A kormányfő sógora, az „öngyilkos miniszter” és a kormánybuktató hősi halott: meghatározó politikusok a század eleji Marosvásárhelyről

Marosvásárhely

Fodor János

Marosvásárhely politikai élet szempontjából mindig kiemelkedő helyen szerepelt. Erdély hovatartozásától függetlenül a helyi politikai életet meghatározták az országos folyamatok, ebből kiindulva pedig a 19. század végén, 20. század elején számos országos jelentőségű politikus köthető a városhoz. Ezek közül egyesek a város szülöttei, mások a település díszpolgárai lettek, utcát vagy teret neveztek el róluk és előfordult, hogy csupán választások alkalmával jelentek meg Marosvásárhelyen. Közülük három kiemelkedő személyiséget ismertetünk (Lukács Béla, Sándor János, Désy Zoltán), akik bár kevésbé ismertek, életpályájuk országos jelentőségű szereplőkké kovácsolta őket és mindezek mellett valamilyen kötődésük volt Marosvásárhelyhez.

Lukács Béla

Lukács Béla

Lukács Béla

Lukács Béla 1847-ben született Zalatnán, s bár korán árvaságra jutott, szorgalmas diáknak ígérkezett. Középiskolai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, majd azt követően Budapesten jogot tanult, miközben íróként és újságíróként is eredményesen megállta a helyét. Azon ritka kivételek közé tartozott, aki politikai pozícióit nem származása miatt és nem politikai játszmák eredményeként szerezte. Karrierjét a pénzügyminisztériumban kezdte, ahol szorgalmával és hozzáértésével kitűnt munkatársai közül. Az államvasutak igazgatóságát a közlekedési és kereskedelmi államtitkári pozíció váltotta, amelyet Baross Gábor 1892-es halálát követően a kereskedelmi miniszteri tisztség követett. Pályája csúcsát gyakorlatilag ez jelentette. Hithű szabadelvű pártiként először a szamosújvári kerület parlamenti képviselője volt, majd az 1887-es országgyűlési választások alkalmával Marosvásárhely első kerületében indult. A választásokat megnyervén kerületét gyakorlatilag 1901-es haláláig fenntartotta, úgy, hogy minden alkalommal kihívó nélkül indulhatott a biztos győzelemért Marosvásárhelyen. Elfoglaltsága, főleg minisztersége idején csak a választások alkalmával engedte, hogy kerületébe látogasson, ennek ellenére, Marosvásárhelyen köztiszteletnek örvendett, minisztersége idején a város díszpolgárává választották. A Wekerle-kormány 1895-ös bukásával Lukács is otthagyta miniszteri pozícióját, azonban királyi kormánybiztossá nevezték ki, aki az 1900-as párizsi világkiállítás lebonyolításáért felelt a magyarországi részről. A világkiállításon nagyon jól szerepelt Magyarország, a pavilont rengetegen látogatták, összesen 161 nagydíjat és 264 aranyérmet bezsebelve. Többek között bemutatták Jedlik Ányos dinamóját, Eötvös Lóránd torziós ingáját, de ezek mellett díjat hozott Fadrusz János kolozsvári Mátyás király szoborcsoportja is. A sikerek ellenére a magyar kiállítás főszervezőjét, Lukács Bélát a túlfeszített munka és anyagi felelősség az idegösszeomlás szélére sodorta. Több hónapos szanatóriumi kezelésére végül az újságokban megjelent feltételezések tettek pontot: a kiállítás szervezőire, főleg Lukácsra a korrupció gyanújának árnyéka vetült, melynek következtében 1901. január 7-én a Ferenc József (ma Szabadság) hídról a jeges Dunába vetette magát. Életét nem sikerült megmenteni, halálával pedig megüresedett Marosvásárhely első országgyűlési választói kerülete, ahova a város korábbi polgármestere, Geréb Béla pályázott. Közvetetten pedig Lukács halála is hozzájárult, hogy Bernády György Marosvásárhely polgármesteri állására pályázhatott.

