Seres Attila, történész, szlavista, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a Moszkvai Magyar Kulturális Központ tudományos igazgatóhelyettese, majd a Moszkvai Magyar Levéltári Intézet vezetője.
Fel tudná idézni, hogy mi késztette arra, hogy történész legyen?
Ez egy szerencsés véletlennek köszönhető. A gimnáziumi éveimben az a szilárd elhatározás fogant meg bennem, hogy középiskolai tanár leszek. 1989-től 1993-ig a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban egy speciális nyelvi tantervű osztályba jártam, emelt óraszámban tanultuk az oroszt és az angolt. A két idegen nyelv közül, a legtöbb osztálytársammal ellentétben, engem az előbbi ragadott meg jobban, mellette a történelem érdekelt a leginkább. Így 1993 őszétől szinte egyenes út vezetett az ELTE BTK történelem – orosz filológia szakára. Az orosz szakra nem is kellett felvételiznem, mert az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen elért eredményem alapján automatikusan felvételt nyertem. Az egyetemi tanulmányaim során már módszeresen készültem a pedagógusi pályára, még elhivatottabbá váltam iránta, rendkívül vonzott benne a személyiségformálás és a közösségteremtés lehetősége. A sors azonban úgy hozta, hogy az egyetem elvégzése után nem tudtam tanárként elhelyezkedni. Rövid ideig egy amerikai kereskedelmi cégnél dolgoztam, így beleszagolhattam egy kicsit az üzleti világba is. Közben az egyetemi tanáraim, elsősorban Niederhauser Emil és Palotás Emil biztatására jelentkeztem az ELTE Doktori Iskolájába, a Kelet-Európa Története Tanszék doktori képzésére. Felvettek, de a doktori tanulmányokat eleinte össze kellett egyeztetni az említett cégnél végzett üzleti tevékenységgel, ami nagyon sok nehézséget okozott, egyáltalán nem éreztem jól magamat abban a helyzetben.
Éppen az egyik doktori óra előtt vettem észre véletlenül az ELTE hirdetőtábláján a Magyar Országos Levéltár felhívását arról, hogy német nyelvtudással és történelem szakos diplomával rendelkező fiatalt keresnek az Országos Levéltár óbudai épületébe. Mivel egy szót sem tudtam németül, másnap az esélytelenek nyugalmával hívtam fel a hirdetésben megadott telefonszámot. Még ma is pontosan vissza tudom idézni ezt a beszélgetést. Mint kiderült, a kagylót a főigazgatói titkárság vezetője vette fel, akinek töredelmesen bevallottam, hogy nem tudok németül, megemlítettem ugyanakkor, hogy orosz szakos diplomám is van. Nagyon meglepett a reakciója: csodálkozva megismételte az „orosz” szót, majd megkért, hogy soron kívül menjek be hozzájuk egy felvételi beszélgetésre. Mint kiderült, az Országos Levéltár égisze alatt éppen akkoriban, 1998–1999-ben kezdtek kialakulni a magyar levéltárügy számára stratégiai jelentőségű oroszországi partnerkapcsolatok, az Országos Levéltárban ugyanakkor nem volt az „orosz világot” jól ismerő, a megfelelő orosz nyelvi kompetenciával rendelkező szakember. Az állást végül én nyertem el, annak ellenére, hogy arra tucatnyian jelentkeztek németül tudó, szakirányú végzettséggel rendelkező diplomások. Így lettem 1999. december 1-től a Magyar Országos Levéltár Gazdasági Szervek Osztályának a referense, s már az ott eltöltött kezdeti időszak alapvetően megváltoztatta a pályaorientációmat: letettem a tanári hivatásról, s ott forrottak ki bennem a történészi ambíciók is.
Történésszé válása alatt ki/kik volt/ak azon személyek, akik hatással voltak Önre?
A Magyar Országos Levéltárban 1999–2003-ben eltöltött közel négyéves időszakot a pályafutásom legszebb és legboldogabb szakaszának tartom, még most is nagy nosztalgiával és hálával gondolok vissza rá.
