Szerző: Kovács Zsolt
A kolozsvári Mária-oszlop az erdélyi barokk szobrászat egyik meghatározó emléke, melynek jelentőségét már régóta felismerte a korszak erdélyi művészetével foglalkozó művészettörténeti kutatás. Ez elsősorban művészi színvonalának köszönhető, hiszen a szoborcsoportot faragó Anton Schuchbauert az erdélyi barokk szobrászat egyik legtehetségesebb mestereként tartja számon a szakirodalom, de emellett az egykor a Belső- Torda (később Egyetem) utcában, a jezsuita rend egyházi és oktatási intézményei által övezett hangulatos barokk terecske közepén állt emlékmű a város első köztéri emlékeként is értékelhető.
Az erdélyi római katolikus arisztokrácia egyik jelentős képviselőjeként ismert Kornis Antal és a néhány éve Kolozsváron letelepedett Anton Schuchbauer szobrász között 1744. szeptember 15-én megkötött szerződésből több olyan korábban ismeretlen lényeges adat derül ki, amelyek egyrészt jelentős részletekkel árnyalják a megrendelőnek a műemlék létrejöttében játszott meghatározó szerepét, másrészt több ponton is bővítik a Schuchbauer és a kolozsvári barokk mesterkör tevékenységével kapcsolatos ismereteinket.
A szerződés szövege azt bizonyítja, hogy az emlékmű eredeti tervei alapján egy monumentális méretű építményt szerettek volna megvalósítani, melyet az emléktípus közismert ikonográfiája szerint elrendezett, meglepően gazdag szoborcsoport, valamint a megrendelő személyére utaló szobrok öveztek volna. A szerződésben meghatározott forma, díszítések és szobrok a Mária-oszlopok 18. század elejétől divatos megoldásaiba illeszkednek: az emlékmű központi része a Szeplőtelen Szűz szobrával koronázott obeliszk volt (stylus, seu columna cum statua Beatae Virginis Immaculatae), melynek felületét felhők és puttók borították volna (Columna … tott [!] angelorum statuis, tum integris, tum medys symbola ad Beatam Virginem accomodata exhibentibus, tum capitibus angelorum et nubibus vestiatur).
A korra jellemző formai megoldások és díszítések mellett jelentős a mariológiai szimbólumokat (nap, hold, csillagok) tartó angyalalakok jelenléte. Az emlékmű személyes jellegét a szerződés 4–6. pontjai fogalmazzák meg. Ezek előírták, hogy az oszlop és a balusztrád körül a megrendelő által meghatározott 15 szent és 3 unikornis posztamensre helyezett szobra álljon, a központi rész körül pedig 9 lámpát tartó angyalalak kerüljön elhelyezésre. Az ily nagyszámú szobor elhelyezése az emlékmű körül egy viszonylag gyakori jelenség a korszakban, így például a kolozsvári emlékhez hasonló megoldást láthatunk a pesti Szentháromság-oszlop esetében, ahol a központi rész körül a különböző szentek szobrai mellett angyalalakok is megfigyelhetőek.
A kolozsvári szerződésben foglaltak és a pesti emlék közti hasonlóságokat a korra általánosan jellemző tulajdonságok mellett Schuchbauer kolozsvári megtelepedését megelőző budai tartózkodása is magyarázhatja. A szerződés egy másik jelentős aspektusa a korabeli műhelygyakorlatra vonatkozik. A szerződésbe foglalt 2 éves határidő betartása érdekében a két fél közti megegyezésben külön kitértek arra, hogy a szobrász legalább két hozzáértő kőfaragót alkalmazzon, a teljes megbízásra kapott 1500 rajnai forint terhére, a megrendelő pedig gondoskodni fog a kő kibányászásáról és szállításáról, valamint a kőművesek, kovácsok és lakatosok munkájáról. A két kőfaragó alkalmazása a szobrászi és kőfaragói munka egyértelmű különválasztásáról tanúskodik.
Ebben a korban már jól körvonalazhatóak a szobrászok és kőfaragók speciális attribuciói. Míg az előzőket jórészt a különböző anyagokból készített figurális szobrok és reliefek előállításával bízták meg, utóbbiak feladatai elvileg a különböző építészeti elemek kőből való kifaragására, valamint a szobrokhoz szükséges kőtömbök előkészítésére szorítkoztak.
Jakab Elek máig alapvető városmonográfiájára hivatkozva a szakirodalom a kolozsvári Mária-oszlopot – kivétel nélkül – 1744-re datálja, azonban a vizsgált szerződés az oszlop elkészítésének két éves határidejét szabja meg, ez pedig azt jelenti, hogy az irodalomban meghonosodott datálás mindössze egy terminus post quem-ként értékelhető. Az együttes elkészítése során esetleg felmerült problémákat és késéseket is figyelembe véve, biztonsággal megállapítható, hogy a szoborcsoportnak a szerződés által megadott határidő, azaz 1746 szeptembere előtti felállítása semmiképp se képzelhető el.
