A háborús bűncselekmények adminisztratív szankcionálása Észak- és Dél-Erdélyben a II. világháború után

Kovács Szabolcs

Az 1944 utáni Romániában a háborús bűnösség fogalmának meghatározásában két tényező játszott kiemelt szerepet: a megszálló szovjet hatóságok által támogatott Román Kommunista Párt térnyerése és az ezzel párhuzamosan kibontakozó hatalmi harcok, valamint Észak-Erdély katonai visszahódítása után a helybéli magyarsághoz való viszonyulás a romániai politikai erők részéről. Ez a két tényező nyomta rá a bélyegét az Erdélyben kibontakozó felelősségrevonásra is, mely előbb a szakmai szervezetek átvilágításában (melyet a korabeli magyar szakzsargon „purifikációnak” nevezett), majd a népbírósági perekben jelentkezett. Cikkemben az előbbire helyezem a hangsúlyt, az elérhető források alapján megkísérelve felvázolni, hogy miként vette kezdetét a háborús bűnösség adminisztratív szankcionálása a háború utáni időszakban, és ez a későbbiekben milyen kihatással bírt a bírósági ítélkezésre.

A romániai tisztogatások kapcsán a kezdeti periódusban nem beszélhetünk egy központilag jól megszervezett folyamatról, valószínűleg az ország ingatag belpolitikai viszonyaiból kifolyólag. Már 1944 augusztusának végén, a kiugrás után felmerült az állami adminisztráció megtisztításának szükségessége a potenciális háborús bűnösöktől, ennek végrehajtására vonatkozó konkrét lépéseket azonban csak 1944. október végén, november elején foganatosítottak először (ugyanakkor általános jelenség volt a kompromittálódott múltú tisztviselők átmentése az új adminisztráció keretébe). Az 1944 októberében elfogadott első tisztogatási törvényrendelet értelmében hivatalából és/vagy a közéletből eltávolítandónak bizonyult mindenki, aki „a román nép érdekeit sértő intézkedések meghozatalában részt vett”, tagja volt bármely „legionárius, fasiszta, hitlerista szervezetnek vagy egy diktatórikus rendszer érdekeit segítette bármilyen formában”.

Automatikusan átvilágítandónak tekintettek minden olyan tisztviselőt és felelős funkciót betöltő személyt, akit 1938. február 20. és 1944. augusztus 23. között neveztek ki vagy léptettek elő, kivételt képeztek azon személyek, akik már 1944. augusztus 23. előtt kiléptek a szélsőjobboldali szervezetekből és „harcba bocsátkoztak a fasizmus legyőzéséért és a demokrácia győzelemre segítéséért”. A tisztogatások gyakorlati lebonyolítása végett a szakminisztériumok egy-egy háromtagú bizottságot neveztek ki minden szakmai szervezethez, melyek elvégezték a szükséges nyomozati munkát és elbírálták az egyes személyek ügyeit.

A kezdeti időszakra jellemző szervezetlenséget jól érzékelteti Gyulafehérvár példája, ahol 1944. december 16-án állították fel az első bizottságokat, de ezeket már 1945. február 14-én belügyminisztériumi rendelet alapján megszüntették, mint inkompetenseket és újakat állítottak helyettük. A bizottságok megszervezésének sajátossága, hogy az állami szolgálatban álló tisztviselők tisztogatását végző intézmény tagjait közvetlenül belügyminisztériumi rendelet alapján nevezték ki, a Fehér megyei tisztogató bizottság például Fehér megye prefektusából, Gyulafehérvár polgármesteri hivatalának titkárából és a helyi rendőrség titkárából állt.

A szovjet katonai adminisztráció alatt álló Észak-Erdélyre a terület sajátos közjogi státusából kifolyólag az első tisztogatási törvényrendelet hatálya nem terjedt ki, így 1944 novemberében az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága saját hatáskörében kezdte meg a „purifikációs” bizottságok felállítását. Az itteni tisztogatások sajátossága, hogy ezeket jóformán csak Kolozsvár és Kolozs, illetve Szolnok-Doboka vármegyék területén sikerült beindítani, más városokban és vármegyékben csak a román adminisztráció visszaállítását követően kezdődött meg az átvilágítás.

