Szerző: Tőtős Áron
Doros Gábor szerint „a prostitúció oka nem veleszületett hajlam és nem öröklött bűn, hanem a társadalmi adottságok és körülmények olyan tragikus láncolata, amely csak kismértékben függ az áldozatul esett prostituált lényétől”.[1] Az orvos e sorokat az 1930-as években fogalmazta meg. De néhány évtizeddel korábban még azt gondolták, hogy van, aki bűnözőnek (ide sorolva a prostitúciót is) születik és van, aki nem. Cesare Lombroso kriminológus szerint az egyének anatómiai jegyei alapján elkülöníthető, hogy ki melyik csoportba tartozik. Elmélete utóbb megbukott, sokáig készpénznek vették, hogy a deviáns, vagyis az adott társadalomban elfogadott normáktól eltérő viselkedés patologikus és veleszületett betegség.
Később a környezeti, társadalmi tényezők kerültek előtérbe. A szociológia, társadalomtörténeti és egyéb idevágó tudományterületek kutatási eredményei inkább a társadalmi, tehát a külső tényezőket hangsúlyozzák a belső lelki, szellemi (pszichológia), biológiai tényezőkkel szemben. A környezeti tényezők közül a legfontosabb oknak a szegénységet, társadalmi egyenlőtlenséget tekintik, azaz a szegényebb társadalmi rétegekből származó nők nagyobb esélyes prostituálódtak. Az eddig feltárt levéltári források és a korabeli egyéb iratok is ezt látszanak alátámasztani. A külön erre a munkára szakosodott kerítők, bordélyház-tulajdonosok jó fizetést és ellátást ígérve csábították a nagyvárosokba érkező fiatal lányokat. Ha kellett helybe is kimentek. A Bihar megyéhez tartozó románok lakta hegyvidéki falvakban gyakorta feltűntek olyan férfiak, akik különböző munkák ígéretével csábították a városokba a vállalkozóbb kedvű lányokat (például pincérnek, táncosnak cirkuszhoz, hotelalkalmazottnak).
Aki vette a bátorságot és vállalta a munkát, könnyen egy bordélyházban találhatta magát. Miután minden pénzét az útra költötte, vélhetően visszatérni is nehezebben tudott. Aki pedig bekerült az örömtanyába, egykönnyen nem szabadult. A kerítők külföldi munkákat is ajánlottak. A legtöbb nőtt Argentinába, Romániába, illetve az Orosz cári birodalomba vitték ki. Bár akadnak kivételek, bármennyire is jól fizetett a prostitúció, a kizsákmányoló rendszerek következtében nemhogy elősegítette volna a felfelé irányuló társadalmi mobilitást, hanem növelte a kéjnők kilátástalan helyzetét.
A másik tényező, amelyre az alábbiakban még röviden kitérünk a társadalmi nem (gender) és a szexualitás tárgykörébe tartozik. Bár az emberek többsége heteroszexuális, és a házasság szolgál a család alapjául, emellett számos szexuális ízlés és hajlam is létezik. A prostitúció csak egyike ezeknek. A vizsgált korszakban tombolt a szexualitással kapcsolatos képmutatás. A középosztály vékony rétegét meghatározó viktoriánus kori erkölcs az erényes nő számára előírta a közömbösséget a szexualitás iránt, férje közeledését is csak kötelességtudatból fogadta el. Ennek ellenében határozták meg az erkölcstelen, velejéig romlottnak és tisztességtelennek vélt prostituáltakat, a normán kívüliek csoportját.