A szerződés egyes tételei alapján egy határozott megrendelői portré kontűrjei bontakoznak ki, Kornis Antal ugyanis nem elégszik meg a Habsburg birodalom legjelentősebb katolikus központjaiban közismert emléktípus általános jellemzőinek követésével, hanem az együttes egyes specifikus témáinak kiválasztásával a saját mecénási szerepének érvényesítésére törekszik.
Ezek sorában külön kiemelhetjük a döntő szerepét az emlékmű központi részét körülvevő 15 szent szobrának meghatározásában, amelyek sorában, a Mária-oszlopok esetében közkedvelt szentek mellett minden bizonnyal jelentős szerepet játszottak a saját, valamint családtagjainak védőszentjei is. A megrendelői attitűd kifejezésének legérdekesebb példái azonban a három fekvő unikornis szobrai voltak, melyek már a középkortól kezdve közismerten Mária szüzességére is vonatkoztak, de ebben az esetben egyértelműen a megrendelőre és családjára utalnak, ugyanis az egyszarvú ebben a kontextusban kétségtelenül a Kornis család címerállataként értelmezhető.
A megrendelő azon szándéka, hogy a kolozsvári köztéri emlék szobrai közt három unikornis szobor is megjelenjen, határozott patrónusi szerepéről árulkodik. A megrendelő jelentőségének ilyen módon történő kifejezése más Mária-oszlopok esetében se volt ismeretlen. A kolozsvári emlék legközelebbi analógiáit a csehországi Pardubice főterén 1695-ben felállított Mária-oszlop együtteséből ismerjük, ahol az emlékmű heraldikai programjának keretében a megrendelő címere mellett a központi részét övező szentek sorában a város címerábrájára utaló három fekvő oroszlánszobor jelenik meg.
Azt a tényt, hogy a címerállatok szerepeltetése minden bizonnyal egy általános jelenségnek a része, jól tükrözi az is, hogy a mecénási szerepet kiemelő unikornis szobrok használata Kornis Antal esetében sem korlátozódik a kolozsvári Mária-oszlopra, hanem más példáit is ismerjük megrendeléseinek sorában. Így például Kornis másik jelentős alapításának, a kolozsvári ferences templom délnyugati sarkához csatlakozó lorettói kápolnának a térre nyíló bejáratának két oldalán az 1900-as évek elejéig két, nyújtott posztamensen fekvő unikornis szobor feküdt. Nem zárhatjuk ki teljes mértékben annak lehetőségét sem, hogy ezek a szobrok a Mária-oszlop feltételezhető terv- változtatása után kerültek erre a helyre, azonban teljes bizonyossággal mindössze az állapítható meg róluk, hogy legkésőbb 1753-ban már a lorettói kápolna bejárata előtt említik őket. A két szobrot valamikor a 20. század elején szállíthatták ki a család szentbenedeki birtokközpontjába, s napjainkban is az egyre romosodó kastély bejáratát őrzik. Kornis Antal műpártolásának egy harmadik emlékén, a támogatásával épült kolozsvári lorettói kápolnának adományozott úgynevezett Kornis-kupán is feltűnik a családi címerállat hangsúlyos használata.
Annak ellenére, hogy az eredeti tervekről történő lemondás okait vagy a szobrok eltávolításának körülményeit nem sikerült egyértelműen megállapítani, a kolozsvári Mária-oszlopra vonatkozó írott forrásokból egy monumentális méretű, erdélyi viszonyok közt meglepően gazdag szobrászati koncepciót követő köztéri emlék képe bontakozik ki. A mellékletben közzétett szerződésbe foglaltak alapján megállapítható, hogy az emlékmű a felállítása a kolozsvári barokk szobrászat egyik legnagyobb volumenű vállalkozásaként indult, és Schuchbauer szobrászi pályája első jelentős emlékeként értékelhető. Ugyanakkor fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az emlékmű felállításának hátterében a korabeli erdélyi politikai élet egyik meghatározó szereplőjeként is ismert Kornis Antal határozott megrendelői személyisége mutatható ki, és a kolozsvári Mária-oszlop Kornis mecenatúrájának olyan sorozatába illeszthető, amelyek között kitüntetett szerepet kaptak a Mária-tisztelet különböző megnyilvánulási formái.
(címlapkép: Szent Péter templom. Forrás: transindex)
A cikk nyomtatott változata az Ablakok a múltra című kötetben jelent meg.
