„Nagyvárad volt az én bölcsőm” – Marosán György első évei a mozgalomban

Szerző: Bárány Balázs

Marosán György (1908-1992) baloldali szociáldemokrata politikus volt. A két világháború közötti szakszervezeti mozgalom vezéralakja, 1945 után népszerű szónok. Ellentmondásos személyiség, aki elősegítette a szociáldemokrata és kommunista pártok fúzióját Magyarországon, ám a Rákosi-korszakban ezt börtönnel “jutalmazták”. 1956-os szabadulása után a kádári vezetést pártolta, elsők közt követelte a szovjet beavatkozást. 1962-ben önként lépett ki az MSZMP-ből, mert ellenezte az akkori politikai irányvonalat. Később visszalépett és diplomáciai megbízásokat teljesített.

MarosanMarosán György a Bihar megyei Hosszúpályiban látta meg a napvilágot 1908. május 14-én, egy görög katolikus kántortanító ötödik gyermekeként. Az I. világháború kitörésekor éppen hatéves volt, azonban ez az év nemcsak emiatt volt számára meghatározó: édesapját is ekkor veszítette el, aki feltételezhetően a nehéz anyagi körülményeik miatt az öngyilkosságba menekült. A kenyérkereső eltűnésével a család nehéz helyzetbe került, ezért folyamatosan költöztek: először Nagyváradra, a Magyar utcába, ahonnan édesanyja Debrecenbe vitte négy gyermekét (köztük őt is), hogy az ottani árvaház gondjaira bízza őket.

A forradalmak Marosánt az árvaházban érték. Memoárjának erre az időszakra eső részei roppant színesek, mintha csak azért íródott volna, hogy például szolgálhasson a megjelenésekor uralkodó történetírói koncepciónak, mely szerint az őszirózsás forradalom a Tanácsköztársasággal dialektikus egységet alkot. Az árvaházban lejátszódó események valójában a nagypolitika kicsinyített másaként tűnnek fel: az elnyomott osztályokat a diákok, míg elnyomóikat a nevelők jelképezték.

Ennek felismeréséhez a szerző különféle jelzőkkel ruházza fel szereplőit (pl. erőszakos és legitimista igazgató, barátságos és rokkant nevelő stb.). Egy dickensi világ bontakozik ki előttünk a sorokat olvasva, melynek legvidámabb időszaka a „dicsőséges 133 nap” idejére esik, ahol a diáktanács ruhát oszt a rászorulóknak, vasárnap már nem kell templomba menni (helyette lehet kirándulni a Nagyerdőben), a húsvéti ünnepen pedig mindenki tejeskávét és kalácsot kap. Ezzel párhuzamosan (ahogy az lenni szokott) megugrott a diákok tanulási kedve is. Mindez azonban a Tanácsköztársaság bukásával szertefoszlott, a romantikus alakok eltűnnek, Marosán pedig 1919-ben visszatért Nagyváradra.

A „Pecze-parti Párizs”, az 1848-1849-es szabadságharc hadiipari központja, az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős gazdasági és kulturális centruma, Ady Endre karrierjének első állomása, ekkoriban a „sztrájkok városa” jelzővel  illethető leginkább.

Lakosság száma 1910-ben 1920-ban 1930-ban
Magyar 58 421 40 744 42 630
Román 3 604 8 541 22 412
Német 1 416 598 927

Nagyvárad lakosságának anyanyelvi megoszlása (Fleisz János adatai alapján)

1910-ben Nagyvárad lakosságának 91%-a volt magyar, 5,6%-a román és 2,2%-a német. A gyermek Marosán ebben a miliőben élt, mikor a családelőször Nagyváradra költözött. A húszas években jelentős, 42,19%-nyi román népességgyarapodás figyelhető meg, párhuzamosan a magyarok  30,3%-os és a németek 57,77%-os csökkenésével. A debreceni árvaházi éveket követően ez az állapot fogadta Marosánt, amikor visszatért a városba.

