Szerző: Szász Hunor
Jelen tanulmány egy kezdődő kutatás első eredményeit igyekszik összegezni és bemutatni. Nem célja a teljesség igényére való törekvés, hiszen a múlt színes kirakósának csupán néhány darabkáját birtokolja.
A székelyudvarhelyi Haberstumpf család a város egyik kiemelkedő színfoltja volt a 19-20. század fordulóján. A Küküllő-parti kisváros arculatán főként építészetileg hagytak nyomot. A Haberstumpf család pontos származásáról még nincsenek megbízható adataink. Az utódok által megőrzött családi emlékezet szerint Bajorországból származtak. A Haberstumpf név több esetben is előfordul bajor nyomtatványokban a 18-19. század folyamán. 1833-ban a bajor király titkos szekretáriusaként találkozhatunk egy Haberstumpffal. Jóval korábban, a 17-18. század fordulóján Johann Karl Haberstumpf és fia, Niklas neves fafaragó művész volt a csehországi Cheb városában, ahol intarziás domborműveket és egyéb díszfaragványokat készítettek. Hogy van-e összefüggés a bajor és cseh-német Haberstumpfok, valamint az általunk kutatott család között, még nem tudjuk. A kérdés tisztázása további kutatásokat igényel.
Levéltári forrásaink alapján tudjuk, hogy a székelyudvarhelyi (bethlenfalvi) Haberstumpfok Besztercéről származtak a Küküllő vidékére. Az anyakönyvekben a besztercei Andreas Haberstumpf a család legkorábbi adatolható képviselője. Ő 1831/32-ben tűnik fel nejével, Anna Catherina Hartnerrel. Frigyük vegyesházasság, ugyanis Haberstumpf római katolikus, felesége pedig evangélikus volt. Adataink szerint házasságukból három gyerek született: Matilda (1819 körül), Bálint (1820 k.) és András (1822 k.). Bálintot festőként (tinctor) említik szűkös forrásaink. Úgy tűnik, élettársa, majd felesége, Müller Erzsébet is festő lehetett. A feleség besztercei szász evangélikus nő volt, akárcsak Bálint édesanyja. 1849-ben kötöttek házasságot, de két gyerekük, Vilhelmina (1844- ?) és Carolina (1848-?) még a frigykötés előtt született. Haberstumpf Károly, a későbbi építész, 1857. október 20-án látta meg a napvilágot, szintén Beszterce városában. Tudomásunk van egy másik Haberstumpf lányról, Regináról is, de még nem tisztázott, hogy ő Károly testvére vagy unokatestvére volt-e. Annyi bizonyos, hogy Haberstumpf Bálintnak három lánya volt, akiket édesanyjuk vallásán, evangélikusnak neveltek.
Haberstumpf Károly 1876-ban, tizenkilenc évesen, mint kézműves szerepel az anyakönyvekben, így feltételezhetjük, hogy kézműipari iskolát végzett, majd műegyetemre járt építészetet tanulni 1876-1879 között. Arról, hogy milyen körülmények között került Székelyudvarhelyre a fiatal építész, még nincs tudomásunk. 1879-ben még Besztercén élt, amelyet a Haáz Rezső Múzeum levéltárában őrzött útlevele bizonyít. Ebben az évben hosszú körutat tervezett Svájcba, Németországba, Franciaországba és Romániába. Úti okmánya alapján azonban úgy tűnik, hogy ezek közül csupán a Kárpátokon túli országba jutott el. Az említett hivatalos okmány feltüntette Károly külső jellemzőit is. Eszerint a fiatal építész alacsony termetű, kerekded arcú, szőke, kék szemű és kancsal volt.
Egy későbbi iratban, “köpcös, kisded termetűként” jellemezte a besztercei plébános. 1885-86 folyamán Károly már biztosan Székelyudvarhelyen tartózkodik, mivel ő és Galter János nyerték el az új közkórház megépítésére 1885 augusztusában kiírt pályázatot. A kórház építésével egyidőben ő vezette a kadicsfalvi plébánia papilakjának kialakítását is. Az egyház Ugron Gábortól vásárolt egy ingatlant, a hozzátartozó gazdasági épületekkel együtt, amit Haberstumpf Károly felújított és papilakká épített át.
