Több mint másfél évszázada ismeri a világ az Albert-tavat, amelynek partjára Samuel Baker és nagyenyedi felesége, Sass Flóra a legelső európai emberekként érkeztek. De hogyan került egy nagyenyedi lány Afrikába?
Ki ne ismerné a magyar Afrika-utazók közül gróf Teleki Sámuelt, Torday Emilt, Almásy Lászlót, vagy épp az első, és azóta egyetlen magyar madagaszkári királyt, Benyovszky Móricot? Ők csak néhány név a tucatnyi magyar személy közül, akik felfedezni, kutatni, esetleg szórakozni indultak a ,,fekete földrészre”. Azonban mindezen férfiak mellett nem szabad megfeledkeznünk a nagyenyedi születésű Sass Flóráról, aki rengeteg megpróbáltatás árán is kitartott angol férje, Samuel Baker mellett, akivel együtt részt vett az Albert-tó felfedezésében, illetve a Szudántól délre eső területek gyarmatosító harcaiban.
Sass Flóra születéséről (feltehetően 1841-ben látta meg a napvilágot) és fiatalkoráról csekély információink vannak. Ennek hányattatott sorsa az oka: családját 1848 őszén megölték, ő csak a szolgálójuk révén menekülhetett meg, aki magáénak vallotta a lányt. Ezután Bem tábornok egyik örmény tisztjének, Finián őrnagynak a családjába került, akik a szabadságharc bukása után kénytelenek voltak Vidinbe menekülni. Ezt követően ismét kétes Sass Flóra sorsa, csak tíz évvel később találkozunk vele. Ugyanis 1859 januárjában az ekkorra megözvegyült angol mérnök, Samuel Baker – aki a Duna ˗ Fekete-tenger vasútvonal kiépítéséért volt felelős –Vidinbe érkezett. A város legnagyobb hírnévvel rendelkező helye a rabszolgapiac volt, ahova Baker is eljutott. Itt vett észre egy fiatal, szőke – ,,árusítói” szerint magyar származású – lányt. Rögtön megvásárolta 5 font sterlingért, és még Afrikába indulásuk előtt feleségül vette.
John H. Speke 1857-58-as felfedezését, a Viktória-tó megtalálását követően több földrajztudós kételkedett abban, hogy a tó a Nílus forrása. Ha valóban az is lett volna, sokan megkérdőjelezték, vajon ez az egyetlen kiindulópontja Észak-Afrika életadó vizének, avagy a kontinens bensőbb területein kell azt keresni. Talán ez is okot adhatott – a nem angol anyanyelvű, újdonsült felesége londoni bemutatásának halogatása mellett – Samuel Baker, angol földrajztudós és vadásznak ahhoz, hogy 1861-ben útnak indítson egy expedíciót a Níluson felfelé.
Naplójában – mely magyarul A Nílus rejtélye címmel jelent meg – rögzítette az utazásról való elgondolásait: ,,1861 márciusában expedíciót szerveztem a Nílus forrásaihoz. Azt reméltem, hogy találkozni fogok Speke és Grant kapitányok expedíciójával, amelyet az angol kormány azzal a feladattal bízott meg, hogy dél felől, Zanzibáron keresztül haladva érje el a Nílus forrásait. Minthogy ezek a források addig minden felfedező utazó kísérletével dacoltak, szándékomat nem hoztam nyilvánosságra, de szilárdan eltökéltem, hogy megoldom ezt a nehéz feladatot, még ha életembe kerül is… Ha történetesen magányos vagyok, nem éreztem volna nagy áldozatnak azt sem, ha elpusztulok az előttem álló járatlan ösvényen. Csakhogy oldalamon állott valaki, aki ugyan a legnagyobb támaszom volt, de egyszersmind a legnagyobb gondommá is lett, valaki, aki ifjúságának virágában volt, s tulajdonképpen még az asszonykort sem érte el. Visszaborzadtam arra a gondolatra, hogy mi történik vele, ha halálommal egyedül marad a vad vidéken… de ő egy erős asszony állhatatosságával és odaadásával úgy határozott, hogy minden veszélyt megoszt velem, és lépésről lépésre követni fog a vad életmód rögös ösvényein.”
A férj balsejtelme annyiban igazolódni látszott, hogy karavánjuk, s ők maguk is több betegséget elkaptak, teherhordóik cserbenhagyták őket, illetve a felfedezés előtti utolsó hónapokban kíséretük is zúgolódott a céltalannak tűnő menetelés ellen. Samuel Baker életét is fenyegették, ám egy ilyen alkalommal Sass Flóra határozott kiállása és lélekjelenléte mentette meg férjét. 1864 első hónapjaiban Flórát erős láz gyötörte, hetekig ágyban feküdt, orvos hiányában. Akaratereje és felelősségérzete azonban akkora erőt adott neki, amellyel sikerült eljutnia férje oldalán a bennszülöttek által Nzige-nek nevezett tóhoz.
A felfedezés öröme erős nyomott hagyott Bakerben, naplójában évekkel később ismagasztosan ír az esetről: ,,A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtrőlboldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve, a tavat Albert-nyanzának neveztem el. A Viktória-tó és az Albert-nyanza a Nílus két nagy forrástava. A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.”
1865 októberében, az expedícióból hazatérve, a világhírnek örvendő Samuel Bakert Viktória királynő lovaggá ütötte, feleségét azonban – kétes házassági körülményei miatt – nem volt hajlandó fogadni udvarában. A Királyi Földrajzi Társaság elismerte John Speke és a Baker-házaspár felfedezését, a Nílus két forrásának megtalálását – a későbbiekben a folyó ,,szüleit” több tudós is felülírta, annyi azonban mára bizonyossá vált, hogy Ruandában kell azt keresni.
A britek és az afrikai bennszülöttek évtizedekkel később is szívükön hordták a nagyenyedi felfedezőnőt: Szudánban, az 1970-es években egy nílusi gőzöst neveztek el róla Lady Baker-nek; több törzs emlékezetében napjainkban Myadue-ként (Hajnalcsillag) él tovább. A Brit Afrika Társaság elnöke, Harry Johnston1903-ban így emlékezik Sass Flóra jelenlétének fontosságára az Albert-tó felfedezésében: ,,A rendkívül szép és bátor magyar nő nélkül Baker expedíciója nem ért volna célba. Baker asszony kétszer mentette meg férjének életét és az expedíciót. A bennszülöttekkel való bánásmódja annyira megnyerő volt, hogy a Nílus menti néger törzsek ma is Myladynek emlegetik.”
Felhasznált irodalom
Baker, Samuel W.: A Nílus rejtélye. Bp. 1974.
Krizsán László: Magyar utazók Afrikában. Bp. 1994.
Ormos Mária: A Föld felfedezése és meghódítása. Bp. 2016.
Amerikai Magyar Világ. 12. évf., 8. sz., 15.
Népszabadság. 40. évf., 19. sz., 19.