A Világosság napilap 1944. november 7-én tudósított először egy „vármegyei” tisztogató bizottság létrejöttéről, melynek vezetőjévé a főispánt, ifj. Teofil Vescant nevezték ki. 1944 novemberétől a bizottságok munkájában az RKP, a Nemzeti Demokratikus Front, az Ekésfront, a Népvédelmi Egyesület, a Zsidó Népközösség és a szakszervezetek képviselői vettek részt. A baloldali szervezetek dominanciáját mutatja, hogy például a kereskedők és iparosok purifikálását végző bizottság (melynek tevékenységét összekötötték az iparengedélyek revíziójával is!) tagjaivá olyan prominens, az RKP-hoz kötődő személyeket neveztek ki, mint Tudor Bugnariu kolozsvári polgármester, Demeter János alpolgármester, Dán István tanácsnok, Alexandru Crișan tanácsnok és Neumann Jenő. A Világosság cikkei alapján a tisztogató bizottságok munkájában több más magyar baloldali személyiség is részt vett, így például a szociáldemokrata Lakatos István és a kommunista Nagy István, az utóbbi az újságírók tisztogató bizottságát vezette.

Az állami adminisztráció különböző területein tevékenykedő bizottságok tevékenységének koordinálására 1944 decemberében létrehoztak egy fellebbviteli intézményt Legfelsőbb Tisztogató Bizottság névvel, mely a bizottságok ítéletei elleni fellebbezéseket vizsgálta ki. Ez a fellebbviteli bizottság öt tagból állt, melyeket a Végrehajtó Bizottság ajánlása alapján a Kolozs megyei prefektúra nevezett ki. Kiemelendő, hogy ennek a felsőbb bizottságnak az ítélete megkérdőjelezhetetlen volt, az általa hozott ítéleteket az újbóli fellebbezés lehetősége nélkül végrehajtották.

A továbbiakban célszerűnek tartom a kolozsvári tisztogató bizottságok számára kibocsátott irányelvek rövid ismertetését, melyek alaptételei később a népbíráskodást megelőző nyomozati munkában, sőt a bírósági ítélkezésben is felbukkantak. Kijelenthető, hogy a bizottságok számára elsődleges fontosságú volt a szélsőjobboldali szervezeti tagság szankcionálása (a romániai felelősségrevonás sajátossága, hogy ez az elem a népbírósági perekben csak elvétve jelentkezik), ezeket a szervezeteket egy hármas kategorizálással fasiszta, profasiszta vagy antidemokratikus pártokként, mozgalmakként határozták meg. Az első kategóriát képezték a tulajdonképpeni szélsőjobboldali pártok. Ide tartozott a magyar szervezetek közül a Nyilaskeresztes Párt, a Magyar Nemzetiszocialista Párt, Imrédy Párt, illetve a román LANC, a Vasgárda, és az Octavian Goga és Constantin Cuza vezette Nemzeti-Keresztény Párt (Partidul Național-Creștin), valamint a német Volksbund. A második kategóriába tartoztak az „antidemokratikus” jobboldali pártok, így a magyar szervezetek közül az Erdélyi Párt és a Magyar Élet Pártja, a román szervezetek közül pedig a Nemzeti Újjászületés Frontja (FRN).

A szélsőjobboldali párttagok esetében az elmarasztaláshoz elegendő volt a puszta tagság, a jobboldaliként kategorizált pártok esetében csak a vezetőket és exponált párttagokat marasztalták el. Ugyanakkor már a kor sajátosságának tekinthető, hogy a tisztogató bizottságok számára előírták az egyszerű munkásokhoz való megértőbb viszonyulást. A párttagság mellett potenciálisan szankcionálandónak számított az egyes szervezetekben betöltött tagság, ide tartozott a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkaközpont, a Hivatás Szervezet, a Wesselényi Lövészegylet, a Tízes Szervezet, a Turáni Vadászok és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség. Automatikusan átvilágítandónak számítottak a magas állású állami vagy törvényhatósági tisztségeket betöltő személyek, azon személyek, akik „fasiszta, profasiszta vagy antidemokratikus” tevékenységért állami címben vagy kitüntetésben részesültek, a vitézi címet (amennyiben nem kizárólag katonai érdemekért szerezték), és a Nemzetvédelmi keresztet birtoklók.