Ebben az időszakban ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, a zetelaki Szabó Annával. Még nincsenek adataink a besztercei Haberstumpf család vagyoni helyzetére nézve, azonban az bizonyos, hogy Károly gazdag családba házasodott, ami szintén hozzájárult családja anyagi helyzetének megalapozásához. Ezt támasztja alá az is, hogy közvetlenül házasságuk előtt, egyik forrásunk “gazdag nőként” említi az akkor tizennyolcéves Annát.
Szabó Anna 1868. szeptember 24-én született Szabó Gergely (1833-1923) és a máréfalvi származású Lukács Regina lányaként. A Szabó család évszázadokig Zetelaka egyik vezető családja volt, jelentős birtokkal és vagyonnal. A széki lustrákban és jegyzőkönyvekben több esetben is előfordulnak a zetelaki Szabók, mint lófők és szabad székelyek. 1635-ben pedig a falubírák között találjuk a család egyik képviselőjét. A família tagjai a 19. században Udvarhelyszéken kívül is viseltek hivatalt, mint kerületi tartományi biztos, valamint főszámvevőségi tanácsnok. Szabó Gergely jelentős közéleti pályát futott be. Hosszú időn keresztül tagja volt a vármegye közigazgatási és törvényhatósági bizottságának, valamint a Ferenc József- rend lovagja is lett.
Haberstumpf Károly és Szabó Anna házasságára 1887. január 17-én került sor Zetelakán. Első fiuk, Károly Artúr, egy évvel később, 1888. január 11-én született. A második fiú, Jenő, 1889. március 5-én, a harmadik, Gyula, 1892-ben érkezett a tehetős polgári családba.
Id. Haberstumpf Károly a közéletben is szerepet vállalt, akárcsak a legtöbb értelmiségi-polgári személyiség a dualizmus korszakában. A virilizmus és az értelmiségi cenzus alapján tagja volt úgy a városi, mind a vármegyei törvényhatóságnak. Építészi karrierje is szépen ívelt felfele. Valószínűleg már a kórházépítés körül kifejtett munkássága meghozta számára a hírnevet és a szakmai elismerést, hiszen gróf Haller János főispán őt bízta meg homoródhévízi kastélyának kibővítésével és belső terének felújításával 1898-ban. Erre az időszakra az építész anyagi helyzete lehetővé tette a bethlenfalvi családi villa megépítését. Bár nevéhez több jelentősebb épület is fűződik, Id. Haberstumpf Károly leginkább a német eklektika ízlésvilágát követő alkotásával írta be nevét a város történetébe. Még nem tudjuk pontosan, hogy mikorra készültek el a bethlenfalvi ház tervei, azonban a munkálatok 1899-1900 között fejeződtek be.
A villa 2015-ös felújításakor előkerült az a felirat, amelyet a tetőzeten dolgozó ácsok hagytak hátra az utókor számára. Ennek tanúsága szerint az építkezés 1899 Szilveszter napján ért véget. A felirat megőrizte a munkálatokat végző ácsok nevét is: “ezen Épűleten Dolgozot Tóth János és Kulcsár Lajos, Péter Lajos, Csáka Janos, Bothos (?) János, Barabás Ferenc, Foris Mihálj, Bokor Dénes. 1899-ben Dece[m]ber 31 végződet be. Székely udvarhelyt.” A villa elkészülte után nem sokkal változtatásokat tervezett a család. Az eredeti tervrajzon 1912-ben a legkisebb Haberstumpf fiú, az építészetet tanuló Gyula végzett módosításokat. Az átalakítások jelentősebb része (főként az épületet érintő módosítások zöme) azonban nem valósulhatott meg, mivel az első világégés tragikus módon nyúlt bele a család életébe.
A villa felépítése után, vagy talán már azzal egyidőben kapott megbízást id. Haberstumpf Károly a Református Kollégium tornacsarnokának megtervezésére és kivitelezésére. A 20 500 koronából emelt patinás épületet 1900 májusában kezdték el építeni, és 1901 novemberében már át is adták. Károly szerette volna elnyerni a Kollégium új épületére kiírt pályázatot is. Már 1903-ban elkészítette saját tervét, amelyben egy háromemeletes, impozáns, klasszicizáló iskolaépületet álmodott meg. A látványterv 1909-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium elé került, ahol javasoltak némi arculati változtatást, de a hivatalos véleményezés nem ismert előttünk. Azonban az köztudott, hogy Haberstumpf Károly terve nem nyert a pályázaton, így nem az ő elképzelése alapján valósult meg a Tanítóképző új épülete 1910-1912 között.
