A második világháború utáni lakáshiány a nyugat-európai és a kelet-európai térséget is érintette, a problémára adott válaszok azonban több ponton különböztek. Nyugat-Európában piaci szereplők bevonásával, típustervek, kedvező adózási formák és különböző állami ösztönzők bevezetésével, a piac élénkítésével, kölcsönökkel próbálták felpörgetni a lakásépítéseket. Európa keleti felén, a szocialista és posztszocialista országokban 1945 után az állami lakáspolitika nagyobb mértékben szólt bele a lakásállomány növelésébe: főként építtetőként és építőként, tervgazdasági keretek között próbálta rendezni a kérdést, a lakást a szociális juttatások körébe utalva, szovjet mintára alakították ki lakáspolitikájukat.[1]
A nagymértékű iparosítás lakások építését tette szükségessé, hiszen a gyárak dolgozóinak biztosítani kellett a lakhatást is. Nagyváradon kezdetben munkásszálló építésével próbálták enyhíteni a lakáshiányt, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a családok hosszú távú elhelyezésére, családalapításra ez a forma nem alkalmas. A városban az első blokkokat az ötvenes évek végén építették, de ezek még nem alkottak telepeket, elszórtan, a rendelkezésre álló területen épültek fel (például ilyen a ma is színészblokként emlegetett épület, ami valóban a város színészei számára készült 1957-ben, vagy a szovjet hivatalnokok számára szintén ebben az évben épült blokk a Fő utcán).
1960-ban határozták el lakótelepek építését, akkor még elsősorban a város nyugati szélén, hiszen az új gyárak is itt épülnek fel (többek között a Hőközpont és az Alumíniumgyár). A nagyváradi lakótelep-építésekben három nagy korszakot különíthetünk el: 1958-1965, 1966-1974 és 1975-1989.[2]
Az első időszakban alacsony volt a beépítési sűrűség, kiterjedt zöld területek maradtak az épületek között, nagyobb távolság volt a lakóépület és az utca között. Ezek a lakások a rosszabb beosztás (egymásból nyíló szobák) ellenére ma is kelendőek, köszönhetően a későbbi időszakokhoz képest jobb minőségű építési anyagoknak is.
A második időszakban nő a típustervek alapján épülő tömbök és lakások száma, több esetben az első időszak építkezései során a tömbök között maradt nagyobb zöld felületeket építik be, nő az épületek sűrűsége a lakótelepen belül. Az első két időszak épületei főként a város peremén elhelyezkedő, bolgárkertészek tulajdonában lévő területeken épültek fel, de a beépíthető területek elfogytak, így a hatóságok a szanálások mellett döntöttek. 1972 és 1989 között került sor a Rét városrész szisztematikus lerombolására: a harmadik építési időszak tömbházai jellemzően a hajdani családi házas, falusias jegyeket mutató városrész helyén épültek fel. A város reprezentatívnak szánt útja (ma Dacia sugárút) és a Körös folyó között lévő területen ma mindössze 8-10 magánház áll, a városrészben 1989-ig itt mintegy 400 házat romboltak le és 1300 embert költöztettek az új blokklakásokba – volt hová, hiszen a jelzett időszakban 18 300 lakás épült fel[3] a területen.
A továbbiakban megfogalmazottak főként a város nyugati határában épült Rogériusz és Decebal-Dacia lakótelepekre vonatkoznak, ez a terület a terepe ugyanis a jelenleg is folyó doktori kutatásnak, melynek témája a lakótelep társadalomszerkezete, életmódja és az etnicitás vizsgálata. A kutatás ezen szakaszában az elkészített interjúk egyelőre hipotézisek megfogalmazására alkalmasak, de az irányokat ezek is jól érzékeltetik.
Társadalomszerkezet
A gyors ütemben épült lakótelepek elsősorban a hasonlóan gyors ütemben épülő gyárakban dolgozó munkások lakásszükségleteit voltak hivatottak kielégíteni. Bár a vizsgált tömbházra nem ez volt a jellemző, nem volt ritka az sem, hogy egy-egy lépcsőházba egy gyár dolgozói költözhettek be nagyobb számban, így a munkatársak egyben szomszédok is lettek.
