férje mesterségét, ha ugyanabból a céhből való férfihez megy nőül. A későbbi szabályok egy lépéssel tovább mennek, mivel az 1507. február 26-i, valamint az 1537. június 25-i statútumok hatodik artikulusa megengedi a mester özvegyének, hogy élete végéig folytathassa a volt férj mesterséget, és csak akkor kell erről lemondania, ha más céhből való emberhez megy férjhez. Ha abból indulunk ki, hogy ha egy jogkönyv valamit nem tilt, akkor az jogilag egy lehetőséget rejt magába, arra következethetünk, hogy a takács özvegye csupán akkor veszíti el az iparűzés jogát, ha egy más céhbe tartozó mesterhez megy nőül. Tehát ha özvegy marad, vagy egy céhbeli takácsnak vagy más polgárnak, például kereskedőnek, vagy akár nótáriusnak lett a felesége, akkor elméletileg gyakorolhatta elhunyt takács-férje mesterségét.

A szekérgyártók céhe sokkal szűkebbre szabja a mesterek özvegyeinek jogait. Az 1515. december 30-án kiadott statútum 11. artikulusa, valamint az 1539. március 21-én keltezett szabályzat 10. artikulusa úgy rendelkezik, hogy a szekérgyártó mesterek özvegye férje halála után csupán egy fél évig tarthat hozzáértő mesterlegényt és folytathatja az elhunyt férje mesterségét.

16. századi kalaposműhely. J. Amman fametszete. 1567.

A céhek többsége általában egy évig engedi meg az özvegyeknek az ipar folytatását. 1561-től a szabók céhének irata is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelynek alapján az özvegyek mindamellett, hogy férjük elhunyta után egy évig még folytathatják az ipart, még mesterlegényt is tarthatnak. Azonban mindez csupán addig érvényes, míg az özvegy „meg holt Szabó urának nevét viseli”, vagyis addig és akkor, ha az özvegy nem megy férjhez a megszabott időn belül.  Ezt megelőzően az általános rendelkezés tiszteletben tartatását hívatott szorgalmazni és megerősíteni Báthory István 1522. június 12-én, Budán keltezett parancsa, amelyben figyelmezteti a kolozsvári szabók céhét arra, hogy az özvegy csak egy évig és nem tovább tarthat legényt és boltot. E központi intézkedés a jogszabály betartása érdekében, úgy gondoljuk, hogy nem ok nélkül történt, ugyanis elképzelhető egyrészt, hogy kihágások történtek, és ezért volt szükség nyomatékot adni a már érvényben lévő jogszabálynak. A másik lehetőség az lehetne, hogy mivel a meglévő szabó céhstatútumok explicit módon nem rendelkeztek az özvegyek kérdéséről, ezért valószínű a szabók is elfogadták az általános szabályt, de mivel ez a gyakorlatban nem volt mindig egyértelmű, szükség volt a központi hatalom részéről jövő parancsra, hogy aztán később, 1561-ben saját szabályzatukban is írásba foglalják.

A kolozsvári kovácsok, esztergályosok, szíjgyártók, csizmadiák, ötvösök, kötelesek és a szűcsök is az egy évig tartó iparűzés jogát hagyják meg a mesterek özvegyének. Az ötvösök 1561-ben megfogalmazott szabályzatának nyolcadik pontja egy év és három napig engedi meg az özvegyasszonyoknak a műhely tartását, de csak abban az esetben, ha nem mentek ismét férjhez és volt férjük nevét viselték.

A lakatosok céhe is ugyanazt az általános szabályt követte, amely szerint az özvegyek egy évig még megtarthatják az elhalálozott férj boltját, de azon túl már nem állt jogukban tovább is a céhben maradni és az ipart folytatni. Ezt a határozatot azonban nem mindig tartották be. Ez történt Lakatos Antal lakatos mester halála után. A mester 1577 elején meghalt, özvegye pedig tovább folytatta elhunyt férje mesterségét. A céh az egy év leteltével felszólította az özvegyet, hogy hagyja abba a mesterséget. Az ügy a kolozsvári esküdtek elé került, akik határozatukat Báthory Kristófnak is elküldték. Báthory Kristóf válaszát, amelyben Lakatos Antalné ügyében (a városi esküdtek határozata alapján) döntött 1578. december 23-án keltezte és a céhnek címezte. Eszerint, mivel csak szokásban volt az egy év, de statuálva nem, ezért az özvegynek a jogát erősítik meg. A lakatosok céhe a 17. században többször is változtat a meglévő jogszabályokon. A lakatosok céhe statútumának 37. artikulusa alapján a mester halála után egy hónappal az özvegy nem viheti a mesterséget tovább, mivel ártalmas ezt a mesterséget mester nélkül folytatni. Később 1699 januárjában a céh elfogadja az özvegyasszony jogát a lakatos mesterség folytatására bizonyos feltételek között. Az özvegyeknek megengedik, hogy továbbra is legényt tartsanak, és azt kérik, hogy mindenben a céh szabályait betartsa.