Károly következő, ezúttal nyertes, terve és vállalkozása a zetelaki plébániatemplom újjáépítése volt. Zetelaka 1853-56 között kibővített plébániatemploma a 19. század végére szűknek bizonyult, azonban még évekig tartott, amíg döntés született arról, hogy újabb bővítéseket végezzenek, avagy egy teljesen új épületet emeljenek. 1908 végén- 1909 elején sikerült döntést hozni az építkezés jellegére vonatkozóan. Ekkor kaphatta a megbízást id. Haberstumpf Károly a vázlatterv elkészítésére, amelyet 1909. december 14-én fejezett be, majd adott át Sebestyén Mózes esperes-plébánosnak.
A terv még ezen év legvégén a püspökség elé került, ahol a műszaki tanácsos véleményezte, módosítási javaslatokat és kérdéseket fűzve hozzá. Kifogásolták a homlokzat kialakításának visszafogottságát, valamint a stíluselemek szegényesebb alkalmazását. Az építész válaszleveléből tudjuk, hogy a homlokzat kialakításának és a stíluselemek bőségesebb használatának az egyházközség anyagi korlátai szabtak határt. A körülmények ellenére, id. Haberstumpf Károly egy olyan, méreteiben is impozáns, neoromán templomot alkotott, amely munkásságának egyik védjegyévé vált.
Ezt az időszakot a Haberstumpf család fénykorának tekinthetjük több szempontból is. Ekkorra már a családfő mind szakmailag, mind társadalmilag közmegbecsülésnek örvendett. A családi élet is számos örömöt és megelégedést nyújtott a szülőknek, hiszen mindhárom fiúk kitűnően haladt előre hivatása útján: Károly Artúr és Jenő tisztként a katonai pályán, Gyula egyetemi hallgatóként, mint leendő építész. A családi békét és idillt, mint oly sok más család esetében, az első világháború törte meg.
1914 augusztusában Haberstumpf Jenő és Károly Artúr, mint hivatásos katonák, az első mozgósítással kerültek a galíciai, majd orosz-lengyelországi frontszakaszra. Rövidesen követte őket fivérük, Gyula, aki már néhány héttel a háború kitörése után önként jelentkezett aktív frontszolgálatra. Ő lett a család első vesztesége. A fiatal műegyetemi hallgatót a 25. tábori vadászzászlóalj 1. századába osztották be, mint őrvezető, majd testvéreihez hasonlóan a galíciai frontra került. Csöndes, békés természetű fiatalemberként ismerték, aki, két bátyjával ellentétben, nem a katonai pályára született. 1914. november 19-én esett el az orosz-lengyelországi Katovicénél. Az Udvarhelyi Híradó nekrológja személyiségéről is megemlékezett: “Jó volt, szelíd volt, békét kívánt a lelke és alkotásokat. A jó Isten is szerette, s kiválasztotta, hogy sok-sok üzenet jöjjön tőle, sok megváltás és sok emlékezés. Kicsi, kedves, ibolyás méretű élete belevegyült a nagy életbe. (…) Hiszen ő is szelíd volt és csöndesen magába mélyedő…”
Az újabb veszteség azonban nem váratott sokáig magára. 1915 elején a második fiú, Jenő is a háború áldozata lett. Haberstumpf Jenő (1889-1915) a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolában végezte tanulmányait, azonban testvéreivel ellentétben nem tartozott az éltanulók közé, hanem közepes, átlagos eredményei voltak. Minderről az 1903-4-es tanévről fennmaradt bizonyítványa tanúskodik. Magaviselete csupán szabályszerű volt, nem érte el a legmagasabb (“jó”) minősítést. A tantárgyak esetében sem érte el a legjobb (“jeles”) fokozatot, németből pedig jobb osztályzata volt, mint magyar nyelvből. Bátyjához hasonlóan, már a háború előtt hivatásos katonai pályára lépett. A híres Ludovika Katonai Akadémián végzett, mint lovassági tiszt, majd 1911. augusztus 18-tól a m. kir. honvédség, 3. szegedi honvéd huszárezred aradi egységénél teljesített szolgálatot, mint hadnagy.