Fodor Lajos és Szala Mária kéjnő válóperében a M. Kir. Törvényszék a következőképpen fogalmaz: „alperes a bárczás kéjnő beiratkozott és erkölcstelen keresetmódot folytat, az erkölcstelen élet megátalkodott folytatásának vétkezségét képezi”.[2] A börtönbüntetésüket letöltött kéjnők erkölcsi állapotáról a következőeket jegyezték fel: „Rövid tartalmú büntetési ideje alatt erkölcsi javulásnak jeleit nem adta, könnyelmű gondolkodású, erkölcsileg sülyedt nő, kinek sem szégyene sem önérzete. Jövője kétes.”[3] Nagyváradon a bordélyházak környékének lakói a következőképpen írták le prostituáltakkat: „a legaljasabb társalgást folytatva /: erkölcsöt mellőzve : / egymást taszigálva ruháikat emelve kövekkel dobálódzva [,] szivarozva […] közönséget csábítva majd kigúnyolva töltik szabad idejüket”.[4] Továbbá „piszkos alsó szoknya aljakban felső derék nélkül ingekben mell és testüket szabadon láthatóan” jönnek-mennek.[5]
A biológiai nemmel vagyis a férfi és a női testet meghatározó anatómiai és fiziológiai különbségekkel szemben a társadalmi nem a férfiak és a nők közötti pszichológiai, társadalmi és kulturális különbségeket jelöli. A férfiak és a nők nemi szocializációja eltérő módon alakul. A 19. század második felében a társadalmilag elfogadott, elsődleges női nemi szerep a magát férjének alárendelő, a háztartást vezető és rendben tartó, illetve a gyerekeit nevelő asszonyé. Amíg egy nő számára „halálos” bűnnek számított, ha félrelépett, addig férje a társadalom hallgatólagos beleegyezésével csalhatta feleségét, tarthatott szeretőt, járhatott prostituáltakhoz. Ebben az esetben is hangsúlyozzuk, hogy ez nem minden jogállású és társadalmi hovatartozású réteg, csoport és egyén esetében volt így, még ha ez volt is a legelterjedtebb norma.
A prostitúciós létforma néhány sajátossága
A munkásosztály vagy réteg, azon belül a prostituáltak történeti kutatásának legnagyobb hátránya az iratok szétszórtsága, sokrétűsége. A kutatónak általában valamilyen hivatalos okirat segítségével kell rekonstruálnia a vizsgált egyének élet- és karriertörténetét. Az alábbiakban a prostituáltak egy alcsoportján, a börtönbüntetésre ítélt kéjnők néhány szociokulturális jellemzőjén keresztül kívánom megvilágítani a prostitúciós létforma néhány sajátosságát.[6]
A többnemzetiségű Magyarországon, ahol még 1910-ben is a népességnek alig több mint fele vallotta magát magyar anyanyelvűnek, az általunk vizsgált személyek között ez 81 százalék. A szerbek 9, a németek 7 százalék körül mozogtak, a maradék 3 százalék 8 további nyelven osztozott. Ez megfelelt a felekezeti összetételnek is. A magyarokat pontosan lefedte a római katolikus és református vallás (68 és 12 százalék), a többi felekezet közül az izraeliták voltak nagyobb számban.
Oktatás és kultúra
Magától értetődik, hogy oktatásnak elsődleges szerepe van a társadalmi felemelkedésben. De mi a helyzet a prostituáltakkal? Az 1280 személy közül 48 százalék egyáltalán nem[7], 19 járt iskolába, és 33 százalékról nem rendelkezünk információval. Ha rendelkeznénk, vélhetően mindkét másik csoport számát növelné, de abszolút értékben és arányát tekintve az iskolai oktatásban egyáltalán nem részesült prostituáltak csoportja toronymagasan vezetne. Azoknak, akik jártak iskolába (összesen 244 fő), túlnyomó többségük 12 éves koráig tanult; egy másik nagyobb csoport 10 évesen már abbahagyta az iskolát. Alig néhány tizen voltak azok akik 12 év felett, de még ennél is kevesebben akik 18 éves korukig tanultak. Arról, hogy érettségiztek volna nincs tudomásunk. Tehát a többségük az elemi oktatás 4. illetve 6. osztályáig vitte. Keveseknek adatott meg a gimnázium, de még kevesebben jártak valamelyik középfokú szakiskolába (az esetek többségében kereskedelmibe). Az előrelépéshez már az elemi készségek elsajátítása, az írás, olvasás és számolás, is sokat segíthetett.