A kötélgyártók 1486-os szabályzata az özvegyeknek kétévi szabad iparűzést enged meg. A céh számadásait végiglapozva azt tapasztaljuk, hogy évente több özvegyasszony nevét jegyezték fel. A fennmaradt források tanúsága szerint a céhtartásért néha akár öt özvegyasszony is befizette az évi 12 dénárt.   Az első erre vonatkozó adataink 1593-ból származnak.  A kötélgyártók jegyzőkönyvi adatait elemezve érdekes esettel találkozunk, mégpedig Klok János özvegye, 1678- 1686 (9 éven át) között következetesen, évente fizette a céhtartásért járó pénzösszeget. Az is igaz, hogy Klok Jánosné esete egyedülálló, ugyanis az özvegyasszonyok rendszerint két-három évnél tovább nem szerepelnek céhfenntartóként.

16. századi sütőműhely. J. Amman fametszete. 1568.

A hentesek az egy éves szabad iparűzés után, ha az özvegy nem ment férjhez egy henteshez, akkor egy mestert rendeltek melléje társként, minekutána folytathatta az elhalt hitvese mesterségét. A mészárosok céhe megengedi az elhunyt céhmester özvegyének, hogy a boltot örökül hagyhassa fiainak, vejeinek vagy unokáinak.

A nyereggyártók 1521-ben, valamint a posztónyírók 1551-es szabályzata, a hozzáértő mesterlegények tartásával együtt megengedi az özvegyeknek, hogy tovább folytassák a mesterséget addig ameddig akarják, és úgy, ahogy akarják.

A céhes szabályzatok olvasatából egyértelműen kitűnik, azért készültek, hogy mindenkoron a céhbe tartozók érdekeit tartsák szem előtt. Minden artikulus közvetve vagy közvetlenül ugyanazt a célt szolgálta, nevezetesen azt, hogy a céhbe tartozók jó hírnevét megtartsák és megvédjék, valamint a műhelyekből kikerülő áruk minősége ne szenvedjen csorbát. Mindez érvényes az özvegyekről szóló intézkedésekre is. A lakatos céh erre vonatkozóan úgy fogalmaz, amikor az inasok és mesterlegények tartásáról rendelkezik, hogy azokat az özvegy csak egy hónapig tarthatja meg, „mert ártalmas Mester nélkül míveltetni az Lakatgyártó mívet.”

Nagyon érdekesnek találtam a kötélgyártó céh keretein belül, hogy az ipartartó özvegyasszonyok száma növekvőben van, így a 16. század végére már majdnem minden évben találunk egy-egy ilyen személyt évente, aki meghalt férje mesterségét megtartja, a későbbiekben a következő században már az is meg történik, hogy számuk évente már néha öt-hatra nő.

Egyébként az özvegyek, még ha már nem is folytathatják az ipart, akkor is a céh tagjai maradhattak, alacsony tagsági díjat fizettek, részt vehettek a céhek gyűlésein és a céhek által rendezett körmeneteken és búcsúkon. Következtetésként elmondhatjuk, hogy a céhek világában az özvegy- asszonyokat tisztelték és oltalmat biztosítottak számukra, azonban csak akkor és olyan mértékben, hogy ez ne okozhasson csorbát a céh hírnevének. Az egyedül maradt nő, segítséggel vagy segítség nélkül, csak abban az esetben vihette tovább a mesterséget, ha a termékek minősége megfelelt a céh követelményeinek. Mindezek mellett teljesen világos, hogy a céhek szabályzatai csupán olyankor tartalmaznak nőkkel kapcsolatos adatokat, amikor elhunyt, céhhez tartozó mesterek özvegyéről rendelkeznek, még  a mesterek lányairól is csupán a férjeikkel kapcsolatosan esik szó, és csak akkor, ha a céhmesterek vejei akarták folytatni az após mesterségét.