Huszárhoz illő módon, Jenő rendkívül ügyes, tehetséges lovas volt. A békeévek során többször is alkalma nyílt rátermettségét bizonyítani. Ilyen alkalom volt 1912 májusában, amikor hatodik helyet szerzett Budapesten, az ország egyik legnevesebb díjugrató versenyén, amely a királyi hercegek előtt zajlott. A kor szokása szerint a huszártisztek rendszeresen részt vettek a lovas versenyeken, amelyeket társadalmi kategóriák és rangcsoportok alapján szerveztek. Először a rangidős tisztek mérkőztek, majd a fiatal altisztek, utánuk a honvédhuszárok versenyeztek, őket követték a mozgássérült lovasok, végül a “mezei gazdák” zárták a versenyt. Jenő ezredközpontjában, Szegeden is szerveztek ilyen jellegű versenyeket, amelyeken az ifjú Haberstumpf is részt vett. A korabeli sajtóból tudjuk, hogy 1914. június 7-én a huszártiszteknek szervezett akadályversenyen első helyet szerzett Gránát nevű lovával.
A “boldog békeidők” nyugodt időszaka azonban nem tartott sokáig az ifjú huszártiszt számára. A hadüzenet után ezrede a 3. osztrák-magyar hadseregbe osztva, a 22. honvéd lovasdandár, valamint a 11. honvéd lovashadosztály kötelékében vonult az orosz frontra. Ezredének legelső feladata a cári csapatok mozgásának felderítése volt, majd védelmi állást véve fel, több alkalommal is visszaverte az orosz támadásokat. A háború e korai szakaszában még szabályszerű lovassági ütközetekre is sor került, amelyekből Haberstumpf Jenő alakulata is kivette a részét. Augusztus és szeptember folyamán, az 1., 2., és 3. lembergi csatában a szegedi huszároknak kulcsfontosságú szerep jutott mind a felderítésben, mind az orosz támadások visszaverésében.
Ezekben az ütközetekben Jenő is kitűnt bátorságával. A korabeli híradás szerint a heves harcokban két lovat is kilőttek alóla, majd töréssel vagy zúzódásokkal kórházba került, ahol nem sokáig gyógyulhatott, ugyanis ő maga jelentkezett újra frontszolgálatra. Ekkor részesült “legfelsőbb királyi dicsérő elismerésben” és bronz katonai érdeméremmel (Signum Laudis) tüntették ki, az “ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért,” Decemberben még részt vett a limanówai csatában, de a januári időjárásban annyira átfázott, hogy 17-én kórházba szállították, de megmenteni már nem tudták. Január 26-án meghalt. Egyik Ludovikás osztálytársa, majd bajtársa, Ehrlich Géza visszaemlékezése szerint tífusz okozta vesztét. A galíciai Grybówban temették el. Ő volt az ezred ötödik tiszti halottja.
A két fiú elvesztése szörnyű csapás volt a Haberstumpf család számára. Az idős építészt annyira megtörte, hogy utolsó éveit visszavonultságban élte le.
Az egyetlen életben maradt Haberstumpf fiú, Károly Artúr (1888-1963) azonban jelentős katonai pályát futott be. 1905. június 15-16-án érettségizett a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolában. Az intézmény egyik éltanulója volt, hiszen az érettségizettek közül egyedül ő vizsgázott jelesre. Katonai pályára készült, ami akkoriban rendkívül népszerű és társadalmilag megbecsült hivatás volt. Rajta kívül még hárman készültek hadi akadémiára az évfolyamból. A dualizmus oktatási rendszere nemcsak széleskörű klasszikus és általános műveltséggel látta el a végzetteket, hanem hatékonyan felkészítette a tovább tanulni vágyókat az egyetemi specializációkra is. Károly érdeklődésének középpontjában a reáltudományok álltak, amelyekhez bizonyára tehetsége is volt, hiszen a katonai felsőoktatás legnehezebb szakirányát, a műszaki képzést választotta, azon belül pedig a tüzérségi fegyvernemet. A Monarchia tüzértiszt képzése kétlépcsős volt.
A felvételizettek először a tüzérhadapród iskolát végezték el, majd innen fennebb léphettek az Akadémiára. Még nincs rá közvetlen forrásunk, de értelemszerűen Károlynak is ezt az utat kellett végig járnia az adott oktatási rendszerben. A hároméves tüzértiszti iskolát 1907-1910 között végezte a Bécs melletti Mödlingben, a cs. és kir. Műszaki Katonai Akadémián, ahol Habsburg Károly-Albert főhercegnek volt osztálytársa. A királyi herceg később arany emlékéremmel tüntette ki a fiatal Haberstumpfot. Ezt követően, 1910. szeptember 1-től a közös hadsereg (császári és királyi) 6. vártüzérezredhez nevezték ki hadnagynak.
