Apám forradalma

Tusa Adorján

(a szerző a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült)

Édesapám 1970. július 8-án született, Háromszéken, Kovászna városában. Gyerekkora egy rövid részét Tamásfalván töltötte, majd szüleivel Sepsiszentgyörgyre költöztek, ahol elemi osztályait kezdte a Székely Mikó Kollégiumban, majd a Faipari Líceumban érettségizett. Szülei írástudó, a kommunista hatalmat kiszolgáló, egyszerű emberek voltak. Az ő szavait idézve, egy olyan világba született bele, amely semmi jóval nem kecsegtetett, mégis, majdnem ötven év távlatából tekintve, sokkal nagyobb biztonságot nyújtott.

1989 elején sorozták be katonának. Egészen Ilfov megyéig vitték, ahol Bukarest egyik külvárosában, Chitilán kapott kiképzést. Miután letette az esküt, Szebenbe helyezték ki, ahol három hónapot töltött, majd visszarendelték Brassóba, ahol egy faipari vállalathoz került. A forradalom kitörésekor szabadságon volt, Sepsiszentgyörgyön tartózkodott, amikor behívták a brassói kaszárnyába. A kiképzést leszámítva fegyvert csak nagyon ritkán használtak, így szokatlan volt számára, hogy visszatértekor teljes felszerelést kaptak és állandó készültségben voltak. Hét teli tárral az oldalukon kellett aludniuk, valamint a fegyvereiket sem vehették le éjszakára, hanem az ágy karjára kellett akasztaniuk, hogy riadó esetén készenlétbe tudjanak állni. A forradalom időközben lezajlott, nem került sor a bevetésükre, ám amikor már mindenki fellélegezett, akkor kezdődött az ő történetük.

A forradalom után ígéretet tettek arra, hogy a katonákat többet nem dolgoztatják, valamint tizenkét hónapra redukálják szolgálati idejüket. Ezzel ellentétben ők már a tizenharmadik hónapja teljesítettek szolgálatot, és az ígéretek ellenére még mindig dolgoztatták ez idő alatt. Végül szavukat adták, hogy májusig leszerelik őket. Ők hittek a vezetőknek és teljesítették megszabott munkájukat.

Egy napon, valamikor március elején, Apáca és Földvár között vasútépítés közben fölröppent a hír, mely szerint mégsem szerelik le őket májusban, tekintettel a marosvásárhelyi magyar-román konfliktusra (ami „fekete március” néven vonult be a történelembe). Ekkor sztrájk bontakozott ki a katonák körében, nem voltak hajlandóak lerakni a síneket. Nagy fejfájást okozott ez a tiszteknek, hiszen el kellett volna haladnia a nemzetközi vonatnak. Sokszori kérleléssel és ígéretekkel végül sikerült meggyőzni őket, ám az indulatok továbbra sem csillapodtak. A vonat elhaladása után visszavitték őket Brassóba a kaszárnyába, ahova addigra magas rangú tisztek érkeztek többek között Bukarestből is. Behívták a katonákat értekezletre, melyen megerősítették, hogy háborús veszély miatt nem szerelhetik le őket, majd elindították a társaságot egy civil kantinba étkezni. A katonák azonban a kantin bejáratánál a parancs ellenére nem álltak meg. A vasútállomás fele vették útjukat. A vezérkar mindent megtett, hogy megakadályozza őket abban, hogy eljussanak oda. Kezdetben buszokkal torlaszolták el útjukat, majd az állomásra érve mozdonyokat vezényeltek a sínekre, hogy ne tudjanak felszállni a Bukarest fele közlekedő vonatra. A buszok alatt átmásztak és kikerülték a torlaszt. Ekkor már a környező tömbházak ablakai megteltek civilekkel, akik buzdították őket és ételt adtak nekik. A sínekre irányított mozdonyok azonnal átengedték őket, amikor felismerték céljukat.

Éjfélkor érkezett meg a vonat Bukarestbe. Időközben értesültek arról, hogy a konstancai, vâlceai katonák is elindultak a főváros fele tiltakozni. A vonat a Basarab pályaudvarra érkezett, ahol egy magas rangú tiszt várta őket, akivel azonban nem voltak hajlandóak tárgyalni. Egyenesen a Victoria palota elé meneteltek. Útközben megérkeztek Brassóból az utánuk küldött buszok, melyekre nem voltak hajlandóak felszállni. A palota elé érve a fáradtságtól elgyengülve sokan lefeküdtek és úgy várták a hadügyminisztert, Stanculescut. Hajnali négy órakor jelezték, hogy a miniszter hajlandó tárgyalni a katonákkal. Ígéretet tett, hogy március 31-ig leszerelik a katonákat. Nem hittek a miniszter szavának, kérték, hogy adják le a rádióban. Így történt, hogy az ébredező bukaresti forgalmat a katonák leállították, és az autók rádióján hallgatták meg Stanculescu beszédét.

Miután elérték céljukat, újra kivonultak a pályaudvarra, ahol éppen befutottak a vâlceai és a konstancai vonatok. A katonák egymást mámorban úszva üdvözölték, majd a legközelebbi vonattal távoztak. Amikor visszaértek Brassóba, a tisztek kezes bárányként üdvözölték őket, gratuláltak nekik és ettől fogva már nem bántak velük állatok módjára. Négy nap alatt kiállították a bizonylatokat, kifizették és leszerelték őket.

(A címlapkép csak illusztráció)

Categories: Családtörténet