A kolozsvári özvegyasszonyok sorából Heltai Gáspárné emelkedik ki, aki férje mellett jelen volt annak vállalkozásaiban, későbbiekben, amikor hirtelen elveszítette férjét, ő állt majd ezek élére. Mindenekelőtt Heltai nyomdai vállalkozását és a papírmalom működtetését vette kézbe, ahol tovább folytatta a férje által elkezdett munkákat. Igaz ugyan, hogy a Heltai nyomda kiadói profilja jelentős módosulásokat szenved, de bevétel szempontjából a váltás nem látszik meg. Heltai Gáspárné idejében a szórakoztató irodalom került előtérbe. De az ő nevéhez fűződik Méliusz Juhász Péter herbáriumának is a kiadása, amelyhez ő maga írt bevezetőt. Egyedülállónak mondható ez a Heltai Gáspárnétől származó elöljáró beszéd, hiszen a fejedelemség korában az erdélyi magyar polgári közegből nincs tudomásunk női szerzők bármely írásáról.

Számtalan adat utal arra, hogy a kolozsvári asszonyok férjük mellett kivették részüket a gazdasági tevékenységekből, hiszen a kolozsvári polgárok feleségei boltokat béreltek, boltokat működtettek. Heltai Gáspárné is a Szent Mihály-templom körül felépített boltok egyikét több éven át használta, azt azonban nem tudjuk, mit árusított itt. Balogdi Farkas, egykori ispotálymester, majd későbbiekben a város különböző ügyeiben megbízott polgár felesége is több éven át állandóan ott található az egyházfiak számadásaiban a boltokat bérlők sorában.

16. századi szabóműhely. J. Amman fametszete. 1568.

A gazdasági életnél maradva felvetődik a kérdés, milyen helyet foglaltak el a nők a kereskedelemben vagy, ahogy a kolozsváriak nevezik, az ún. árusok rendjében. Egyfelől a kolozsvári Szent Mihály temploma körül felépített boltok bérlése arra enged következtetni, hogy szolid helyet foglaltak el a női árusok a város kereskedelmében. Másfelől teljesen világos, hogy az adatok hiánya és hiányosságai miatt nagyon keveset tudunk meg erről a kérdésről, mivel Kolozsváron nincsenek ilyen vonatkozású statútumok, és a boltbérlések mellett csupán a harmincad jegyzékek adnak némi támpontot. A 16. századból egy jegyzék maradt, míg a 17. század elejéről több mint húsz vámnapló került feldolgozásra. A rendelkezésünkre álló feljegyzésekben egy év leforgása alatt legalább hét olyan nőt említenek, akinek 1599-ben szállított árujuk után harmincad vámot kellett fizetniük. Egy eset kivételével mindig a férjük nevét viselték a kereskedő asszonyok: így Szabó Pálné, Kolozsi Istvánné, Elek Jánosné, Száz Istvánné, Mészáros Mátyásné és Kerekes Mátyásné. A kereskedelemben szerepet vállaló nők nem csak a helyi árucserében voltak jelen, hanem több alkalommal is elhagyták a várost különböző áruk behozatalára vagy kivitelére fizetve vámot. Drág Orsolya, Elekes Jánosné és Száz Istvánné egy év leforgása alatt háromszor is fizettek harmincadot Kolozsváron. Az árus asszonyok állatbőröktől, ruházati cikkeken át fűszerekig bort, mézet, fonalat és gombot szállítottak és árultak. Sok esetben a férjük megbízásából és az általuk kijárt úton, kapcsoltatoknak köszönhetően voltak jelen a kereskedésben. Az asszonyok egy-egy társaság tagjaként vesznek részt kereskedelmi utakon.