1914 augusztusában főhadnaggyá léptették elő, majd így kerül a galíciai frontszakaszra, ahol részt vett a legvéresebb ütközetekben. Mind az öt háborús évet a fronton töltötte. Több ütközetben is kitűnt rátermettségével, amelyről a helyi sajtó is beszámolt. Egy orosz támadás után saját kezdeményezésre ellentámadást indított, majd visszaszerezte az elveszett ágyúkat. Egy másik alkalommal pedig egy egész orosz ezredet vert vissza ütegeivel, egymaga vezetve és irányítva a tüzérségi védelmet. Ellenség előtt tanúsított bátorságáért és tetteiért Signum Laudis érdeméremmel jutalmazták már az első hónapokban, továbbá 1915 februárjában a legfelsőbb, királyi dicsérő elismerésben is részesült. 1916 novemberében ellenség előtt tanúsított bátorságáért újra kitüntették. 1917. május 1-től századossá léptették elő. 1918 áprilisában megkapta a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi ékítményekkel és kardokkal. Ekkor már századosként a tüzérségi törzshöz tartozott.
A háború után már nem tért haza, hanem Budapesten telepedett le, a katonai pályán maradva. A trianoni békediktátum kényszerítő rendelkezései alapján azonban a tisztikar egy részét nyugállományba küldte a Honvédelmi Minisztérium. 1921. november 1-től számos katonatársával együtt, ifj. Haberstumpf Károly tüzérszázadost is nyugalmazták. A tisztek többségét azonban hivatalosan a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz osztották be hivatalnoknak, vagy tanárként működtek az egykori katonai reáliskolákban. Az ilyen iskolákat hivatalosan “civil” intézményeknek tüntették fel, az ott tanító tisztek pedig nem viseltek egyenruhát. A valóságban azonban ezek az iskolák, valamint a hivatalosan polgári állást betöltő tisztek továbbra is a Honvédelmi Minisztérium alá tartoztak. Úgy tűnik, ifj. Haberstumpf Károly is hasonló helyzetben lehetett, mivel hivatalosan ő is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alkalmazottja volt.
Arról, hogy pontosan mikor helyezték vissza hivatalosan is aktív katonai szolgálatba, még nincs tudomásunk, azonban 1925-ben még biztosan kultuszminisztériumi “hivatalnok” volt. Ebben az évben megpróbált hazalátogatni idős szüleihez, azonban egy váratlan és kellemetlen eset áldozata lett. A háború utáni években rendkívül nehéz volt a magyar tiszteknek belépniük az utódállamok területére. Legtöbb esetben a hatóságok megtiltották számukra a határátlépést, mivel kémkedéssel gyanúsították őket. Rosszabb esetben le is tartóztatták a civilként utazó tiszteket. A magyar kormánynak évekig nem sikerült rendeznie e konfliktust a román hatóságokkal. Ilyen körülmények között szánta el magát Károly, hogy hazalátogat Székelyudvarhelyre. Mint minisztériumi, “civil” alkalmazott lépte át a határt. A román titkosszolgálat, a Siguranţa azonban megfigyelés alá helyezte, és szeptember 22-én letartóztatta, pedig szülein kívül senkivel se lépett érintkezésbe.
Udvarhelyről Brassóba, majd Bukarestbe internálták. Szabadon bocsátásának körülményeiről egyelőre nem rendelkezünk forrásokkal, így csak feltételezhetjük, hogy talán a magyar külügyi hatóságok közbelépésének is szerepe volt benne. Szabadulásának időpontjáról sincs tudomásunk. Mindössze annyi biztos, hogy 1927. április 13-án Székelyudvarhelyen tartózkodott, hiszen innen küldött képeslapot Budapestre. Édesapja ekkor már betegeskedett, és nem kizárt, hogy ez volt a látogatás egyik fő oka. Károlynak alkalma nyílott apja mellett lenni utolsó hónapjaiban.