| Korév | N | % | Iskolaév |
| Hét | 8 | 3,28 | Egy |
| Nyolc | 9 | 3,69 | Kettő |
| Kilenc | 22 | 9,02 | Három |
| Tíz | 52 | 21,31 | Négy |
| Tizenegy | 18 | 7,38 | Öt |
| Tizenkettő | 91 | 37,30 | Hat |
| Tizenhárom | 7 | 2,87 | Hét |
| Tizennégy | 17 | 6,97 | Nyolc |
| Tizenöt | 6 | 2,46 | Kilenc |
| Tizenhat | 6 | 2,46 | Tíz |
| Tizenhét | 5 | 2,04 | Tizenegy |
| Tizennyolc | 3 | 1,22 | Tizenkettő |
| Összesen | 244 | 100,00 | Összesen |
Prostituáltak iskolai végzettsége, 1872-1927
Az írás-olvasástudás vizsgálatából (1117 fő) kiderült, hogy 832 személy tudott írni, még 840 olvasni. A kettő között jelentéktelen az eltérés. Sokkal érdekesebb dologra világít rá az írás-olvasástudás összevetése az iskolába járással. Ebből ugyanis az derül ki, hogy azok túlnyomó többsége is, akik soha nem jártak iskolába, tudott írni és olvasni. Csak 160, illetve 150 fő volt, aki nem rendelkezett ezekkel a képességekkel.
| Alfabetizáció | Járt iskolába | Nem járt iskolába | Ismeretlen | Összesen |
| Ír | 234 | 438 | 160 | 832 |
| Nem ír | 2 | 160 | 81 | 243 |
| Ismeretlen | 9 | 17 | 179 | 205 |
| Összesen | 245 | 315 | 420 | 1280 |
| Olvas | 234 | 442 | 164 | 740 |
| Nem olvas | 2 | 156 | 79 | 237 |
| Ismeretlen | 9 | 17 | 177 | 203 |
| Összesen | 245 | 615 | 420 | 1280 |
Prostituáltak alfabetizációja az oktatás függvényében, 1872-1927
Hasonlóan meglepő eredményre vezetett annak vizsgálata, hogy ezek a személyek a tanultságuk függvényében a anyanyelvükön kívül hány nyelvet beszéltek. A 308 személyt érintő kutatásból kiderült, többen voltak azok, akik egyáltalán nem jártak iskolába, mégis legalább egy idegen nyelven beszéltek (196 fő) – arról, hogy milyen szinten, nem rendelkezünk ismeretekkel. Akad néhány nő, aki bár soha nem járt iskolába, 3-4 nyelven beszélt (összesen 10 fő). Az elsajátított nyelvek közül első helyen a német, a másodikon a magyar állt. A 12 másik nyelvet beszélők száma elenyésző.
Családi állapot
A családi állapot jól tükrözi azt a kirekesztettséget, amellyel a prostituáltaknak szembe kellett nézniük: a magányt. A forrás keletkezésének időpontjáig a hajadonok voltak többségben (951 fő). 124 volt házas és 122 ismeretlen személy mellett a többi családi állapoton (elvált, özvegy, vadházasság) 83 személy osztozott. A gyerekek (összesen 72) közül a többség, 43 kiskorú törvénytelen születésű volt. Így már nem csak a prostituáltak, hanem a gyermekeik kilátásai sem voltak valami biztatóak. A munkájuk ellenére a férjezett nőkről nagyon keveset tudunk. A budapesti levéltárban fennmaradt körülbelül 30 darab válóper nem a hosszú és a boldog házaséletről mesél.
Írásomban arra tettem kísérletet, hogy szóra bírjam azoknak a levéltári forrásoknak egy kicsinyke szeletét, amelyek az úgynevezett „bukott nőkre” vonatkoznak. Egy ilyen cikk keretében még felvetni sem lehet a probléma minden aspektusát. Ezért azt a módszert választottam, hogy ahol lehetett, magát a kutatás alanyát szólaltattam meg. Hadd beszéljen ő, s amikor hallgat, mert általában hallgat, a történész közvetítésében beszéljen helyette a forrás.
Jegyzetek
[1] Doros Gábor: A prostitúció kérdése K.n. Budapest 1934, 2.
[2] Budapest Főváros Levéltára VII.2.c – 1897 – V.0589
[3] Uo. VII.101.d – rab.I – 1487
[4] Román Nemzeti Levéltár Bihar Megyei Levéltára, Dosz. 611: 79.
[5] Uo. 79.
[6] A kutatás során a statisztika módszerével 1280 kéjnő fogolytörzskönyvet vizsgáltam meg. A mintában szereplő személyek budapestiek, de többségük nem a fővárosban született.
[7] Az ő számuk 1038 fő volt.
(a címlapkép csak illusztráció. Forrás: Musée d’Orsay, Dist. RMN-Grand Palais/Alexis Brandt)