Egy ilyen társaság kelt útra valamikor 1632. május 16 és 19 között Kolozsvárról Nagykároly felé. Ádám Istvánné, Molnár Ferencné, Kökényesdi Jakabné bizonyára Tölcséres István, Kis Márton, László János, Marosvásárhelyi Ferencz deák, Viczei Lakatos György és Karkaj Mihály deák társaságába indult Nagykárolyba. Május 31-én már Ferenc Deák, Viczei Lakatos György, László János, Balázs András, Tasnádi Bálint, Bekesi Miklós, Válaszúti Ferenc, Nagy István társaságában tér vissza Ádám Istvánné és Kökényesdi Jakabné. A kolozsvári árus asszonyok kérdésének elemzésekor Şarolta Solcanu megállapítja, hogy a kolozsvári kereskedelmi ügyletek megszokott szereplői, de csak az általuk forgalmazott áruk mennyisége arányaiknak megfelelően alakul. A nők aránya a korhoz képes számottevő, a forgalmazott áruk értéke ezzel szemben nagyon alacsony. A kolozsvári kereskedelemben részt vevő asszonyok kis értékű árukat forgalmaztak és az országos áruforgalomba voltak jelen, csak kivételesen jutott el egy-egy asszony távolabbi kereskedelemi központokba, mint például Bécsbe vagy a török birodalomba. A leggyakrabban Szatmár, Nagyvárad, Nagybánya, Szilágyság, Nagykároly irányába szállítottak különböző termékeket és hoztak onnan a kolozsvári piacon keresett árukat.

Valószínű, hogy az árusok között több nő is lehetett, azt viszont csak kivételes esetben tudjuk, hogy hivatalosan is kereskedőként tartották volna számon. Száz Istvánné az adójegyzéken több éven át árusként szerepel. A vámlajstromokban minden évben egy tucatnál több nő szerepel, általában mind özvegyasszonyok. Az esetek többségében az asszonyok által hozott vagy vitt áru a férjük vagy apjuk kézműves műhelyéhez kapcsolódhatott, ennek hozott nyersanyagot vagy kiegészítőket. A vámnaplókban  több  ilyen  esetet  is feljegyeztek, amikor például Borbély Ferencné több alkalommal is szappannal kereskedik akárcsak Szappanos Györgyné.

A női alkalmazottak, szolgálóleányok és asszonyok a kora újkori városi háztartás természetes szereplői. Amikor egy városi család biztonságos anyagi háttérrel rendelkezik és megengedheti magának, hogy szolgálót fogadjon, elsőként egy nőt alkalmaznak, és majd ha a gazdagságuk megengedi, akkor bővítik férfi szolgálóval a háztartást. A törvénykezési jegyzőkönyvekben szereplő ügyeket végig vizsgálva a fejedelemségkori Kolozsváron, teljesen egyértelműen kirajzolódik, hogy a városi háztartásokban többségében női alkalmazottak teljesítettek szolgálatot. Ezek a szolgálóleányok az árvák és a vidékről bekerült nők sorából kerültek ki.

fff2095

Kolozsvár régi látképe. Kép: mek.oszk.hu

A napszámos munka során is számolnunk kell a női munkával. A kolozsvári ispotályok számadásai nagyon jól dokumentálják jelenlétüket és megbecsülésüket. Különösképpen a szőlő megmunkálásánál gyakran találkozunk napszámért dolgozó nőkkel. A szőlőművelés egyes – de nem minden – fázisaiban gyakran találunk lányokat és asszonyokat is.  A számadások feljegyzései alapján megállapíthatjuk, hogy a férfiak és a nők azonos munkájukért különböző fizetséget kaptak. A kolozsvári Szentlélek ispotály szőlőjében keverésnek (kötözés) nevezett munkálatért egy férfinak napjára 12 dénárt, egy asszonynak 10 dénárt fizettek.

A kincses Kolozsvár gazdasági életében jelen voltak a nők, nyilvánvalóan nem főszerepben, de mindenkoron az otthon kapuit kitárva részt vállaltak családjuk, városuk háttereként és aktív közreműködőiként. „Majdnem minden nő részt vett így vagy úgy a város gazdasági életében… a kereskedők és céhes mesterek feleségei részt vettek az üzlet vezetésében, nemcsak özvegyként, hanem férjük oldalán.” − írja Natalie Zemon Davies a nyugat-európai kora újkori városok női lakosairól, és ez a kijelentés amint láttuk teljes mértékben a kolozsvári nőkre is igaz.


Forrás: Rüsz-Fogarasi Enikő: Lányok, asszonyok és özvegyek a kincses Kolozsváron. In: Nagy Róbert, Rüsz-Fogarasi Enikő (szerk.): Ablakok a múltra. Kolozsvár 2012. 108-124.