Egy családi fénykép alapján tudjuk, hogy 1928-ban, édesapja halálakor még (vagy ismét) itthon tartózkodott. Az idős építész, Udvarhely vármegye egykori műszaki referense, valamint a Magyar Mérnök és Építész Egylet rendes tagja március 27-én, 71 éves korában adta vissza lelkét teremtőjének. A Székely Közélet nekrológja eképp méltatta: “Munkásságánál, puritán jelleménél fogva közbecsülésben részesült, tisztelt alakja volt társadalmunknak. Kiváló szakértelmének, tudásának több, kisebb-nagyobb, köz- és magánépületünk létesülése köszönhető.” Felesége, Szabó Anna, majdnem két évtizeddel élte túl férjét. Az özvegyasszony 1947. március 4-én hunyt el. Édesapja temetése után Károly visszatért Budapestre, és úgy tűnik, a II. bécsi döntésig nem is látogatott többé haza.
A húszas évek végéről is vannak adataink Károly budapesti tartózkodásáról és tevékenységéről. Tudományos, katonai-műszaki vonatkozású tevékenységekkel is aktívan foglalkozott. Hadászati tanulmányt is közölt a tüzérségi gázlövedékekről 1927 májusában, a Műszaki Szemle hasábjain (A tüzérségi gázlövés). Továbbá hadtudományi előadásokat is tartott, szakterületére, a tüzérségi harcra vonatkozó témákban. Főként a kémiai háború, és gáztámadások kérdései érdekelték, e területen vált szaktekintéllyé. E témában tartott előadást például 1930 elején egy gáz- és légvédelmi előadássorozat keretén belül, az ELTE szabadegyetemének műszaki tanfolyamán. Károly már ekkor azon a véleményen volt, hogy Magyarország nincs felkészülve és védtelen egy kémiai támadással szemben. Később, a háborúval kapcsolatos véleményének lettek rá nézve következményei.
1928-ban nyugalmazott századosként élt a Horthy Miklós úton, majd ebben az évben lett a Magyar Vöröskereszt Egylet örökös tagja. 1929-ben már őrnagyi rangban találjuk, mint Királyhágó utcai lakost. Amint a hivatalos dokumentumokból látjuk, századosi rangból előléptették, amiből arra következtethetünk, hogy 1928-29 során került vissza hivatalos, aktív katonai állományba. Rendkívül gyorsan jött az újabb rangemelés. 1929-ben már vezérkari ezredesként szerepel egy hivatalos okiratban. Szokatlanul gyors előrehaladását minden bizonnyal annak köszönhette, hogy 1927-ben az antant
Ellenőrző Bizottsága elhagyta Magyarországot, így megkezdődhetett a hadsereg állományának feltöltése, műszaki-hadászati fejlesztése, valamint újabb csapattestek felállítása. A fejlesztésekre főként 1928-30 között került sor, amikor a honvédség létszámát a békediktátum által megszabott 35 000 főről több mint 57 000 főre emelték, valamint a tüzérséget is elkezdték megerősíteni. Nagy szükség volt a képzett, szakmai és harci tapasztalattal bíró tisztikarra, így a háború végén kénytelenségből nyugalmazott tisztek zömét reaktiválták. Károly rangemelkedését kitüntetés is követte. 1930-ban ítélték oda számára a III. osztályú magyar érdemkeresztet.
Magánéletében is ekkor következett be jelentős változás. 1929. szeptember 10-én feleségül vette a nála tizenhat évvel fiatalabb, lévai származású Karafiáth Anna Máriát, Karafiáth Máriusz és Majláth Borbála lányát. 1930-ban megszületett első gyerekük, Miklós. A köztiszteletnek örvendő, polgári-értelmiségi Karafiáth család Morvaországból származott a Felvidékre, ahol az évszázadok során elmagyarosodtak. Dr. Karafiáth Máriusz Léva első közkórházának egyik alapítója volt, és haláláig, mint főorvos vezette az intézményt.
1930-ban, belügyminiszteri engedéllyel, Haberstumpf családnevét elhagyva, a Bethlenfalvay vezetéknevet vette fel. Ugyancsak 1930-ban, talán röviddel a névváltoztatás előtt, Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. A ’30-as évek elején magas katonai-tisztviselői beosztást viselt. A Gömbös Gyula vezette Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, mint a honvédség gázvédelmi eszközeinek beszerzéséért, elosztásáért és nyilvántartásáért felelős ügyosztály (3/g) vezetője. A minisztériumi megbízatás azonban nem volt hosszas, ugyanis 1933 körül a Miskolcon állomásozó 7. m. kir. tüzérezred parancsnokává nevezték ki. Új szolgálati helyén úri kedvtelésének, a vadászlovaglásnak is hódolhatott, mint a Miskolci Tisztikar Falkatársaság parancsnoka. Itt született második fia, a jelenleg (2017) Kaliforniában élő Gábor (1933-).
