A magyar téli olimpiai síközpont születése Borsafüreden

Killyéni András

A Magyar Sí Szövetség 1941. október 23-án jelölte meg a Radnai-havasok lábánál elterülő Borsafüredet az építendő magyar olimpiai síközpont helyszíneként. A bécsi döntéseket követően Magyarország visszakapta számos magas hegyét, így már 1940 őszétől megkezdődött az erdélyi és kárpátaljai hegyvidék síterepeinek feltárása, valamint – ahol lehetséges volt – kisebb sípályák megnyitása. Ám a síszövetség ennél nagyobb célt is kitűzött: „a magyar Garmisch-Partenkirchen” kialakítását.

Garmisch-Partenkirchen adott otthont az 1936-os téli olimpiai játékoknak, a magyar sportvezetők pedig úgy érezték, hogy a politikai változások elhozták a pillanatot, amikor Magyarország is merészet álmodhat, és elkezdheti egy nemzeti síközpont kiépítését, ahol akár már a negyvenes évek végén téli olimpiát lehetne rendezni.

A sípálya, háttérben a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) menedékháza. Kep: muvelodes.net

Első lépésként a síszövetség felkérte Belloni Gyulát, hogy járja be Erdélyt, és vegye fel a kapcsolatot a helyi sportegyesületekkel, síszakosztályokkal versenyek szervezésének érdekében.

Ugyanakkor felkérték Déván Istvánt, hogy járja végig Kárpátalját és Erdélyt, majd tegyen javaslatot, hol lehetne kialakítani a téli sportok központját. Déván, több havi tanulmányút után, a Radnai-havasokat jelölte meg helyszínül, Borsa község közelében. Mind Belloni, mind Déván nagy tapasztalattal rendelkeztek a téli sportok terén. Belloni Gyula (Sashalom, 1904. február 6.–Budapest, 1977. június 28.) all round sportoló volt, aki számos magyar bajnoki címet szerzett atlétikában (mezei futás, csapatváltó), sízésben (15 kilométeres sífutás, csapatváltó) és gyeplabdában egyaránt. Részt vett az 1928-as amszterdami olimpián 1500 méteres síkfutásban. Déván István (Pozsony, 1890. november 4.–Kempten, 1977. május 21.) szintén all round sportoló volt. Részt vett az 1912-es nyári olimpián, ahol 200 és 400 méteres síkfutásban versenyzett, majd a 1924-es téli olimpián, ahol a 18 kilométeres klasszikus stílusú sífutásban (31. helyen végzett), illetve az északi összetettben versenyzett. Újságíró, lapszerkesztő volt, több sportkönyvet szerkesztett. 1944-től haláláig Németországban élt.

A síszövetség szakbizottsága 1941. október 23-án a helyszínre utazott, és minden szempontból alkalmasnak találta Borsafüredet, amely 830 méter magasan, hóban bővelkedő és szélcsendes helyen fekszik a Radnai-havasok északi részén. Borsafüred minden szempontból megfelelt a kor elvárásainak: 650 méter magasságig vonaton, 850 méterig pedig országúton is elérhető volt, a hegyoldalakon kezdők és haladók egyaránt találhattak lesiklási lehetőséget. Általában novembertől április végéig lehetett sízni. Ugyanakkor a téli turizmusra vágyókat óvatosságra intették a szakértők, hiszen a jelölés nélküli részek igen veszélyesek. Az Erdély 1944. februári számában Kővágó Ferenc kiemelte: „Középhegységhez szokott síelőink és téli turistáink azonban korántsem mozoghatnak oly felelősség nélkül a magyar síparadicsomban, mint azelőtt megszokott hegyeink közt tették. Egyszerűen azért, mert a körülbelül 2000 m gerincmagasságú hegység télen valódi magashegységgé lép elő, a Kárpátok zordabb klímája és hegységünk kevéssé feltárt állapota miatt. Ez a körülmény a turistáktól mindazon jártasságokat megkívánja, melyekkel az Alpok 3000-esei közt kell rendelkezni annak, aki örömet is szeretne találni egy-egy sítúrája során.”

Első lépésként a „Magyar Nemzeti Téli Sportközpont” lesiklópályáját alakították ki, így itt gyakorolt már 1941 karácsonyakor a magyar lesikló válogatott, ugyanakkor itt tartották meg az első símester képző tanfolyamokat is. Az „Olimpia lesiklópálya” felavatására a budapesti Nyugati pályaudvaráról indult egy csapat síző, közöttük a magyar lesikló válogatott edzője és tagjai, illetve a Magyar Sí Szövetség képviselői. A csapat meglepődött, amikor a borsai vasúti megállóban még alig hat centiméteres hóréteget találtak, ám az 1660 méteres magasságról induló pályán már 40 centiméteres friss hó volt a régi hókérgen. A rajtot a Magaskőn, a célt a Melegpatak medrénél 830 méteres magasságban helyezték el, így a pálya szintkülönbsége 830 méter, hossza 2840 méter volt. Herbert Heiss kiváló osztrák síző a következőket nyilatkozta a Nemzeti Sport számára: „A pálya a legszebbek egyike, mondjuk talán a legszebb, amit eddig láttam.” (Nemzeti Sport, 1942. január 4.)