Sándor János

Sándor János

Sándor János

Sándor János karrierje több ponton is különbözik a fentebb bemutatott Lukács Béláétól. Bár ő is többnyire szorgalmával és tehetségével hívta fel magára a figyelmet, politikai előmenetelét Lukáccsal ellentétben politikai és családi kapcsolatának is köszönhette. Sándor János 1860-ban született Marosvásárhelyen, királyi ítélőtáblai bíró és birtokos szülők legkisebb gyermekeként. Iskoláit a bécsi műszaki akadémián végezte, de a politika iránti érdeklődése miatt Budapesten jogot is tanult. A közigazgatási pályára lépett, azonban Maros-Torda vármegye közönsége nem választotta be megyei aljegyzőnek. 1891-ben feleségül vette Tisza Annát, ezáltal sógorságba és szoros politikai barátságba került Magyarország legbefolyásosabb politikusával, Tisza Istvánnal. Politikai előmenetelét illetően gyorsan haladt felfelé a szamárlétrán: Torda-Aranyos vármegye tiszteletbeli főszolgabírója, majd főispáni titkárja és alispánja volt, 1891-től 1902-ig pedig Kis-Küküllő vármegye főispánjává volt kinevezve. Eközben két alkalommal, igen rövid ideig Marosvásárhely és Maros-Torda vármegye főispánja is volt. Rövid marosvásárhelyi főispánsága eredményeihez sorolható a városi takarékpénztár válságának rendezése és a székelyföldi földművelésügyi miniszteri kirendeltség városban való megszervezése is. Politikai pályájában csúcsát két alkalommal is betöltött belügyminisztersége jelentette, mindkét alkalommal Tisza István kormányában, 1903−1905, valamint 1913−1917 között. Úgyszintén Marosvásárhely díszpolgárává választották, valamint még életében utcát neveztek el róla: a főtér felől a vasútállomáshoz vezető útszakaszt 1905-től Sándor János (ma Dózsa György út) nevét viselte. Főispánsága, de legfőképp belügyminisztersége alatt jelentősen elősegítette Marosvásárhely infrastrukturális fejlődését, Bernády polgármesterhez is szoros barátság fűzte.

Désy Zoltán

Nagygelváchi Désy Zoltán

Désy Zoltán az ízig-vérig ellenzékiséget képviselte a marosvásárhelyi és Maros-Torda vármegyei politikai életben. Désy 1862-ben született Nagyölyvesen dzsentri családban, jogi tanulmányokat folytatott, melyet követően birtokán gazdálkodott. Földszomszédja és később közeli barátja volt Bethlen Istvánnak, Magyarország egykori kormányfőjének. Désyt forróvérű természete a politikába sodorta, függetlenségi majd Kossuth-párti politikusként vált ismertté. Maros-Torda vármegye alispánja és Szolnok-Doboka vármegye főispánja volt, ezt követően pedig Maros-Torda megye (1910-ben pedig Marosvásárhely) országgyűlési képviselője. Ellenzéki szerepe számos konfliktust eredményezett Désy és a kormánypárt között: 1905-ben az ún. „darabont” kormány kinevezése elleni tiltakozásul országos szenzációt keltve megtiltotta a megyei tisztviselőknek az adók szedését. Későbbi politikai csatározásai a kormány megbuktatásáig folytatódtak: 1912-ben Lukács László miniszterelnököt „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte Désy, mivel szerinte a kormányfő közpénzeket juttatott egy magánbankon keresztül a kormánypárt kasszájába. A miniszterelnök rágalmazásért beperelte Désyt, akit végül másodfokon felmentett a táblabíróság, amely erkölcsileg egyenértékű volt Lukács László elítélésével. Ezért a miniszterelnök lemondott. Désy az első világháború kitörését követően előrehaladott kora ellenére hadba vonult. A századát vezetve esett el 1915-ben a Dnyeszter-menti orosz fronton. Emlékezete halálát követően sem halványult el Marosvásárhelyen, emlékére a városban szobrot kívántak emelni, a háború miatt azonban a terv meghiúsult.

(Címlapkép: A százdeleji Marosvásárhely. Forrás: Pethő Csongor gyűjteménye)