A Holokauszt már az 1940-es évek vége óta divatos téma a filmes világban, és egyelőre úgy tűnik, hogy örök téma, hiszen a Saul fia (Nemes Jeles László, 2015) még 2017-ben is be tudott zsebelni egy Oscart. Van elég variáció a témára, különböző nézőpontok, happy endek és tragédiák. Mindeközben a Gulag, az orosz munkatáborok fagyos világa háttérbe szorul, szorult – pedig a történészek lépten-nyomon szeretik felhívni a figyelmet arra, hogy egyik sem törpül el a másik mellett. Szász Attila 2017-ben készített, Örök tél című filmjével ezt a hiányt igyekszik pótolni. És ettől a film már önmagában is értékes, érdekes, és éppen ezért a Gulág Emlékbizottság támogatásával készült.
A második világháború befejezése után végbemenő elhurcolások fájdalmas, nehéz témát jelentenek, ám Szász fokozza ezt, nem egy hadifogoly szibériai kínjait örökít meg, nem egy „szokványos” nagytata által mesélt történetet mutat be. Bizonyos szempontból nagyon okosan választja ki a megfilmesítendő művet, Havasi János: Lánykák az idő eljár című könyvét (mely alapján Köbli Norbert írta a forgatókönyvet). A film témája vagy helyesebben kerete nem egyszerűen a málenkij robot, hanem a német nemzetiségűek elhurcolása. Egy keveset emlegetett szelete a történelemnek, alig kutatott, források is alig vannak a téma kapcsán. Az ilyen eseményeket megörökítő művek emlékekből építkeznek, naplójegyzetek, anekdóták jelentik ihletforrásukat – jelen esetben is.
A rendező szerint, amit látunk a témának csak egy vetülete, nem a Gulág, nem a GUPVI bemutatása, hanem egy nő, Irén (Gera Marina) története, egy eset, egy példa. A Hollywoodban uralkodó feminista szellemiség elég sok gyenge filmet termelt ki már (Mária Magdolna, Tomb Raider), de az Örök tél esetében a film egyik nagy erénye a női szemszög. Bár tény, hogy a film kicsit túlzásokba esik, hiszen még a laikus néző is kicsit hitetlenül nézi a munkatábort melyben szinte csak nők vannak (két férfit látunk, plusz néhány őrt és egy orvost), ahogy azt is furcsán nézi, hogy a táborban mindenki magyarul beszél. De Szász nem dokumentumfilmet rendez, hangulatot akar teremteni – és teremt is – így sok mindent megbocsájtunk neki, azt is, hogy a svábokkal teli falucska feltűnően olyan, mint egy szépen elrendezett skanzen, azt is, hogy a tífuszos beteget csak diszkréten az alkarjukon kiütésesek, vagy, hogy az épp a háborúból kilábaló, összeomlott Németország a lehetőségek és az újrakezdés szinte idillinek tűnő helye.
A filmnek vannak hibái – de néha ki kell lazítani a történész (illetve a kritikus filmnéző) szerepből. Az Örök tél mutat valamit, mesél, elmond. Kellemes hangon mesél, szépen, egy élvezetes történetet. Egy olyan történetet, amit még nem mondtak el. Az operatőri munka kiemelkedő és a színészi játék is dicséretes. Gera Marina sziporkázik a szerepében, karaktere hiteles, tulajdonképpen figurája az egyik fontos húzóerő a filmben. Farkas Franciska cigánylánya szintén jól sikerült, s bár a kritika sokat szidta Csányi Sándor divatosan fésült szerelmesét, ő is pont jól van, jó helyen.
Az Örök tél nem tökéletes… de hát melyik történelmi film az? Spielberg két hónapig forgatta a Ryan közlegény megmentését, és még az sem lett tökéletes, szóval Szász Attilával is legyünk elnézők a maga huszonnyolc napos forgatásával. Az Örök tél élvezetes, szép, egy percig sem unja a néző. Benne van a munkatáborok minden szörnyűsége, a fogság reménytelensége, a kényszermunka monotonitása. És ez a lényeg, hogy végre, 2018-ban láthatunk egy filmet, ami betekintés enged a több mint 700.000 Magyarországról elhurcolt nő és férfi szenvedéssel teli éveibe, egy filmet, ami emléket állít a táborokban elhunyt közel 300.000 hazánkfiának. És hát, ha van mit még finomítani a dolgon…hajrá! Hajrá a magyar rendezőknek és a magyar filmiparnak, hiszen a téma érdemes még jó néhány filmre.
