Interjú Fónagy Zoltán történésszel

Horváth Csaba

Fónagy Zoltán történész, tudományos főmunkatárs, az  MTA BTK Lendület Családtörténeti Kutatócsoport tagja 2018. május 14-én Kolozsváron tartott előadást “A család a 19. századi Magyarországon. Normák és társadalmi gyakorlat” címmel. Az interjú az előadást követően készült.

H.Cs: Kérem, foglalja össze röviden, mi késztette arra, hogy történész legyen? Önnek ugyanis volt egy matematika nevezetű másik kedvenc tantárgya is.

F.Z: Nem tudom rekonstruálni a folyamatot. Úgy körülbelül kiskamasz korom óta a matematika és a történelem együttesen érdekelt. Először 13‒14 éves koromban arra gondoltam, hogy matematikus leszek, aztán matematika tagozatos gimnáziumba jártam. Így kerültem fel egy kis faluból, a Bükkből Budapestre, a gimnázium és matematika tagozat kedvéért, és valamikor 15‒16 éves koromban átrendeződött az érdeklődés és a történelem kezdett el érdekelni.

Ez inkább utólagos magyarázat, de lehet, hogy belemagyarázás: annak a ténynek, hogy egy olyan faluban nőttem fel, mondhatjuk Isten háta mögötti faluban, amely a 60-as években, ‒ amire az én gyerekkorom esett ‒ már magyarországi viszonyok között ritkaságszámba menően archaikus jelleget őrzött meg, és hogy belenőttem egy évszázados, akkor már éppen az eltűnés szélén levő paraszti világba (amiről akkor még ilyen egzakt módon nem is tudtam). Hogy a családom bizonyíthatóan legalább hatszáz éve ebben a faluban él, egy tradíciókhoz nagyon ragaszkodó református közösségben. Talán ennek az indulásnak, anélkül, hogy tudtam volna róla, ennek a hagyománnyal és régiséggel átszőtt környezetnek szerepe lehetett a múlt iránti érdeklődésemben. Ez egy olyan környezet, ahol tapintható a jelen és a múlt szerves összetartozása, a rétegek egymásra rakódása.

A tudatos választás csak az egyetemi évekre esik. Történelem szakra mentem, és abban, hogy a 19. századra szakosodtam, hogy végül amellett kötöttem ki, abban egy tanáregyéniségnek, Szabad Györgynek volt kiemelkedő szerepe. Addig engem a történelem – mint olyan – a maga totalitásában érdekelt, és ő irányított, vagy ha úgy tetszik, horgonyzott le a 19. század mellett, amit utólag nagyon jó választásnak tartok, mert úgy gondolom, hogy a 19. század tanulmányozásának rendkívül sok kézzelfogható haszna van, hiszen a 19. században gyökerezik a mai világunk. Ha van a történelemmel való foglalkozásnak gyakorlati haszna, akkor a 19. századdal való foglalkozásnak különösen van, hiszen ‒ ha úgy tetszik ‒ segíthet eligazodni a világban, megérteni a mai jelenségeink eredetét.

H.Cs: Kandidátusi disszertációjának címe Nemesi birtokviszonyok az úrbérrendezés korában volt. Minek köszönhető az, hogy ön jelenleg a hétköznapi élet kutatásával is foglalkozik?

F.Z: Van összefüggés a kettő között. Abban a munkában a Mária Terézia-féle úrbérrendezés iratanyagának a tabelláit dolgoztam fel. Az egy történeti-statisztikai jellegű munka volt, a társadalomtörténet makroszintjén mozgott. Abban a témaválasztásban alighanem benne volt az én matematikai érdeklődésem, amikor még úgy gondoltam, hogy a történelem legbiztosabban, legmegkérdőjelezhetetlenebbül szintén a számok világán keresztül ragadható meg. Az a munka óriási mennyiségű adat feldolgozásából állt, hosszabb megszakításokkal, de tíz év telt el a kezdet és a kandidátusi cím megszerzése között. Miközben a végén tényleg egzakt válaszokat kínált arra a kérdésre, hogy milyen volt a nemesség birtokainak a megoszlása, ha úgy tetszik: a nemesség rétegződése milyen volt, ugyanakkor viszont sokkal több volt a megválaszolatlan kérdőjel bennem, mint ezek a szilárd válaszok. Olyan típusú kérdések például, hogy vajon hogyan élt az a szatmári kisnemes, akinek egynyolcad jobbágytelken élt egy jobbágya, meg volt három zsellére, vagy volt összesen két egész, három nyolcadtelke, de öt faluban szétszórva és egy-egy negyedtelek egy-egy faluban. Egyszerűen a szomjúság az „egykor volt” iránt. Ennek a szomjúságnak a feltámadásában alighanem szerepet játszott a számoknak az egzakt – de bizony az emberi élet szempontjából – üres világával való foglalkozás.