A sípályák kialakítását az ugrósánc építése követte. A sánc tervét Benedek Frigyes készítette a nemzetközi szövetség előírásainak figyelembevételével. A kivitelezés során 10 000 köbméter földet mozdítottak el, a sziklás terep miatt ennek egy részét robbantással oldották meg. A hatalmas kő- és földtömeget nehéz körülmények között, 38 fokos lejtőn távolították el. A szakszerű munkát Széchy Endre építkezési vállalata kivitelezte Bonta József mérnök irányításával, és az év folyamán állandóan több száz munkás dolgozott. Benedek Frigyes (Budapest, 1905. december 10. – ?) a fővárosi műegyetemen szerzett építészmérnöki oklevelet. Tanársegéd, majd adjunktus volt a Magasépítési Tanszéken. A Magyar–Osztrák Alpesi Egyesület társelnöki tisztségét is betöltötte.

A tervezésben oroszlánrészt vállalt Przestalsky Stanislaw (eredeti családneve Marusarz) lengyel síugró, aki a magyar síugró válogatott edzőjeként nyújtott szakmai segítséget. Személyével kapcsolatos érdekesség, hogy 1939-ben, mikor Hitler lerohanta Lengyelországot, Stanislaw azonnal a földalatti lengyel hadsereg tagjaként harcolt a németek ellen. 1940-ben elfogták, börtönbe zárták, majd halálra ítélték. A börtönből azonban sikerült megszöknie, és bonyolult körülmények között Magyarországra menekült. Belloni Gyula ismerte fel egy lengyel katonai menekültcsoportban Budapesten, és elbújtatta csúcshegyi telkük faházában. Magyarországon élt a háború végéig, és Przestalsky Stanislaw néven ő foglalkozott a magyar síugrókkal, illetve segítette a Magyar Sí Szövetség szakmai munkáját.

Stanislaw Marusarz (Przestalsky) (Zakopane, 1913. június 18.–Zakopane, 1993. október 29.) lengyel síugró 1932-ben 19 évesen vett részt először téli olimpián, ahol síugrásban a 17., az 1933-as innsbrucki világbajnokságon északi összetett versenyben a 6., az 1936-os téli olimpián, északi összetettben a 7., síugrásban az 5., 1938-ban Lahtiban a világbajnokságon síugrásban ezüstérmes lett. Sportpályafutása során öt olimpián vett részt. 1956-ban, Cortina d’Ampezzoban, 43 évesen előugrónak kérték fel, majd 1966-ban a négysánc verseny showműsorában, 53 évesen mutatott be egy 66 méteres ugrást.

Az Olympia síugrósánc. A kor negyedik, Európának a legnagyobb ugrósánca volt. Kép: muvelodes.net

1944 februárjára a teljes kivitelezési munkálatot befejezték Borsafüreden. A lesikló pályához hasonlóan a sánc is az Olympia nevet kapta. Méreteit tekintve a kor negyedik, Európának pedig a legnagyobb ugrósánca volt. A sánc avatóversenye 1944. február 20-án volt, a magyar síbajnokság keretében. A háromnapos verseny fénypontját az „olimpiai sáncavató nemzetközi ugróverseny” jelentette, amelyen – a háborús körülmények ellenére – két német és egy norvég neves versenyző is indult. A versenyt a német Sepp Weiler nyerte 69, illetve 76 méteres ugrásokkal, 221,7 pontot érve el. Versenyen kívül ugrott Przestalsky Stanislaw is, akinek első ugrása 73, második pedig 88 méter volt. „Ilyen szép sáncról még nem is ugrottam – örvendezett a verseny után Weiler, a győztes. – Olyan, mint egy álom!” (Nemzeti Sport, 1944. február 22.)

1943 áprilisában helyezték el a korszerű sportszálló alapkövét, ez a létesítmény lett volna az olimpiai falu központja. A Hóvirág szálloda terveit szintén Benedek Frigyes készítette, a kivitelezés is az ő irányításával történt. A vendégek kényelme érdekében a központi fűtést koksz-égetéssel oldották meg, emellett számos szobában és helyiségben kisebb kályhát helyeztek el arra az esetre, ha a központi fűtés nem működik.

A tervezett téli sportközpont számos létesítménye elkészült 1944 nyarára: sípályák, ugrósánc, szálláshelyek. Kivitelezés előtt állott a sportszálló és a drótkötélpálya. Bár a központ vasúton, illetve országúton is elérhető volt, az infrastruktúra szempontjából is számos beruházást terveztek. Következett volna a sportpályák, a lelátók, az úszómedencék kiépítése, illetve újabb szállók, villák, éttermek és egy kaszinó kivitelezése.

A háború alakulása azonban beleszólt és meggátolta a sítelep további fejlesztését. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára, a front elérte Erdélyt, majd hamarosan a szovjet és a román csapatok előretörésével a harcok Máramarossziget környékén zajlottak már. A világháborút Magyarország elvesztette, a párizsi béke érvénytelenítette a bécsi döntéseket, szentesítette az 1938. január 1-én létező határokat.

Románia kommunista vezetése, az adott politikai és gazdasági helyzetben nem tekintette prioritásnak a síközpontot, így az építési munkálatokat sohasem folytatták. Ennek ellenére a pályák megmaradtak, a következő évtizedekben pedig számos nemzeti és nemzetközi síversenyt rendeztek Borsafüreden. Az ugrósáncot is használták, egyszer modernizálták is, majd a nyolcvanas években egy kisebb sánc is épült mellé. A menedékházakat fokozatosan átalakították vagy lebontották, újabb turisztikai egységek épültek helyükön, ennek ellenére Borsafüred sohasem lett nemzetközi télisport-központ, amint azt szépsége és adottságai lehetővé tennék.


A cikk nyomtatott változata megjelent a Művelődés 2016/10 számában.