Hideg napok (1966)

Ferenczi Szilárd

Cseres Tibor 20 éven keresztül kutatta a bácskai események három napjának körülményeit, mígnem megírta Hideg napok című dokumentarista regényét, amely 1963-ban jelent meg. Rögtön erős visszhangot kapott, sokan nehezteltek rá, amiért ilyen nyíltan „kiteregette a szennyest”, bár a Kádár-korszak politikai diskurzusába a fasiszta múlttól való elhatárolódás és annak elítélése is beletartozott. Cseres ezzel a regényével szakított a szocialista irodalmi törekvések sematizmusával, a világ egyszerű, kételyektől mentes, társadalmi harcok által determinált, a kisember bölcsességét magasztaló valóságábrázolási modorával.

A Hideg napok a szocialista irodalomból (addig) hiányzó világháború egyik első magyar regénye, a felrúgott időrendiség, a viszonylagosság, a morális tévút, a felelősségi egyenrangúsítás és a kétely modernista remekműve, szikár prózában. Szerkezetileg a négy ítéletre váró és egyenként vagy együtt megszólaló katonatiszt visszaemlékezéseire épül, akik az újvidéki vérengzés napjait idézik fel, mindenki a maga valóságszeletében. De valójában Büky őrnagy, Tarpataki hajónagy, Pozdor százados és Szabó tizedes nem vettek részt a történelmi eseményekben, nem is vehettek, hiszen sosem léteztek. Kitalált figurák. Az esemény tág kerete valós, ők ellenben fiktívek. Cseres pedig Büky családi tragédiáját állítja az események középpontjába, miközben a többiek szempontját felhasználva nem mulaszt el széles tablóban és pár valóban élt történelmi személy részvételével hiteles képet festeni a tömeges kivégzés körülményeiről. Már amennyire az lehetséges.

hideg napok.jpg1

A kidei (Kolozs megye) születésű Kovács András a regényt megjelenése után három évvel adaptálta, a forgatókönyvet ő maga és Cseres írták. Szécsényi Ferenc kamerája előtt Bükyt Latinovits Zoltán, Tarpatakyt Darvas Iván, Pozdort Szilágyi Tibor, Szabót Szirtes Ádám alakítja. A népbírósági ítéletre várva a négy ember egy fehér-fekete kontrasztokkal szögletesített térben mozog, és epizodikus rendszerességgel hol egyik, hol másik ugrasztja az elbeszélést vissza az újvidéki télbe. Ebből a szempontból a fehér környezet és a szürke monokróm figurák kontrasztja mindkét idősíkban megegyezik, s az időnként hidegre panaszkodó beszólások ráerősítenek a börtöncellai fehér tér fagyosságára, esztétikai szempontból tehát rendkívül jelentős a fekete-fehér rögzítés. […]

Mind a regény, mind a film formanyelvi és világnézeti újítással él a személyes és kollektív felelősség, a morális megfeneklés, az emlékezeti reflexek bonyolult mechanizmusát illetően és poétikailag a relativizált valóság alapvetően emberi problémáját cselekményesítik. Büky, Tarpataky, Pozdor és Szabó mind ugyanarra a három napra, egy viszonylag szűk földrajzi keretben végbement eseményekre emlékeznek, de történeteik érintkezési pontjain nincs egyetértés, nem azonos a motiváció, más a becsvágy, eltérőek a megértési szintek. Egymásba kapcsolt személyes történeteik ugyanarról ugyanott egymáshoz képest viszonylagosak, de azok a minden egészhez képest is. Van, aki belát a szégyenteljes hadművelet kulisszái mögé, tudja, de lelkiismeretében ez nem okoz törést, a másikat viszont izgalommal töltik el a kivégzések, különös figyelmet szentel a kivillanó női fehérneműnek. Megint másik állandóan hárít, semmit nem ért, de nem is kíváncsi, parancsot teljesít, a negyediknek viszont minden reménye odavész három nap alatt.

hideg napok

Mind a négyen emberek, fáznak, fáradtak, de ugyanakkor parancshoz idomított egyenruhák is. Nincs különböző erkölcsi magaslat, nincs egymáshoz viszonyított bűnrészességi bocsánat, bár mindannyian a maguk javára érzik mindkettőt. Mégis, egyiküknek meg kell halni, s a másiknak is, de egészen más okokból. A valóság viszont továbbra sem került közelebb az igazsághoz, mert egyik sem létezik konkrétan, emberfelettien az emberekről szóló történetekben.


A filmről bővebben: http://www.filmtett.ro/cikk/4497/kovacs-andras-hideg-napok-1966