Miskolci állomáshelyét is hamar hátrahagyta, ugyanis már 1936-ban visszarendelték a fővárosba, ahol az újjászervezett Ludovika Akadémia tüzérségi képzésének parancsnoka lett. Ezzel egyidőben, mint tüzérezredes, a katonai vezérkar tagja is volt. Ekkor sem rejtette véka alá meggyőződését afelől, hogy a közelgő háborúhoz Magyarország túl gyenge, mi több, kétségbe vonta Németország erejét és győzelmi esélyeit is. A Szovjetuniót és a III. Birodalmat összehasonlítva úgy fogalmazott, hogy “a számok nem hazudnak, csak az emberek, és a számok nyerik a háborúkat” Mindez az akkori háború- és németpárti vezérkarban megütközést váltott ki. Bethlenfalvay Gábor későbbi visszaemlékezése szerint ez az ellenvélemény vezetett oda, hogy a tapasztalt tüzérezredest elmozdították a vezérkarból, majd Lévára helyezték át. Újabb és egyben utolsó szolgálati helyén kezdetben katonai állomásparancsnok, majd a Bars és Hont vármegyei Vitézi Szék kapitánya lett.
1939-ben költözött feleségével és két gyerekével a felvidéki városba. Nem állítható, hogy a vezérkarból való eltávolítása kegyvesztettséggel járt volna, hiszen 1940. augusztus 10-én a honvédelmi miniszter, számos tiszttársával együtt kitüntetésben részesítette, a III. osztályú tiszti katonai szolgálati jelvényt ítélve oda neki. Azt, hogy pontosan mikor lett a Bars és Hont vármegyei vitézi szék kapitánya, még nem tudjuk, azonban a hivatalos dokumentumok alapján annyi biztos, hogy 1941-ben már ezt a tisztséget (is?) betöltötte.
A tisztséggel és vitézi címmel járó vitézi telket a Léva melletti Sándorhalmán osztották ki számára, ahol a gazdaságot irányította. A korabeli állami gazdaságpolitikának megfelelően, a vitézi telkeken mintagazdaságok létrehozása volt a cél, amihez jelentős állami támogatást is kaptak. Károly, mint vitézi székkapitány, a vármegye vitézi birtokgazdaságának összefogásáért is felelt. Sándorhalmán vitézi telep létesült, több birtokgazdasággal. A gazdaságok közötti kapcsolatok erősítése lehetett a célja az első gazdasági év befejezése után szervezett aratási hálaadó ünnepségnek is, ahol díszbeszédében, Károly a katonai és vitézi eskü fontosságát hangsúlyozta. A székkapitány rendszeresítette az aratási ünnepséget, azonban a közelgő front miatt valószínűleg többé már nem kerülhetett rá sor.
Egy régi világ romjain
1944 végére már Léva is a Vörös Hadsereg kezébe került. Vitéz Bethlenfalvay Károlyt nem rendelték frontszolgálatra akkor sem, amikor a szovjetek átlépték az ország határait. Ennek köszönhetően nyílott rá alkalma, hogy családjával együtt Ausztriába, majd Németországba meneküljön. Léváról mindössze néhány kofferrel menekültek, maguk mögött hagyva mindent, egész addigi életüket. A front előtt haladva először az ausztriai Werfenben, majd a bajor Bad Aibling melletti Harthausenben találtak menedékre. Menekülés közben Károly felesége, Anna, súlyosan megbetegedett, és 1946. február 10-én Tegernseeben meghalt. Az ottani egyik bajor falucskában temették el. A amerikai hadsereg által megszállt Bajorország területén számos magyar menekült tengette életét, sokszor nyomorúságos, ínséges körülmények között. Bethlenfalvay Károly, két gyerekével, Miklóssal és Gáborral még 1947 végén is a bajor Harthausenben tartózkodott. Az amerikai katonai hatóságok egyik jelentéséből tudjuk, hogy egy német család fogadta be őket. Károly betegeskedett és munkanélküli volt, így a csonkán maradt család egyetlen megélhetési forrása a szűkösen osztott élelmiszer fejadag volt. Károly azonban még így is gondoskodott fiai iskoláztatásáról. Miklós München mellett, Ickingben érettségizett, Gábor pedig Bad Godesbergben, a Jezsuita Aloisius Kollégiumban végezte tanulmányait.