Az ítéletek tekintetében széles skála állt a bizottságok rendelkezésére, az egyszerű megrovástól a pénzbüntetésen át a hivatalból való elbocsátásig. Különösképpen súlyos ügyek esetén kötelező volt a politikai rendőrség értesítése, mely meghatározatlan időtartamra internálhatta a felterjesztett személyeket. A tisztogató bizottságok bírósági ítéleteket nem hozhattak, így később, a kolozsvári népbíróság felállítását követően az internáltak ügyeit automatikusan a közvádlók elé terjesztették fel.

A bizottságok munkájára vonatkozó részletes levéltári adatokat még nem találtam, így csak a sajtó alapján lehet megkísérelni egy általános következtetés levonását a kolozsvári és Kolozs megyei bizottságok tevékenységéről. A Világosság által közölt adatok alapján szembetűnő, hogy jóval enyhébb átvilágításokra került sor az egyes gyárakban, így például a kolozsvári Dermatában 1945 januárjában lefolytatott tisztogatások során mindössze 11 munkást távolítottak el, mint korábbi imrédystákat. Jóval súlyosabb ítéletek születtek az adminisztratív szempontból kulcsfontosságú pozíciók esetében. 1945. január 18-án a kolozsvári magyar egyetem több tanárját „fasiszta magatartásért és sovinizmusért” állásvesztésre ítélték (például Gyergyai Árpád, Bónis György, Móritz Dénes).

Hasonlóan szigorúan alakult a tisztogatás a magyar tantestület keretében, ahonnan 17 Kolozs megyei iskolaigazgatót bocsátottak el. Az elbocsátások hivatalos indítékaként határozták meg, hogy az igazgatók 1944. március 19-ét, Magyarország német megszállását követően is hivatalban maradtak, egyes esetekben személyi konfliktusok is jelentkezhettek. A Világosság beszámolója szerint egy igazgatót azért távolítottak el és zártak ki a tantestületből, mert 1941-ben eltávolított egy „demokratikus gondolkodású” tanárt.

Az észak-erdélyi tisztogatásoknak egy második szakasza vette kezdetét a román adminisztráció 1945. március 6-i visszaállítását követően. A Groza-kormány március 30-án elrendelte az addig tevékenykedő bizottságok felszámolását, újakat nevezve ki helyükre. Az új bizottságok az összes addig hozott ítéletet semmissé nyilvánították, azokat a személyeket pedig, akiknek büntetése korábban hat hónapnál hosszabb időre terjedt ki, a politikai rendőrség automatikusan internálta (megemlítendő ugyanakkor, hogy így került letartóztatásba a később népbíróság által elítélt háborús bűnösök egy része is).

1945. április 5-én egy új tisztogatási törvényrendelet lépett életbe, mely már a teljes ország területén centralizálta az átvilágításokat. Bár a korábbi törvényrendelet rendelkezéseinek többsége továbbra is életben maradt, az ezt követő eljárásokban már jelentkezett néhány olyan sajátosság, mely a hegemón szerepbe kerülő RKP részéről a társadalmi-politikai ellenzék elleni fellépésre volt visszavezethető. A törvény 3. paragrafusának értelmében azok a tisztviselők is elbocsáthatókká váltak, akik 1944. augusztus 23. után követtek el vagy fognak elkövetni bűncselekményeket, ezáltal akadályozva az államigazgatás zavartalan működését, illetve zavarják Románia és a szövetségesei közötti jó viszonyt. Az adatgyűjtés továbbra is a bizottság feladata volt, de az új szabályozások értelmében adott esetben akár az érintett fél meghallgatása nélkül is hozhatott elmarasztaló ítéletet. Az internálásra ítélt személyeket a törvényrendelet értelmében kényszermunkára kellett küldeni büntetésük időtartamára, ugyanakkor a politikai rendőrség befolyásának növekedését mutatja, hogy a rendőrség a tisztogató bizottságok előtt felmentett személyek esetében is elrendelhette az internálásokat.