A beköltözők nagy része a fiatalok, fiatal házasok köréből került ki, akik az iparosításnak köszönhetően találtak munkát a városban. Felülreprezentáltak a kisgyerekes családok és a fiatalok, fiatal középkorúak, a kétkezi vagy gyári munkások. Kisebb számban ugyan, de jelen vannak az idősebbek is, főként azok, akiknek a házai helyén épült fel a lakótelep. A foglalkozási összetételt tekintve elmondható, hogy a vizsgált 26 lakásból mindössze négyben laktak a klasszikus értelmiségi foglalkozásokat folytatók: két tanár, egy mérnök és egy ügyvéd.
A korabeli kiutalási gyakorlatnak megfelelően a család létszáma határozta meg, hány szobás lakásra jogosult egy-egy igénylő család. Az egyedülállók garzonlakásra, a fiatal házasok maximum kétszobás lakásra, az egy gyerekesek háromszobás lakásra voltak jogosultak. Az elképzelés az volt, hogy a bérlakásban lakók a család létszámának növekedésével nagyobb lakásba tudnak költözni. Ennek a gyakorlatnak a hátulütője az alacsony belső mobilitás miatt röviddel 1989 után vált nyilvánvalóvá igazán: a forradalom után minden lakó megvásárolhatta a lakást, amiben lakott, akár bérlője volt annak, akár fokozatosan, részletre vásárolta meg. A családok így beragadtak a lakásokba: aki 1989-ben éppen kétszobás lakásban lakott, de már két gyerekkel, az ezt a lakást tudta rendkívül kedvező áron megvenni. Később azonban az infláció és a piaci árak megjelenése miatt már nem tudta a kétszobás lakást háromszobásra cserélni.
Életmód
A lakótelepekre költözők jelentős része falusi környezetből érkezett, az arra jellemző életmód tapasztalatával. A megváltozott fizikai környezet átalakította a mindennapi életet is. Megnőtt a szabadidő, hiszen részben vagy egészben eltűntek a ház körüli és / vagy a földdel kapcsolatos munkálatok. A lakótelepi lakosok jelentős része ugyanakkor, ha nem is vált kétlakivá, de rendszeresen visszajárt a faluba, többnyire az ott maradt szülőknek segíteni, gondozni a kerteket, művelni a földeket – hétvégén.
A telepen a lakások jelentős része alapterületüket tekintve kisebb volt, mint a hagyományos falusi házak, a szobák száma és funkciója is eltért a hagyományostól. Megjelent a gyerekszoba fogalma, a lakás legnagyobb szobája pedig sokszor egyszerre volt nappali, vendégfogadásra alkalmas szoba, dolgozó és a szülők hálószobája. Kialakítása, berendezése felidézheti bennünk a hajdani tisztaszobát, melyet alapvetően reprezentációra tartottak fenn a falusi házaknál, kevésbé használtak. Így válik a lakás legnagyobb szobája a legkevésbé használt helyiséggé. Itt helyezik el a televíziót, a vitrines szekrénysort, a foteleket a dohányzóasztallal, a faliképeket (nem ritkán szenteket ábrázoló ikonokat, főleg a román lakosságra jellemző ez a gyakorlat), és az ikonikus, egész falat betöltő, természeti képet ábrázoló poszter is ide kerül.
A falusi élet mindennapjainak színtere, a konyha (mely eredetileg nem ritkán egyben lakószoba is) funkciót vált, hiszen méretéből adódóan ez már nem alkalmas minden addigi feladat ellátására. Továbbra is itt készül az étel, itt étkezik hétköznap a család, és a közeli, mindennapos vendégeket is itt fogadják. Érdekesen fejezi ki a vendég megbecsültségét, becsben tartását, hogy a konyhában vagy a nappaliban fogadják, a hétköznap is használatos kávéscsészével terítenek-e számára vagy az ünnepivel. De a lakótelepi konyhába már nem fér el plusz fekhely vagy a tálaló, sőt, sok esetben nagyméretű konyhaasztal sem. Berendezése a gáztűzhelyre, mosogatóra, falra szerelt csepegtetőre, asztalra, székekre (maximum 4), és valamilyen elemes konyhabútorra korlátozódik. A kislányok szocializációja szempontjából fontos együttfőzés lehetőségei is szűkülnek a helyhiány miatt. A lakótelepi lakások kamrája össze sem hasonlítható a falusi éléskamrákkal: nagyobb mennyiségű élelmiszer tárolására nem alkalmas sem mérete, sem hőmérséklete miatt.