Az Újvilágban
1947-től az Egyesült Államok könnyített bevándorláspolitikáján, így a bajorországi magyar menekültek számára is lehetőség nyílott az emigrációra. 1951 tavaszán a két Bethlenfalvay fiú Bremerhavenbe utazott, ahol jelentkeztek az amerikai hatóságoknál, majd két heti várakozás után hajóra szálltak és elindultak az Újvilág felé. Kezdetben Chicagóban találtak munkát, ahol futószalag mellett napszámosként dolgoztak. Rövid idő elteltével a Nebraska állambeli Omahába költöztek, ahová rövidesen idős édesapjuk is követte őket.
Károlynak nem volt könnyű szakítani az Óhazával, hiszen egész élete és múltja egy régi, letűnt és átalakulóban lévő világhoz kötötte. Szülőföldjére és életének hajdani színterére a kommunista terror árnya borult. Az egykori magyar királyi ezredesnek nem volt többé ott helye. Édesanyja halálával már semmi se kötötte őt Bethlenfalvához, csupán az emlékek. Két fia maradt, akik már az óceánon is túl voltak. Azért, hogy legalább fiai mellett lehessen, nehéz szívvel bár, de Károly is az Egyesült Államokba emigrált. 1951. december 20-án a bremerhaveni kikötőben szállt fel a “General M. B. Stewert” nevű hajóra, amellyel 1952. január 2-án New Yorkba érkezett. A bevándorlási procedúra után fiaihoz utazott Omahába.
Az idős ezredes nehéz életkörülmények közé került. Nem beszélte a nyelvet, idegen volt számára a környezet, a legrosszabb pedig az volt, hogy mindössze szakképzetlen munkaerőként tudott állást találni. Így lett a helyi lutheránus templom kertész- karbantartója. Károly megaláztatásként élte meg új körülményeit, ami érthető, hiszen mint parancsosztáshoz szokott királyi főtiszt, teljesen más társadalmi és kulturális háttérben élt odahaza. Bár Omahában nyugodt, kisvárosi körülmények között dolgozott, élethelyzete a magyarországi szolgákéhoz és inasokéhoz hasonlított. Ráadásul, lekicsinylően “Charlie”-nak szólították. Mindez megviselte az egész életében szilárdan helytálló katonát. Élete utolsó éveiben Károly egészsége annyira meggyengült, hogy már képtelen volt dolgozni. Az államtól havi 31 dollár szociális segélyt kapott, és egy könyörületből felajánlott alagsori lakásban élt. 1963-ban kórházba került, majd szívroham következtében elhunyt.
Bethlenfalvay Károly két fia, Miklós és Gábor, azonban szorgalommal és kemény munkával sikeres karriert építettek maguknak. A napszámos létből a hadsereg volt a kiút. Katonaként Miklós elvégezte az orvosi képzést a Nebraskai Állami Egyetemen, majd katonaorvos lett. Szolgált a vietnámi háborúban, majd ezredesi rangban ment nyugdíjba. 2013. május 22-én halt meg Colorado államban. Gábor is komoly katonai pályát kezdett befutni. Ejtőernyős tüzérként kezdte szolgálatát, 1955-ben már őrmester volt. A légierőtől a katonai hírszerzéshez helyezték át. Őrnagyi rangot szerzett, azonban nem értett egyet a vietnámi háborúval, ezért kilépett a szolgálatból.
Egy kaliforniai egyetemen biológusi oklevelet szerzett, majd kutatóként dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban. Az Oregoni Állami Egyetemen is tanított és természetvédelmi kutatásokat folytatott. Számos, közel kétszáz tudományos publikációt tett közzé. 2011-ben kiadta élettörténetét (In Search of an America. An introvert on the road), amelyért a Vitézi Rend aranykereszttel tüntette ki. Jelenleg (2017) a kaliforniai San Luis Obispoban él. Két fia, Robin és Stephan már nem beszél magyarul. Jelen sorok írásakor Robin a Washington állambeli Boeing Műveknél dolgozik gépészmérnökként, Stephan pedig egy napenergiát hasznosító nonprofit cég vezetője. Mindketten örökölték nagyapjuk és dédnagyapjuk műszaki érzékét és tehetségét.
Az egykor székelyudvarhelyi Haberstumpf család története már az óceánon túl folytatódik, hiszen a történelem számukra is “tovább történik”.
A cikk nyomtatott változata a Lustra 2017/1. számában jelent meg