Vessünk egy pillantást arra a társadalmi és politikai környezetre, amelyben az 1919 és 1926 közötti éveket töltötte. Váradon az iparban dolgozók aránya a lakosság 35,7%-át tette ki 1910-ben, ami a harmincas évekre 30,6%-ra csökkent. Azonban az élelmiszeriparban (ahol Marosán is dolgozott) az ott dolgozók száma megduplázódott 1926-ra, 1503 főről 3035 főre növekedett.

Képernyőfelvétel (176)

Az nagyváradi ipari munkásság és a szakszervezetek érdekérvényesítő ereje a vidéki nagyvárosok között szinte közmondásos volt. Már a 19. század elején, 1810-ben betegsegélyező egyletet hoztak létre a sütőipari munkások (nem véletlen, hogy a pékek szakszervezete – melynek Marosán is a tagja lett – nagy hagyományokkal bírt). Az első szervezett sztrájk 1863-ban volt a városban, amit a kiegyezés évében létrehozott Általános Munkásegylet életre hívása követett.

A következő évtized kezdetén a váradi munkások már segélyező pénztárral is rendelkeztek. 1890-ben került megrendezésre az első május elsejei felvonulás, amely gyakorlatilag előjátéka volt a következő éveknek, ahol a rendőrök többször is felléptek a munkásmozgalommal szemben. A város történetének legnagyobb sztrájkjára a századforduló évében került sor, mely az építőipari munkások kezdeményezésére indult el.

A munkabeszüntetések a századelőn sem álltak le: 1903-ban 10 napos általános sztrájkot tartottak. Szintén a nagyváradi munkásmozgalom jelentőségét és erejét mutatja, hogy Budapest után először itt szerveztek munkástanfolyamokat, hiszen 1904-ben már egy tucat szakszervezet működött a városban (együttes tagságuk 5000 főt tett ki). 1907 márciusában rendezte első váradi gyűlését a magyarországi Szociáldemokrata Párt, melynek során bérügyekkel és a választójog kiterjesztésével foglalkoztak.

1909-ben a munkanélküliség, az elégtelen mennyiségű munkáslakás és a választójog ügye vitte az utcára a tüntetőket. Tisza István 1911-es házelnöki kinevezése ellen is sztrájk formájában emelték fel a szavukat a váradi dolgozók. A háború évei változást hoztak: nem voltak munkabeszüntetések, sőt: május elsejei felvonulások sem, egészen 1917-ig. Ekkor ugyanis (az elégtelen élelmiszeradagok miatt) újra sztrájkba kezdtek a munkások.

115837

Nagyvárad a 20. század elején. Kép: Fortepan / Széman György

Az 1920 utáni Romániában (ahol alapjában véve kis- és középüzemekre épült az iparszerkezet) a munkásmozgalom meglehetősen gyenge lábakon állt. Ehhez azonban hozzá kell venni, hogy az erdélyi helyzet meglehetősen különbözött az átlagos romániai állapotoktól: itt egy képzettebb, műveltebb munkásréteg működött. Ez a történelmi fejlődésbeli különbség Nagyváradon is látszott: a húszas évek közepére már 13 szakszervezet működött a városban. Ennek az évtizednek az elején (1922-ben) csatlakozott a sütőipari munkások szakszervezetéhez Marosán György is. 1924-ben megépült az új Munkásotthon (a maga 7000 kötetes könyvtárával), ahol a következő évben már gyűléseket is tartottak. A mozgalom vezéralakja dr. Rozvány Jenő volt.

