Szerző: Tőtős Áron
Írásomban egy olyan mára már nagyrészt eltűnt világba kalauzolom el az olvasót, ahol a férfiak és a nők szerepét meghatározó írott és íratlan normák eltértek a maiaktól. Oda, ahol a falusi vagy a munkásosztálybeli városi nők társadalmi mobilitása, a szegényebb, alsóbb társadalmi réteghez tartozó nők helyzete, felemelkedési lehetősége sokkal korlátoltabb volt, mint napjainkban. Értelemszerűen nem kívánom a teljes spektrumot bemutatni. Ezért a nők dualizmus kori társadalmi rétegei közül a prostituáltakra fókuszálok. A kivételes bemutatása rávilágíthat arra, hogy meddig feszíthetőek a társadalmi együttélés szabályai, hogyan élték meg ezek a nők belülről a prostitúciós létformát. Végső soron az „abnormális téma” – eltekintve néhány furcsa rendellenességtől – meglehetősen általánosnak hathat.
„Kéjhölgyek” a monarchiában
Az első kérdés, amely már az elején adja magát, hogy hány prostituáltról beszélhetünk a dualizmus korában, illetve kit tekinthetünk annak. A kérdés első részére nincs pontos válasz. A korabeli publicisztika megállapításait a következőképpen összegezhetjük: nagyon sok és évről évre még több. Ennél azért többet mond Doros Gábor egyetemi tanár, orvos, a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen szervezet ügyvezető alelnöke: „Az újkori urbanizációs fejlődése mennyiségi szempontból erős tápot adott a prostitúció szaporodásának, […] városok a prostitúció főfészkei. Minél nagyobb lélekszámmal bír valamely helység, […] annál nagyobb prostitúciós statisztikai indexel kell ott számot vetnünk.”[1]
Miután állításait semmiféle statisztikai adattal nem támasztotta alá, e tekintetben nem sokkal vagyunk előrébb. De hogy is tehette volna: pontos statisztikai adatok nincsenek. Igaz, hogy 1880-tól kezdve nemi bontásban közzétették a foglalkozási statisztikákat, külön megjelölve a „bordélyos” és a „kéjnő” foglalkozásokat, de a prostitúció egyik alapvető sajátosságából adódóan, ami a tudatos rejtőzködés, a népszámlálások nem a valós állapotokat tükrözik.
Településszintű összeírások biztos készültek. Fennmaradásuk már kétséges. Budapesttel kapcsolatban 1897-től kezdve megszakítás nélkül közöltek a prostituáltak számára vonatkozó statisztikai adatokat. Így 1897-ben 1262, míg 1912-ben 2199 személyt regisztráltak. Ők alkották a törvényes úton „bárczát” kiváltó kéjnők csoportját. Nem tudjuk, ezen felül kik és hányan tartoztak az úgynevezett „titkos kéjnők” csoportjába, akik adómentesen, a hatóságok tudta nélkül tevékenykedtek. A képet árnyalják a különböző kriminálstatisztikai, orvosi, egészségügyi, rendőrségi és egyéb összeírások, ismertetésükre azonban most nem térek ki. Az ezekből származó információk amúgy is inkább a prostituáltak egy szűkebb csoportjára, semmint összességükre vonatkoznak.
Nagyvárad a bordélyházak számát tekintve ugyan lemarad Kolozsvártól, de még így is megelőzi Temesvárt és a többi nagyobb erdélyi városokat. A bordélyházi kéjnők számát tekintve Kolozsvár után Nagyváradon volt megtalálható a legtöbb bordélyházi kéjnő. A magánkéjnők közül a legtöbbet már Nagyváradon írták össze.