Elvitathatatlan előnye volt azonban a lakótelepi lakásoknak az összkomfort: a vezetékes hideg–meleg víz és a központi fűtés, a beköltözők a legnagyobb pozitívumként említik ezeket. A fürdőszoba szinte teljesen berendezetten került átadásra, a lakók az apróbb kiegészítőket kellett csak megvásárolják (illetve akik szerették volna, azok kicsempézték). A lakótelepi lakások megítélése a kisebb hiányosságok ellenére a beköltözés éveiben döntően pozitív volt (nem számítva ide azokat, akik a szanált házakból érkeztek), többek között az ellátottságuknak köszönhetően is. Mára ez az előny eltűnt, és javarészt a hátrányok kerültek előtérbe.
Etnicitás
A lakótelepek létrehozásakor a szocialista országokban a társadalmi egyenlőség megteremtése is fontos cél volt. Az együttélés nehézségei nem a különböző társadalmi osztályhoz, vagy különböző etnikumhoz tartozás miatt váltak láthatóvá. Egy-egy lépcsőház társadalmának belső tagolódását inkább a különböző emeletek és a lakások elhelyezkedéséből adódó különböző érdekek határozták meg és határozzák meg mind a mai napig. A problémák nem etnikai síkon jelentkeznek, hanem az elsőn és az utolsó emeleten lakók között (például mennyire szálljanak be a tető felújításába és a lift kicserélésébe, karbantartásába az elsőn lakók, illetve mennyire szálljanak be a pince szigetelésébe az utolsó emelet lakásaiban lakók, ki(k) használják a földszinti tárolót és ki(k) az utolsó emeleten lévő közös szárítót stb.).
A vizsgált lakótömbben románok és magyarok laknak, a magyarok a város összlakosságán belüli arányoknak megfelelően. Az ünnepek esetében sem etnikai, sokkal inkább felekezeti síkon jönnek létre az eltérések: a húsvétot eltérő időpontban ünneplik az ortodox valláshoz tartozók és a római katolikus vagy református valláshoz tartozók. Bár egymás ünnepeit nem ünneplik, de például a locsolókat mindkét alkalomkor fogadják. Érdekes különbség, hogy a kántálás szokását inkább a román nemzetiségűek tartották meg és adaptálták a lakótelepi viszonyokra, a magyarok egyáltalán vagy kevésbé.
Jegyzetek
[1] Körner Zsuzsa – Nagy Márta: Az európai és a magyar telepszerű lakásépítés története 1945-től napjainkig. Bp. 2006. 37.
[2] Studiu cromatic privind fatadele blocurilor cuprinse in programele de reabilitare termica, in vederea integrarii acestora in contextul urban, Etapa 1 – Concept generalde refatadizare, Primaria Municipiului Oradea, 2015.
[3] Cristian Culiciu: Orasul din oras: Rogerius, cel mai mare cartier din Oradea, de la o intindere de case modeste la labirintul de blocuri comuniste. eBihoreanul (http://www.ebihoreanul.ro/stiri/ultima-or-31-6/orasul-din-oras-rogerius-cel-mai-mare-cartier-din-oradea-de-la-o-intindere-de-case-modeste-la-labirintul-de-blocuri-comuniste-136292.html – letöltés: 2017.09.26.)
Felhasznált irodalom
Körner Zsuzsa – Nagy Márta: Az európai és a magyar telepszerű lakásépítés története 1945-től napjainkig. Bp. 2006.
Studiu cromatic privind fatadele blocurilor cuprinse in programele de reabilitare termica, in vederea integrarii acestora in contextul urban, Etapa 1 – Concept generalde refatadizare, Primaria Municipiului Oradea, 2015.
Culiciu, Cristian 2017: Orasul din oras: Rogerius, cel mai mare cartier din Oradea, de la o intindere de case modeste la labirintul de blocuri comuniste. eBihoreanul. (http://www.ebihoreanul.ro/stiri/ultima-or-31-6/orasul-din-oras-rogerius-cel-mai-mare-cartier-din-oradea-de-la-o-intindere-de-case-modeste-la-labirintul-de-blocuri-comuniste-136292.html – letöltés: 2017.09.26.)
Culiciu, Cristian: Sistematizarea municipiului Oradea (1960-1989). In: Gaudeamus – Alma Mater Crisiensis, III. an universitar 2015/2016. Oradea, 2015.
Nagy Katalin: Lakberendezési szokások. Bp. 1987.
(Címlapkép: Nagyváradi életképek a ’80-as évekből. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás)