Ez a rendelkezés már a pártállami ítélkezésre jellemző módon a rendőrséget az igazságszolgáltatás szerves részévé léptette elő. Ugyanakkor az elérhető források alapján a háborús bűncselekmény vádjával internált személyek többsége a későbbiekben nem került a népbíróság elé. A sajtó által közölt információk alapján 1945 márciusában és áprilisában mindössze öt olyan személyt internáltak a tisztogató bizottságok feljelentése alapján, akiket később bíróság elé is állítottak. Ez a tény érzékelteti, hogy Romániában nem volt szoros együttműködés a tisztogató bizottságok és a népbíróságok tevékenysége között.

Az RKP befolyásának növekedését mutatja az a tény is, hogy enyhébb elbírálásban részesültek azok a személyek, akik tagjai voltak a munkásszakszervezeteknek (ahogy Veress Pál, a kolozsvári Szakszervezeti Tanács vezetője fogalmazott egy 1945. március 18-án kelt utasításában: „A szakszervezeti tagok hivatalból mentesülnek a purifikáció alól.”). A Groza-kormány tisztogatási törvényrendelete értelmében szakszervezeti tagot kizárólag az Országos Szakszervezeti Tanács hozzájárulásával lehetett tisztogató bizottság elé állítani, de ügyében kizárólag a helyi szakszervezeti tanács vezetőiből összeállított bizottság járhatott el.

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy az 1945 nyarán megkezdődő ún. „inkadrálások,” a köztisztviselők helyzetének felülvizsgálata során, paradox módon szintén figyelembe vették a politikai múltat, a párhuzamosan működő tisztogató bizottságok tevékenysége ellenére, és az elérhető források alapján az inkadrálások során is több esetben mondtak ki állásvesztést az átvilágított személy múltbéli „politikai magatartása” miatt. Teohari Georgescu belügyminiszter 1945. július 3-án Traian Migia Fehér megyei prefektust bízta meg az észak-erdélyi inkadrálások felügyeletével. Ennek keretében a prefektus számára elsődleges irányelvként fogalmazta meg, hogy mindazok az állami tisztviselők, akik a visszavonuló magyar és német csapatokkal elhagyták Észak-Erdélyt, potenciális kollaboránsoknak tekintendők és esetleges alkalmazásukat egy nagyon részletes átvilágítástól tette függővé.

Emellett külön kiemelendő, hogy csak azon tisztviselők alkalmazását engedélyezte, akik 1945. március 6-ig (a Groza-kormány hatalomra jutásáig) visszatértek korábbi lakhelyeikre. Gheorghe Chiciudean kolozsvári polgármester 1945. augusztus 2-án kelt beszámolója szerint a belügyminisztériumi rendelet alapján hivatalból elutasították 87 személy alkalmazását, mint 1945. március 6. után hazatért, potenciálisan antidemokratikus vagy fasiszta elemekét, illetve további 21 olyan személy visszavételét is elutasították, akik március 6-án már az országban tartózkodtak. A fentiek alapján valószínűsíthető, hogy az inkadrálások során a köztisztviselők nagyszámú elbocsátását részben szintén potenciális háborús bűnösként való kategorizálásuk okozta, az állami adminisztráció személyi állományának kicserélése pedig lehetővé tette az RKP számára a párthű káderek pozíciókhoz juttatását.

A romániai tisztogató eljárások – mint a fentiekből is kitűnik – már a kezdetektől az RKP által diktált direktívák szerint zajlottak. Talán ezzel is magyarázható a tisztogatásokat követő népbíráskodás meglehetős enyhesége: a háborús bűnösség adminisztratív szankcionálása szélesebb keretet biztosított a párt számára a hatalmi pozíciók megszerzésére és a szakmai szervezetek pártérdekek szerint való átalakítására. A népbíróságok és a tisztogató bizottságok között ugyanakkor nem volt szoros együttműködés, részben ezzel is magyarázható, hogy a romániai népbíróságok tevékenysége csak elenyésző mértékben szólt az aktuális politikai ellenfelek és társadalmi csoportok elmarasztalásáról.