Jóllehet a kutatók váltig arról csacsognak, hogy a kollektív emlékezet idővel képes lesz az emberiség önpusztító reflexén változtatni (netán egyenest meg is szüntetni azt), lépten-nyomon az derül ki, hogy szinte semmiben nem különbözik a személyes memóriától. Idővel ugyanúgy hajlamos a felejtésre, a rossz emlékek megszépülnek, a kellemetlen tapasztalatokat pár év elteltével egy nagy, csoportos legyintéssel intézzük el.
Hiába rendelkezünk tehát a dokumentálás mégoly kiváltságosnak is tartott képességével, ha tömegérzéseink nem időtállóak. Szerencsénkre ott a művészet, amely ha mindenestül nem is, de az empatikus lélek számára részecskéiben újraérezhetővé teszi a valamikori ember valamikori bántottsága fölött érzett valamikori fájdalmát. Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című, 1929-es regénye egy ilyen hatásos művészi időkapszula, tudniillik a szerző valóságos élményeit dramatizálja az első világháború fronteseményeiről.
A főhős egy bizonyos Paul Baumer közkatona, aki az idilli német kisváros iskolapadjából egyenesen az intézményesített tömegpusztítás helyszíneire kerül, s a naiv, szépreményű gyermek pillanatok alatt megkeseredett, pesszimista felnőtté változik a halál közvetlen közelében. A bajtársiasságot és a túlélőösztönt leszámítva minden más érzelmét lenullázza a háború, rövid szabadságra való eltávozását is csalódással éli meg, úgy érzi, a kisváros polgári békéjében neki semmi keresnivalója már, az egykori osztálytársai haláltusáját végignéző önmaga nem korzózhat fütyörészve a macskaköves járdán vagy vigasztalhatja viszontlátási reményekkel rákos édesanyját.
Irtózatos hatásúak a csatatéri leírások. Sárban, fagyban, korgó gyomorral és a vinnyogó fürtökben hemzsegő patkányok között várakoznak a földbe vájt óvóhely fullasztó légkörében, a távolban sebesült lovak bömbölnek, őrjítő gránáteső hull, bénító gáz szivárog alattomosan. Támadáskor a kerepelő gépfegyverrel öngyilkosan rohannak szembe az Antant katonái, leszakadó végtagok röpködnek, és mielőtt a németek ellentámadásra indulnának, kiélezett ásóval csépelik vakon a lövészárokba özönlő arctalan ellent.
Két csata között az élelemért folyik harc, a kenyérlisztbe fűrészport kever a hadikonyha, tarol a vérhas, reflexből amputálnak az orvosok, de bármilyen helyzetben előkerül a kártya, sőt, udvarlásra is nyílik lehetőség (ritka kivétel). A halálfélelem idegtépően állandósul, s Paul érzi, hogy ha ő személyesen túl is éli a háborút, a nemzedéke végérvényesen elveszett. Az utókorból tekintve nyilván árnyaltabb a kép, de az tény, hogy az első nélkül nem tör ki a második, annak hiányában nem áll be a hideg-, és enélkül pedig az öböl-, délszláv-, vagy egyéb előtagú -háború sem. Biztosan lett volna helyettük más, abban a nemzeti vagy nemzetközi helyzetben „elkerülhetetlen” – valamiért minden kortárs véleményvezér ezzel a fosztóképzős összetett szóval jellemzi a fegyveres konfliktusok sorsszerűségét, és valóban a fosztás a legfőbb tulajdonságuk: kis vagy nagyléptékben a jövőtől szokásuk megfosztani a bennük résztvevőket.
Egy év sem telt el a regény megjelenésétől, amikor a Universal megvásárolta, és a feladattal Lewis Milestone besszarábiai születésű rendezőt bízta meg. Milestone épp frissen kapott Oscart a Two Arabian Knights (Két arab lovag) című háborús vígjáték rendezésére, így a lehető legjobb választásnak tűnt, és a hozzáfűzött reményeket maradéktalanul be is váltotta: a Nyugaton a helyzet változatlan hazavitte az 1930-as év legjobb filmnek és legjobb rendezésnek járó Oscar-díját.
A rangos amerikai elismerés általában nem egy kiválósági bizonyítvány, de ebben az esetben a háborúellenes kiáltványként is számon tartott film értéke tagadhatatlan. A némafilmkorszak színpadias modorát még hordozó színészi játék ugyan nem minden szereplő esetében meggyőző, de a látványelemek és a technikai tudás tekintetében a mai napig hatásos, képi világa felkavaró. A maga idejében azzal is sokkolta az amerikai nézőt, hogy német szempontból ábrázolta a háború okozta szenvedést, ezzel globálisan átérezhető értelmetlenségét még inkább kidomborította.
via Filmtett
