Székely határőrhuszárok 1848‒49-ben

Írta Horváth Csaba

Süli Attila: A 11. (székely) huszárezred az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2019. 247.

Süli Attila őrnagy-hadtörténész legújabb kötetének témáját a 11. számú székely határőr-huszárezred 1848‒49-es forradalom és szabadságharc alatti tevékenysége képezi. A kötet előszavát Pál-Antal Sándor történész, a könyv lektora írta. Ebben megállapítja azt, hogy az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc „a magyarság évezredes történetének egyik legjelentősebb eseménye”, mely esemény „még mindig kifogyhatatlan. Kérdéskörökre szakosodott kutatók tárják fel újabb és újabb vetületeit.

A Bevezetésben Süli Attila betekintést nyújt a három székely határőrezred történetírásába, valamint a forradalom és szabadságharc résztvevői tollából származó visszaemlékezések, emlékiratok helyzetébe. A 19. században két (14. és 15. számú) székely határőr-gyalogezred számára nem készült külön ezredtörténet, az utódalakulatok történeteiben pedig vagy rendkívül röviden vagy egyáltalán nem esik szó határőr múltjukról. A huszárezred helyzete annyiban jó, hogy 1878-ban ugyan megjelent egy ezredtörténet, melyben a határőr múlt szerves része a regulárissá vált alakulat történetének, viszont a történetíró, Gustav Amon von Treuenfest egy aulikus, azaz udvarhű szemüvegen keresztül mutatja be az ezred történetét. Ezen szemlélet leginkább abban érhető tetten, hogy az 1848‒49-es események bemutatásakor a császári hűségben megmaradt alegység ténykedéseiről esik szó. Süli a volt székely huszárok által hátrahagyott visszaemlékezések közül ötöt emel ki, megjegyezve, hogy az alakulat állományához tartozó személyek közül kevesen írták meg a szabadságharc alatti tevékenységüket.

Ezt követően a szerző tömören ismerteti a forradalom és szabadságharc alatti honvédhuszárok helyzetét. A magyar honvédhuszárság egy könnyűlovas csapatnem volt, mely annak ellenére ért el komoly eredményeket, hogy nem volt olyan jól felszerelve, mint a császári-királyi (cs. kir.) hadseregbeli huszáregységek (pl. előbbiek nem rendelkeztek karabéllyal), mely a sajátos feladatai (járőrözés, portyázás, a terep felderítése, az ellenséges utánpótlási vonalak elvágása) mellett számukra szokatlan, nehézlovassági teendőket is ellátott.

A következő fejezetben a huszárezred forradalom előtti történetét ismerhetjük meg. A Mária Terézia magyar királynő és német-római császárné által létrehozott erdélyi határőrvidékhez tartozó katonai egység végleges hadkiegészítési területe (a területen, melyről az újoncok származtak) magába foglalta úgy a tágabb értelemben vett Csíkszéket, Háromszéket, Aranyosszéket, mint vármegyei területeket. A huszáralakulat 1778-tól vett részt a Habsburg Monarchia által vívott háborúkban, így a bajor örökösödési háborúban, valamint a francia forradalmi és napóleoni háborúsorozatban. Utóbbi esetében némi hiányérzetünk van amiatt, hogy a szerző a huszárok ötödik koalíciós háború (1809) alatti szereplését elmulasztotta megemlíteni. Az erdélyi határőrezredek (így a huszárok is) a háború egyik mellékhadszinterén, az I. Napóleon francia császár csatlósának számító varsói nagyhercegségben harcoltak Habsburg-Estei Ferdinánd főherceg (közismertebben Ferdinand d’Este), majdani erdélyi kormányzó vezetése alatt.

Az ezred forradalom alatti története a határőség látszólagos bomlása és a felállítandó nemzetőrséggel kapcsolatos konfliktusok által jellemzett feszült légkörben vette kezdetét. Ekkoriban kerül sor a székely határőrök sorozatos kötelesség-megtagadásaira, valamint az ún. uzoni esetre, amikor két háromszéki országgyűlési követ (és későbbi kormánybiztos), Németh László és Gál Dániel által vezetett tömeg meggátolta kb. 1700 lőfegyver Székelyföldről való kivitelét. Ezt követően, 1848 nyarán a huszárezred egyik alegységét, az alezredesi osztályt a Délvidékre küldték, hogy a szerbek ellen harcoljon. Az említett alegység mindössze az előírt létszám kétharmadával rendelkezett, a délvidéki szereplésük elején pedig Mészáros Lázár hadügyminiszter lesújtó véleményt fogalmazott meg róluk.

Az Erdélyben maradt székely huszárok közül az aranyosszékiek októbertől (a magyar kormány és az udvar közötti nyílt szakadástól) részt vettek Nagyenyed védelmében, valamint az ezzel összefüggő eseményekben, így Marosszentkirály felégetésében. November elején előbb Tordára, majd Kolozsvárra, végül a Partiumba vonultak vissza, ahol csatlakoztak hozzájuk a délvidéki hadműveletekben résztvevő társaik is. Következő hónapban Bem József vezérőrnagy nyomában Désre érkeztek, majd Kolozsvárra vonultak.