A táblázatból kitűnik, hogy Nagyvárad mellett – Aradot leszámítva – nem találunk hatóságilag nyilvántartott magánkéjnőt. Mint a szabályrendeletből is kiderült, a hatóságok bizonyos foglalkozású nőket szemmel tartottak. Ezek száma 1915-ben 29 volt Nagyváradon. A rendőrség ennél csak Marosvásárhelyen tartott többet megfigyelés alatt, összesen 30-at. A nyilvántartott kéjnők összlétszámát tekintve Nagyvárad (103 fő) ugyan megközelíti Kolozsvárt (111 fő) de megelőzni nem tudja. A régió más nagyvárosa esetében úgy, mint Temesvár (72 regisztrált kéjnő) vagy Arad (58 regisztrált kéjnő) a különbség már jóval szembetűnőbb. Országos szinten a regisztrált kéjnők számát tekintve Budapest, Szeged és Kolozsvár után Nagyvárad a negyedik helyet foglalta el. 1921-es adatok szerint Nagyváradon 6 bordélyházban 63 kéjnő tevékenykedett. De volt még 30 magánkéjnő és 29 rendőri felügyelet alatt álló nő is. Váradon a 20. század második évtizedének prostitúciójában nem zajlott le szerkezetváltozás, mindössze a bordélyházak és a bordélyházi kéjnők száma csökkent kisebb mértékben.
A korabeli publicisztika eddigi vizsgálata az úgynevezett morális pánik jeleit mutatja. Hogy ez valóban pánik, azt jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk megmondani, de a prostituáltak számának növekedése, illetve az erről kialakult diskurzus elméletileg kiválthatott ilyen reakciót.[3]
A kérdés második fele, hogy kit tekinthetünk prostituáltnak, korabeli szóval élve kéjnőnek, kéjhölgynek, – megmaradva a „polgári” körökben bevett megnevezésnél – nem teljesen egyértelmű. Függ a prostituált státuszától (pl. bordélyházi, magán, titkos), a jelenség társadalmi és állami megítélésétől – és még sorolhatni lehetne. A Pallas Nagy Lexikon idevágó szócikke szerint a prostitúció (lat.), „a fajtalanság üzletszerü, keresetből való űzése. Tulajdonképen nemcsak a női nemre vonatkozik, mert számosan vannak a férfiak között is, kik magukat prostituálják”.[4]
Az erőszak rítusa, a prostituálódás
A 19. századvégi definíció ma is használható. Maga a prostituálódás folyamata több mint jelképes értelmű. Nemcsak arra a folyamatra utal, amely rítus során a nőre rásütik a prostituált bélyegét, hanem a társadalomból való kirekesztésre, a marginalizációra, végső soron a szankciók sorozatára. A Pallas Nagy Lexikon röviden így fogalmazza meg ezt a folyamatot: „meggyaláz, beszennyez, nyilvánosan megbecstelenít”. S hogy ez menyire nem is áll távol a valóságtól, álljon itt példának egy lány budapesti meghurcoltatása, a mélybe való alámerülése.
Magda, a 15 éves kislány – későbbi prostituált – öngyilkosságra készül: a Dunába szeretne fulladni. A szándékát nem tudja bevégezni. Egy arra járó rendőr lefüleli, majd a rendőrfőkapitányságra viszi, ahol Boda Dezső rendőrfőkapitány megerőszakolja. „Éreztem, hogy ez volt a bukás, nem a csók, és hogy most már nem vagyok az a naiv ártatlan kisleány aki voltam. Úgy éreztem magam, mintha valami nagyon drága tárgyam elveszett volna. […] Meg azután gondolkodtam is, hogy mi fog velem ezután történni. Szentül elhatároztam magamban, hogy hazamenni a szülői házhoz nem fogok […]. Az egész lelkem fel volt dúlva. Most még sokkalta szerencsétlenebbnek tudtam magamat, mint azelőtt, mert most már tudtam magamról, hogy bukott nő [Kiemelés a szerzőtől.] vagyok és ha ezt a világ megtudná, elítélne és megvetne. Nagyon kínos nap és éjszaka volt az.”[5]
Magda példája nem egyedi. Az erőszak, a bántalmazás, vagy csak a zsarolás, könnyen vezetett a prostituálódáshoz. Az erőszakos férfihoz, majd később a bordélyházat vezető nőhöz való alárendelő és megalázó viszony a későbbiek során csak felerősödött. Mindez erős anyagi, pénzügyi és egyéb (ennivaló, szállás, ruha stb.) függőségekkel párosult, amely tovább növelte a prostituáltak kilátástalan helyzetét.