A húszas évek elején tapasztalható munkanélküliség fokozatosan növelte a munkásság elégedetlenségét, ami sztrájk formájában ugyan nem manifesztálódott, viszont a mozgalmárok folyamatosan a rendőrség homlokterében maradtak (pl. illegális plakátragasztás és hangulatkeltés miatt 1924-ben 120 főt tartóztattak le). Az évtized utolsó nagy sztrájkjára 1927-ben került sor a Phoebus gyárban, melynek ismét hatósági intervenció vetett véget, maga Rozvány is börtönbe került, s a Munkásotthont is bezárták. Láthatjuk tehát, hogy a „sztrájkok városa” jelzőre Nagyvárad többszörösen is rászolgált.
Képernyőfelvétel (177)

Ha készült volna róla fotográfia, akkor a váradi Munkásotthon melegében Gorkijt lapozgató Marosán György képe jól jellemezhetné ezt az életszakaszt. A gyermekkori hányattatások ugyanis arra kényszerítették, hogy hamar munkába álljon, ám személyiségének továbbra is szüksége volt olyan szociális és pszichológiai kapaszkodókra, ahol biztonságot és mintát találhat. A Munkásotthon és a váradi munkásmozgalom ezt biztosította számára.

A húszas évek fentebb bemutatott hangulatában lett Marosán gyakornok Steiner Viktor pékségében. Nem sok választása volt: testvérével többször megszöktek a lelencházból, összetűzésbe került a rendőrséggel, így kiskamaszként már dolgozni kényszerült. A pékség előtt kereskedőtanonc volt, de onnan is megszökött, majd henteslegény lett, ami újfent nem volt a kedvére való. Így csak ez az egy választása maradt: a pékszakma, ami mellett kitartott – saját bevallása szerint meg is kedvelte.

Édesanyjával a pályaválasztás is konfliktust jelentett, aki „asszonymesterségnek” tartotta a pékszakmát, és munkássághoz való tartozást is fia deklasszálódásaként élte meg. A munka nehézségeinek és saját helytállásának egész fejezeteket szánt önéletrajzában, sőt: Ember és kenyér című munkájában kísérletet tett a pékmunkások történetének feldolgozására is.

A pékségben olyan közösség fogadta, amely az apa nélkül felcseperedő talajtalan kamasz számára biztonságérzetet nyújtott. Egy esetben például a pék fiával szemben a többi péklegény kel a védelmére. Saját visszaemlékezése és az ifj. Marosán Györggyel folytatott beszélgetés is arról árulkodik, hogy ez az epizód vízválasztó volt személyiségfejlődésében. A „valahová tartozás” érzése nála összekapcsolódott az osztálytudat kialakulásával, s így a közte és a pék fia közötti konfliktus akarva-akaratlanul is az osztályharc manifesztálódása lett.

Ebben az időszakban jelennek meg a nők is Marosán életében (csak Mariska és Juliska néven emlegeti őket), de tartós kapcsolatra egyikükkel sem lépett. Az viszont érdekes, hogy ilyesfajta sikereit is már-már az olvasót zavarba ejtő részletességgel mutatja be (pl. hogy Mariska által „férfivá avatódott”).

Visszaemlékezéseiben külön kihangsúlyozta, hogy igyekezett hasznosan tölteni szabadidejét és művelődni. Részletes leírást ad a korabeli pékmunkások munkakörülményeiről és bérviszonyairól is. A befogadó közösség biztonságérzetével a háta mögött 1922-ben „szakított” édesanyjával: egyik találkozásukkor összevesztek egymással, a már említett pályaválasztás kapcsán, s kijelentette, hogy teljesen elszakadt kispolgári családjától. A tanoncképzésről nem volt jó véleménnyel, pékvizsgája azonban (legalábbis leírása szerint) kiválóan sikerült.

86865

Nagyvárad. Bémer tér és a Szigligeti színház, 1907. Kép: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Segédlevelét 1922-ben (14 évesen) kapta meg, és ekkor be is lépett a szakszervezetbe. A Steiner-pékségben ugyanis voltak szervezett munkások, akik a Munkásotthonba is elvitték őt. Így alakult ki benne a művelődés iránti igény, és ekkortól vett részt az énekkar munkájában, mely szokása is élete végéig megmaradt. Ebbéli elkötelezettségét megerősítette az is, hogy énekhangját munkatársai megdicsérték, sőt: kérték, hogy énekeljen nekik.