A székekben maradt huszárszázadok Sombori Sándor ezredessel együtt részt vettek az agyagfalvi gyűlésen (október 16‒18.), majd a székely tábor hadműveleteiben. Szászrégen kifosztása után, a tábor egy részével a huszárok hazatértek. Közülük a háromszékiek folytatták az ellenállást, a november 30-i hídvégi csatában Sombori vezette a háromszéki sereget.

Süli nem kizárólag a huszárezred magyar forradalom oldalán harcoló alegységek tevékenységét tekinti át, hanem Paul Suini százados vezetésével a cs. kir. oldalon maradt alakulat cselekményeit is bemutatja. Ezen alakulat az erdélyi hadszíntéren (vízaknai és piski csata), illetve a Bánságban harcolt, majd 1849-ben kétszer is visszavonultak Havasalföldre. Az orosz beavatkozáskor vonultak be Erdélybe, jelen voltak a sepsiszentgyörgy-szemerjai (júl. 23.), kézdivásárhelyi (28.) és kászonújfalusi (30‒31.) ütközetben.

Úgy a Délvidékről bevonuló, mint az árapataki béke (1849. jan. 2.) nyomán kapitulált székely huszárok Bem alatt harcoltak az erdélyi hadjáratban, majd újból átkerültek a Bánságba. Részt vettek Temesvár ostromában, az Ignaz Malkowski, valamint Josip Jellačić altábornagyok elleni harcokban. Itt olyan parancsnokok alatt küzdöttek, mint Perczel Mór vezérőrnagy, és Vetter Antal altábornagy, a magyarországi seregek volt fővezére. Ők utóbb visszavonultak Erdélybe, Dévánál kapituláltak.

Erdélyben közben változások következtek: az alakulat élére Kiss Sándor személyében új ezredparancsnokot neveztek ki, lovakat próbáltak beszervezni, valamint nyugalmazott huszárokat szolgálatba állítani. Június 19-től az orosz intervenciós sereg elleni harcok részesei voltak: Kiss ezredes a Tömösi-szorosnál esett el, Bem Józsefet Jádnál egy székely huszár mentette meg, a huszárok pedig részt vettek Bem moldvai hadjáratában (júl. 21‒25.), a kökösi (júl. 2‒3.), a segesvári (31.) és nagyszebeni csatában (aug. 6.).

A kötetet egy 60 dokumentumból álló Okmánytár zárja. Ebben olyan korabeli forrásokat olvashatunk, mint Sombori huszárezredes csíki főkirálybírónak címzett levelét, melyben utóbbit arról értesíti, hogy a nemzetőrségbe csak a határőri teendőkre össze nem írt székelyeket vegyenek fel (147‒148 o.), különböző sajtótermékekből (Kolozsvári Híradó, Kossuth Hírlapja, Pesti Hírlap) származó korabeli tudósításokat, hadügyminisztériumi átiratokat, azt az 1849. február 10-i kimutatást, melyben tételesen felsorolják, hogy Bágyonban hány és milyen fajta fegyvert találtak (189‒190 o.), Bethlen Gergely lovassági főparancsnok azon levelét, melyben pótlovak beszerzésével bízta meg Szenkereszti Zsigmond őrnagyot, a székely huszárok tisztjét (203 o.).

Süli Attila a könyvben több ízben is terjedelmesen idézi az események résztvevői által megírt visszaemlékezéseket vagy leveleket. Itt érdemesnek tartok kiemelni egy esetet, melyben a szerző kellően kritikusan áll hozzá az általa idézett iratrészlethez. Süli a 120. oldalon a kökösi csata kapcsán idézi Domahidy Ferenc, a Vilmos-huszárok századosa által édesapjának címzett azon levelét, melyben arról számolt be, hogy úgy a 11., mind a 15. számú huszárezred katonái fejvesztve menekültek a csatatérről, és, hogy náluk „gyalázatosabb és futóbb népet az Isten nem teremtett”. A szerző Domahidy indulatos megjegyzését Gyalókay Jenő egyik művében olvasható értékeléssel mérsékeli, miszerint ekkor a székely huszárság kötelékeiben sok rosszul felszerelt és paripájával össze nem szokott újonc, valamint kiképzetlen ló volt, aki „inkább tehertétel, mint segítség” egy sereg számára. A 11. huszárezred katonáira különben a kútfőkben különböző megnevezésekkel hivatkoznak: pl. „székely lovag”, „Székely huszárság”.

A kötetben néhol akadnak mellégépelések, valamint kisebb következetlenségek. Így a Ferdinánd Miksa könnyűlovasezred sorszáma nem következetes, egy ízben 2-es (185. lábjegyzet, 59 o.), egy másik alkalommal pedig 3-as (224. lábjegyzet, 66 o.) számmal jelenik meg. Következetlenség figyelhető meg bizonyos kifejezések alakja esetében is, így pl. prefektus (48 o.)‒prefekt (49 o.), továbbá a görög-katolikus (48 o.) szó (helyesen: görögkatolikus) írásmódja is kifogásolható. A 30. oldalon két különböző bekezdésben is ugyanaz a Nagy Elek leveléből átvett idézet jelenik meg.

A székely határőrezredek közel kilenc évtizedes történetében sok fehér folt található, jelen kötet pedig csökkentetett ezen foltok halmazát. Süli Attila könyvét mindazon személyek figyelmébe ajánljuk, akik a téma iránt érdeklődnek!

süli