Önkormányzati képviselő-választások Kolozsváron a dualizmus korában

Ferenczi Szilárd

Az 1870. évi XLII. és az 1886. évi XXI. törvény szerint képviselői mandátummal megválasztható volt bármely magyar állampolgárságú, írni-olvasni tudó férfi, aki 24. életévét betöltötte, nem állt gondnokság alatt, a törvényhatóság területén lakott és adót legalább két éve fizetett, olyan anyagi és szellemi javakkal bírt, amelyek a képviselőválasztási állandó jegyzékbe való felvételre feljogosították (vagyoni vagy értelmiségi cenzus), és nem állt büntető- vagy csődeljárás alatt.

A választói kritériumokat az 1874:XXXIII. törvény szabta meg a 1848-as választójogi törvény alapján, és alapvetően a férfi nemhez tartozás, a magyar honosság, a 20. életév betöltése, az önállóság, valamint a régi jog, a vagyoni-jövedelemi és értelmi-képességi cenzus ötös szabályát alkalmazta. Nem rendelkeztek szavazati joggal viszont a hivatásos katonák, a pénzügyőrök, a csendőrség és a rendőrség tagjai, a vizsgálati fogságban lévők, a börtönbüntetésüket töltők, a csőd alatt állók és akiknek a politikai jogát felfüggesztették (adóhátrálék okán, többek között). Az önkormányzati szavazati jog valamivel szélesebb volt az országgyűlésinél, mértékét és a Kolozsváron alkalmazott kivételeket illetően további kutatás szükséges.

132

III. belközépi kerület választóhelyszíne a városháza. Kép: R.A.K. Kvár.

Kolozsvár törvényhatósági bizottsága az 1870:XLII. közigazgatási törvény 28. §-a alapján hat éves mandátummal rendelkező képviselőtestületet állított fel, amelynek fele a törvény értelmében az első három év leteltével sorshúzás útján lemondott, a lemondott képviselők helyét betöltendő pedig választásokat írtak ki. Újabb három év leteltével a képviselőtestület másik, immár hat éves mandátumát letöltött fele lépett vissza, választásokat írtak ki, és így a testület másik fele is megújult. A kilépett tagok minden esetben újraválaszthatóak voltak, a törvény értelmében.

Az 1886:XXI. törvénycikk módosította a választási ciklusok időtartamát, tíz éves mandátumot írt elő, öt évenkénti választások megtartásával, a fent vázolt minta szerint, Kolozsvár törvényhatósága mindazonáltal megtartotta a hat éves mandátum és a három évenkénti választások szokásrendjét, amely alapján a teljes 112 tagot számláló törvényhatósági bizottság felének, 56-nak is felét, azaz 28-at látott el három évente hat éves mandátummal, minden választókerületben 7-7-et.

Az 1870-es közigazgatási törvény 1872-ban lépett érvénybe, és az 1918-ig tartó időszakban tizennégy alkalommal írtak ki időszerű városi képviselő-választásokat négy választókerületben: 1873-, 1876-, 1879-, 1881-, 1884-, 1888-, 1891-, 1894-, 1897-, 1900-, 1903-, 1906-, 1909- és 1912-ben, általában év végén, mivel a mandátum az év első napjától teljes hat éven keresztül tartott. Az elhunyt és lemondott képviselők helyét időközi, hasonlóan év végi választások alkalmával töltötték be, ilyenkor mindössze egy-két mandátumról volt szó, és nem minden kerületben.

4

Kolozsvári mindennapok a dualizmusban. Deák Ferenc utca. Kép: R.A.K. Kvár.

Előfordult viszont, hogy az időszerű választás alkalmával olyan elhunyt vagy lemondott képviselő helyére is kiírtak választást, amely mandátum már három éve tartott. Ilyenkor a szabvány 7-es létszám fölött választhatott egy kerület, oly módon, hogy az éppen terítéken levő hat évre szóló mandátumokat a legtöbb szavazatot nyert jelöltek kapták, a szavazatok mennyisége tekintetében utánuk következők pedig az időközi mandátumot vehették át. Így például 1891-ben míg az I. és III. kerület 7-7 képviselőt választott hat éves mandátummal 1897 végéig, a II. 8-at (ahol is a nyolcadik legtöbb szavazatot kapott jelölt három éves mandátumot szerzett, 1894 végéig), a IV. pedig 9-et (ahol a nyolcadik és kilencedik helyezett is hasonlóan, 1894 végéig szóló mandátumot szerzett).