A segédlevél kézhez vétele után albérletben lakott egy bizonyos Schwartz házaspárnál. Elmondása szerint nekik köszönhette, hogy nem kallódott el, miután eljárt a többi pékmunkással a legényegyletbe. Saját eltévelyedését belátva inkább olvasással és a szakszervezeti munkával tölti az idejét. Ebben erősíti őt a Juliskával lezajlott kalandja is.

A szerelmi csalódást követően Marosán egyre jobban beleveti magát a mozgalmi életbe: részt vett az új tagok toborzásában, sőt: 1925-ben a váradi sütőmunkások gyűlésén már beszédet tart. Tizenhét évesen vezetőségi tagnak jelölték a bizalmiak. Innentől a pékek kemény éjszakai munkája mellett nappal is aktívan tevékenykedett a mozgalomban: röpiratot terjesztett, plakátot ragasztott, majd (miután távozott a Steiner-féle pékségből) úgy döntött, hogy a mozgalom szolgálatába állítja felszabaduló idejét.

Elutazott Kolozsvárra, ahol ideiglenes munkákból tartotta fenn magát. Dolgozott magyar és román munkások között is, és ekkor végképp kialakul benne az az attitűd, hogy vallási és nyelvi különbségek nem fontosak számára, a közösség viszont annál inkább. Közben meglátogatta a Szakszervezeti Központot is, itt azonban szembesülnie kellett azzal a helyzettel, hogy a munkásmozgalom súlypontja Bukarestbe helyeződött át. A román fővárosban járva lehetősége nyílt nemzetközi szintű kitekintésre is.

Bratianu_si_Magheru2

Bukarest az 1930-as években. Kép: wikipedia.org

A rendszeres olvasásra először barátja, a Munkásotthon könyvtárosa, Bindinger Lajos vette rá. Az iskolai teljesítményéről a négy elemi alatt szűkszavúan annyit írt visszaemlékezésében, hogy közepes tanuló volt. A bukaresti út azonban tovább érlelte benne az önművelés iránti vágyat. Nagy olvasmányélményeként a következő listát adta meg: a magyar irodalomból elsősorban Jókai, Herczeg, Ady és Bródy művei voltak rá a legnagyobb hatással, míg a világirodalom nagyjai közül már gyermekkora óta kedvelte Zola, Gorkij regényeit, s ehhez csatlakozott később Hugo, Tolsztoj és Dosztojevszkij. Az ideológiai művek közül Marx és Engels, valamint Szabó Ervin írásait tanulmányozta elsőként, bár ezzel bőven akadt gondja.

Szellemi fejlődésére azonban a legnagyobb hatást a váradi szakszervezeti mozgalom vezetője, dr. Rozvány Jenő gyakorolhatta. Rozvány, aki jogi tanulmányait Budapesten és Berlinben folytatta, jelentős szerepet vállalt a magyar és a román munkássajtó megteremtésében: az Erdélyi Népszava főszerkesztője, a Kommunista Kiáltvány és A tőke fordítója volt. Marosán a munkásegység szükségességét is tőle hallhatta először. Rozványra, mint szellemi vezetőjére emlékezik vissza, aki igyekezett segíteni eligazodását a marxista szövegekben, bár ez kezdetben inkább saját kisebbrendűségi érzését növelte.

Képernyőfelvétel (178)

Az 1926-os közgyűlésen rendes vezetőségi taggá választották meg. A bizalmiak ekkor kezdték javasolni a 18 éves péklegénynek, hogy települjön át Magyarországra. Az ottani szakszervezeti iskolákban rejlő lehetőségekkel kecsegtették, s ráadásul elkerülhette a romániai sorkatonaságot is. A vonat egy esti órában érkezett meg Marosán Györggyel a Nyugati pályaudvarra 1926 elején. Fárasztó, több napig tartó utazás volt ez több átszállással Nagyvárad, Bihardiószeg és Debrecen csomópontokkal. A magyar főváros tartogatta számára azt a továbblépési lehetőséget, mely a második világháború után a politikai elit csúcsára repíti.