Tulajdonképpen ebben az időszakban, amikor a disszertációmon dolgoztam, egy év például azért maradt ki, mert megpályáztam és elnyertem egy DAAD-t ‒ a német akadémiai csereszolgálat ösztöndíját. Ezzel Göttingenbe mentem a ’90-es évek első felében, ahol az Alltagsgeschichte ‒ a hétköznapok története társadalomtörténeti iskola szülőintézménye – a Max Planck Institut für Geschichte volt, és engem ott egy évig ezen irányzat alapító atyja, Hans Medick professzor tutorált és adta kezembe a göttingeni történettudományi iskola alapműveit. Tulajdonképpen ez jegyzett el tartósan az irányzattal. Azóta sem, és messze nem csak ezzel foglalkozom, de talán a legszemélyesebb érdeklődés ezek a témák iránt van bennem.

H.Cs: Ön szerint a magyar nyelvű, mindennapi élettel foglalkozó történetírás számára melyek lennének a legsürgetőbb feladatok jelenleg?

F.Z: Azt hiszem, ez egy olyan terület, amiben nincs értelme teljességre törekedni. Viszont nagyon hasznos lenne egy új és teljességre törekvő összegyűjtése és katalogizálása azoknak a nyomtatásban megjelent és kéziratban levő, de ismert forrásoknak – mondjuk a kora újkortól a 20. század közepéig vagy legalább az első világháborúig, a történelmi Magyarország végéig – amelyek ezekhez a tematikákhoz használhatók lennének.

Magam például arra készülök a közeljövőben ‒ ez független, nem ehhez a bibliográfiai-katalogizáló munkához tartozik ‒, de talán ősztől neki akarok vágni a nagydoktori disszertációm megírásának, és ebben a tematikában, illetve műfajban tervezem. Az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc történetét tervezem megírni, a tapasztalattörténet szempontjából. Az lesz a központi kérdése, hogy azok az egyszerű emberek, tehát a nép hogyan élte meg, mit érzékelt? Érzékelte-e egyáltalán, hogy Magyarország újabbkori történetének legnagyobb fordulatát éli át?

H.Cs: Végezetül: ön történeti kartográfiával is foglalkozik. Hol tart jelenleg ez a tudományág a magyar történetíráson belül?

F.Z: Ez részemről múlt idő, már jó tizenöt éve leálltak azok a munkák a Történettudományi Intézetben, amik egy új Nagy magyar történeti atlasz létrehozására irányultak. Ez négy részre volt tervezve, az első füzet a tizenöt éves háború végéig ‒ amihez még nem volt közöm ‒ meg is jelent. Én a második, harmadik füzet számára készítettem egy sor térképet, az 1606 és 1918 közötti időszakról. Ezek jó része kéziratban maradt. Az a helyzet, hogy közben a kartográfia a digitális technikának köszönhetően akkora átalakuláson ment keresztül, hogy valószínűleg ma ezeket a kéziratokat, amelyeket akkor még hagyományos technikával kezdtek el kartográfusok a majdani könyvatlasz alapanyagaként feldolgozni, teljesen újra kellene dolgozni. Én igazából ma Magyarországon nem tudok eredeti kartográfiai törekvésekről, ami inkább történik ezen a területen, az megint csak a digitalizáció kihasználása: a legkülönbözőbb adatbázisok ‒ amelyek már digitálisan keletkeznek ‒ összekapcsolása térképalapokkal – ezek interaktívan is tudnak működni. Amiről konkrétan tudok, például az én említett nagy adattáram a nemesi birtokviszonyokról, bekerült több adatbázissal együtt egy gazdaságtörténeti orientációjú kartográfiai vállalkozásba.

Ami nagyon érdekes – történészek számára nagyon hasznos és laikusok számára pedig érdekes –, az a régi térképek digitalizálása és online hozzáférhetővé tétele. Ez részben megtörtént a különböző, 18‒19. századi katonai, kataszteri felmérések térképanyagának digitalizálásával. Nagyon érdekes a Budapest régi térképeken című gyűjtemény – digitálisan szintén hozzáférhető. Tényleg forradalmasítják a kartográfiai örökség használatának a lehetőségeit.

Categories: Interjú