Magyarország egy kosztümös, történelmi tévéfilmet nevez az Oscarra? Meglepő, merész, szokatlan ötlet, és persze tökéletes egy történész kíváncsiságának azonnali felkeltésére. Másfelől következnek az előítéletek. A szinopszis elolvasása után az első gondolat: miért a holokauszt ismét a téma? Annyi egyéb lenne. Az előzetes megnézése után: a posztmetoo-érában biztos, hogy jó ötlet egy Lolita-történet? A háttér elolvasása után: a könyvadaptációkat olyan gyakran szokták elrontani. És mielőtt folytatnánk a sort, szerencsére következik a film maga, melyet F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve alapján rendezett Tóth Barnabás, akiről idén is sokat hallhattunk a szintén Oscar-esélyes Susotázs című rövidfilmje nyomán (és érdemes az Újratervezés című alkotását is megnézni).
Aldó (Hajduk Károly) és Klára (Szőke Abigél) története egyszerre lányregény, dráma és korrajz, akár lehetne egy keserédes mese is, de közben érezzük, hogy ez nem az, ez a századunk realitása. Aldó, azaz Aladár egy negyvenes nőgyógyász, aki feleségét és gyerekét vesztette el, és akinek az életébe filmesnek tűnő egyszerűséggel toppan be Klára, egy értelmiségi család dacos kamaszlánya, aki kishúgát vesztette el, s bár szüleit reménykedve várja haza, érzi, hogy egyedül maradt.
A film kettejük történetét mutatja be, egy különös és szép kapcsolatot, mely nem megnevezhető vagy beskatulyázható. Egyszerre barátság, apa-lánya kapcsolat, van benne vonzalom, de ami a legfontosabb: törődés, ragaszkodás, kötődés. Ők azok, akik ott maradtak egyedül, a második világháború drámái után, épp csak feleszmélve a Rákosi-korszakban, szükségük van egymásra. A filmben nem látjuk a korszak fontos eseményeit, politikai beszédeket sem hallunk, nem tűnnek fel vezetők és fontos emberek. Két ember mindennapjait látjuk, mindennapi ténykedésüket, azt, ahogy moziba mennek, ahogy a fürdéshez vizet melegítenek, ahogy az iskolában bevezetik az orosz nyelvoktatást, ahogy Aldó kollégáit lassanként beszervezik, ahogy Klára összejön egy sráccal, aki csempészett cuccokkal kereskedik.
A közép-kelet európai néző számára talán az egyik kulcsmomentuma a filmnek, amikor a főszereplők megtudják a rádióból, hogy meghalt Sztálin. Boldogok és reményteljesek, egy új korszak kezdetét látják, a lehetőségek idejének elérkezését. A romániai néző keserűen mosolyodik el: „nálunk csak még rosszabb lett minden”.
A film zárlata már ebben a szabadabb és boldogabb korszakban játszódik, amikor van mit tenni az asztalra, lehet tervezni. A két főhős élete látszólag rendezett, haladnak a maguk útján, ám a feszültség nem tűnik teljesen el. Ahogy kettejük kapcsolata, illetve kapcsolatuk különböző rétegei, az emlékek nyomot hagynak, úgy a személyes élettörténetekben, a kollektív múltban is nyomot hagy minden háború és veszteség.
Az elfojtott érzelmek és az el nem mesélt történetek filmje ez. Általában a harcot, a lágert vagy a gulágot megjárt áldozatokat, hősöket faggatjuk, éltetjük és sajnáljuk. De ott vannak a többiek – akik (itthon) maradtak, akiknek megvan a saját történetük a háborúról, ami, ha nem is puskaropogásról, kényszermunkáról vagy megerőszakolásról szól, ugyanúgy fájdalommal és félelemmel teli. A filmben benne van a 20. század tragikuma, ám e két ember kapcsolata olyan szép és pozitív (kicsit olyan az egész, mint Roberto Begnini Az élet szép című filmjének hangulata vagy a Fekete Ibolya Anyám és más fotóbolondok a családból című alkotásából áradó természetesség és báj), hogy a néző elmélázva távozik a moziból, nem pedig könnybe lábadt szemekkel.