A Kolozsváron cselédként szolgáló Ilonát a munkáltatója erőszakolta meg. „Rövid ideig nagyon jól bántak velem, ameddig az ember erőszakot vett rajtam, majd másnap értesítettem az édesanyámat, hogy vigyen el, mert én haza akarok menni. Haza is vitt és másnap ügyvédet fogadott és perelte. A pert meg is nyertem, mert mikor erőszakot követett rajta, a felesége jelen volt, ott feküdt mellettem az ágyban és ő kényszerítette a férjét rám. […] Kibékültek az édesanyámmal és megint visszacsaltak engen. Vissza is mentem, mert azt mondták, hogy ők férjhez adnak”.[6]
Ilona esete jól mutatja a reménytelen helyzetet. Az erőszak, megalázás után is vissza kellett térnie korábbi munkaadójához. Végül, de nem utolsó sorban álljon itt még két másik eset, amelyek bár körülményeiket tekintve eltérnek egymástól, de ami a végeredményt illeti, ugyanaz: a prostituálódás.
Coca saját bevallása szerint 1922. december 26-án vesztette el a szüzességét. „A szüleim nem voltak otthon, és egy órával a távozásuk után megjelent apám titkára. […] A titkár úr hallván, hogy szüleim egészen későn jönnek haza, nagyon megörült. […] Éjjel 12-ig összeölelkezve csókolóztunk, s aztán csendesen üldögéltünk egy bőrfotelben fél kettőig, aztán ő úgy támadt rám, mint egy Leopárd, mert annyira fel volt dühödve. Fél kézzel és őrült erővel fogta le kezeimet, míg másik kezével a lábaimat feszítette szét, így lettem megbecstelenítve. […] Én diszkrét voltam és ő is apám alkalmazásában maradt, míg el nem ítélték másfél évre és egy napra. Attól fogva minden szégyen nélkül éltem a varieté-életet. Itt a vareté-ben sok nyomorúságot kellett elszenvednem, egyik szörnyűbb volt, mint a másik.”[7] [Kiemelés a szerzőtől.] A beteg és emiatt összeesett Rózsi az utcán válik prédává. „Késő éjszaka elmentem az anyám elé, nem tudom mi fogott el, a kaput öleltem és úgy sírtam. Aztán összeestem. Mikor magamhoz tértem egy férfi volt mellettem, aki nyomorult, jellemtelen volt, rosszullétemet felhasználva elégítette ki rajtam a vágyait. Pfuj! Van Isten az égben?”[8]
Coca, polgári nevén Franciska, illetve Rózsi esete jól mutatják: társadalmi hovatartozástól függetlenül a test bántalmazása a lélek sérülésével jár és gyakran promiszkuitáshoz vezet. Ugyanakkor könnyelműek lennénk, ha a prostituálódást csak egyetlen okra vezetnénk vissza. Az erőszakra – a nők megerőszakolására, illetve a test és a lélek elnyomásának minden formájára és eszközére – úgy tekintünk mint belső, személyes inditékra, amely kaput nyitott a prostitúciós létforma felé. A prostituálódást külső tényezők is előidézik. Ez a folyamat pedig csak ebben a komplex rendszerben értelmezhető.
Jegyzetek
[1] Doros Gábor: A prostitúció kérdése 1934. 1-2.
[2] Schreiber Emil: A prostitúció, Bp. 1917.
[3] Budapesttel kapcsolatban a vizsgálatok kimutatták, hogy a nyilvánosságra kevésbé volt jellemző a bűnözés növekedésével kapcsolatos hisztéria, mint az U.S.A. nagyvárosaiban vagy Londonban, illetve Párizsban. Perényi Roland: A bűn nyomában. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 252.
[4] Pallas Nagy Lexikona
[5] Bokor Zsuzsa: Testtörténetek. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kvár. 2013. 191.
[6] Uo. 191-192.
[7] Uo. 192.
[8] Uo. 193.