Az I. belmonostori kerület választó irodája hagyományosan a Redut épülete volt (az Unió, ma Memorandumului utcában), a II. óvári kerületé az evangélikus iskola épülete (a Magyarok/Kossuth, ma B-dul 21 decembrie 1918 út elején), a III. belközépi kerület választóhelyszíne a városháza, a IV. kétvízközi kerületé pedig az időközben lebontott Tornavivoda épülete a Széchenyi (ma Mihai Viteazul) tér keleti sarkán. Minden választópolgár előzetesen igazoló jegyet kapott a postán, amely és egyedül az jogosította fel szavazata személyes leadására, de kiállíthatták számára a helyszínen is.

redut_ora

A belső-monostori út és a Redut épülete (amelyiken az óra látható). Kép: kolozsvariradio.ro

A szavazás titkosan zajlott, az illető választókerületben a választást megelőző napokon és aznap a helyszínen a jelöltek listáit tartalmazó szavazócédulákat osztottak ki, a polgárok a választási irodában egy elkülönített helyiségben megjelölték rajta-rajtuk a választottakat, s a cédulá(ka)t borítékba tették. Annyi jelöltet jelölhetett meg a választó a szavazócédulán, ahány mandátum az illető kerületben volt (de kevesebbet is, többet viszont nem, abban az esetben a szavazat érvényét vesztette), szavazhatott teljes listára vagy megjelölhetett egyéneket, oly módon, hogy a nem kívánt neveket kihúzta vagy radírral törölte. Ezután következett a borítéknak a szavazóurnába való helyezése, amelyet a választási bizottság felügyelt.

Minden szavazóhelyiségben egy választási élnök és a helyettese volt jelen, rajtuk kívül egy vagy több felügyelője (bizalmi férfiúja) minden pártnak, körnek, társulatnak, mely listát állított, valamint a rend őrei. A hatósági közegek feladata volt a rend biztosítása a választóhelyiségben és a korteskedés kizárása a választóhelyiség belsejében. A szavazás reggel 9 órakor kezdődött és általában délután 4-kor zárult, utána megszámolták a szavazatokat, az eredményt még aznap este (éjjel) vagy reggel korán kihirdették (lelkes éljenzés közepette) és falragaszokon közszemlére bocsátották, majd szétküldték a sajtónak. Mivel a választások többé-kevésbé egybeestek az évente megújuló virilis listák végleges formába rögzítésével, a választásokon is induló és megválasztott legnagyobb adót fizetők a törvényhatósági bizottság igazoló választmánya előtt általában lemondtak virilista jogaikról, és a képviselői mandátumot fogadták el (a választáson nyerhető hat éves mandátum politikai legitimitása megelőzte a virilista jogot).

43

Kossuth Lajos utca. Itt volt a II. óvári kerület választó irodája (evangélikus iskola)  Kép: R.A.K. Kvár.

A végső jelölést hosszú heteken keresztül tartó jelölőgyűlések előzték meg mind a pártok értekezletein, mind a kerületek választópolgárai körében, de a választások előtti utolsó napon is jelenhettek meg új önjelöltek. A 19. század utolsó három évtizedének városi csatáit alapvetően a kormánypárti (szabadelvű) és a fő ellenzéki (függetlenségi és ’48-as) párt versenye határozta meg, mellettük felléptek párton kívüliek is, a 20. század elején viszont bővült mind az országos pártok helyi szervezeteinek száma, mind a kimondottan kolozsvári szervezeteké melyek jelölte(ke)t indítottak a városi választásokon, s a politikai és érdekképviseleti térkép ezáltal változatosabbá vált.

Felhasznált források:

  • Román Nemzeti Levéltár – Kolozs Megyei Főosztály, F1: Kolozsvár város levéltára, törvényhatósági bizottság, közgyűlési jegyzőkönyvek (mikrofilm), 14–1–85: 166–186.
  • Sz. Kir. Kolozsvár város törvényhatósági szabályrendelete. Az 1870. évi XLII. országos törvénycikk alapján, Ny. Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1873.
  • Kolozsvár szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti és ügyviteli szabályrendelete. Nyomatott Ormós Ferencnél, Kolozsvár, 1888.

Törvénytár:

  • 1870:XLII. A köztörvényhatóságok rendezéséről; 1874:XXXIII. Az 1848:V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről; 1886:XXI. A törvényhatóságokról; 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről; 1915:VI. A törvényhatósági választói jogról. (http://1000ev.hu – legutóbbi letöltés: 2017. május 22.)

Sajtó:

  • Kolozsvár 1867–1918: Ellenzék, Előre, Kolozsvár, Magyar Polgár, Újság

Könyvek, tanulmányok:

  • Breinich Gábor: A magyar városok szövetkezése a dualizmus korszakában. In: Buzinkay Géza (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXV. Budapest történeti múzeum és Budapest főváros levéltára kiadványa, Budapest, 1996, 85–114.
  • Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus idejében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976