Óbudán, a Gazdasági Szervek Osztályán és a Gazdasági Kormányszervek Osztályán akkoriban rengeteg fiatal dolgozott, pár hónapos eltéréssel nagyon sok friss diplomás – köztük én is – szinte egyszerre került be e két szervezeti egység valamelyikébe. Ez elsősorban Gecsényi Lajos főigazgató intézményvezetői habitusának köszönhető. Kiváló„tudományos menedzser” volt, felismerte a fiatalokban rejlő potenciált, és az intézményi innováció érdekében jól tudta hasznosítani a szakmai lelkesedésüket. Azt vallotta, hogy a jó levéltáros egyben jó történész is, elengedhetetlen, hogy rendelkezzen a munkájához szükséges korszakos történelmi ismeretekkel. Ez a mentalitás hatotta át akkor az Országos Levéltár vezetői hierarchiájának minden egyes szintjét, egészen a főosztályvezető-helyettesekig bezárólag. Megbecsülték azt, aki a „hivatali munkája” mellett tudományos ambíciókat is dédelgetett, ötletei voltak, esetleg a szakmai munka erősítése érdekében új kezdeményezéseket tett. Ezért mi, fiatalok, számtalan lehetőséghez jutottunk, például külföldi tapasztalatcsere-programokban vehettünk részt – én így jutottam el például Macedóniába, Lengyelországba, Hollandiába, Oroszországba és Ukrajnába – és újabb publikációs fórumok nyíltak meg előttünk. Akkor indult el – éppen fiatal kollégák iniciatívájára – az Országos Levéltár ma is nagyon népszerű online-folyóirata, az ArchivNet. Ráadásul a Gazdasági Szervek Osztálya a munka tekintetében különösen erős „harci terepnek” bizonyult, hiszen akkoriban zajlott az állami vállalatok felszámolása, az iratanyagaik dömpingszerűen jöttek be a levéltárba, az ott végzett munka során ezért jelentős gyakorlati tapasztalatokra is szert tehettem a szervlátogatások, az iratképző szervekkel való kapcsolattartás, az iratbeszállítások koordinálása terén. Olyan volt számomra ekkor a Magyar Országos Levéltár, és különösen Óbuda, mint egy kollégiumi közösség, amelynek tagjai kedvelik és szakmailag is motiválják egymást. Gyakran szerveztünk a munkaidőn kívüli szabadidős programokat, gyalogtúrázni, moziba és színházba jártunk, soha „nem engedtük el azok kezét” sem, akik közben más munkahelyen helyezkedtek el. Ez egy rendkívül inspiratív közeg volt. Nagyon szerettem ott dolgozni, valószínűleg kevesen mondhatják el magukról, amit én, hogy az életüknek volt olyan időszaka, amikor vasárnaponként alig várták, hogy hétfőn munkába indulhassanak. Levéltárban lettem tehát történész, a Magyar Országos Levéltár a lehető legjobb kiindulópontja volt a történészi pályafutásomnak. Az ügyvitel, az iratrendezés, a gyűjtőterületi munka és a közigazgatás terén szerzett tapasztalataim a történészi alkotómunka velejét jelentő, és alapkutatási jellegét meghatározó forrásfeltárás és forrásfeldolgozás során később is, mindvégig a legjobb orientációval szolgáltak.
A pályafutásom során Gecsényi Lajos mellett a már említett Niederhauser Emil – aki sajnos már nincs közöttünk – és Palotás Emil személyisége volt rám a legnagyobb hatással. A Kelet-Európa, s különösen Oroszország, a Szovjetunió és a Balkán-félsziget története iránti „ösztönös gyermeki” érdeklődésemet az egyetemen az ő szemináriumaik és előadásaik segítségével tudtam tudományos alapokra fektetni. Amikor csak lehetett, a szabadon választható kurzusok közül is mindig az ő óráikra iratkoztam be. Az általam elképzelt „tudósi alkat” ideálját a tanulmányaim során bennük véltem felfedezni. Persze nem elsősorban azért, mert „régivágású” professzorok voltak, például mindig kissé kimérten viselkedtek és öltönyben jártak, hanem azért, mert lenyűgöző tudással és felkészültséggel rendelkeztek, ezt a hatalmas tudásanyagot pedig kiválóan szintetizálták. A humánumuk is gyakran megmutatkozott: ők, idősebb professzorként is tudták tisztelni a náluk jóval fiatalabbakat, a hallgatóikat. Szerintem ez is egy tudósi erény. Szigorúak is voltak, de csak a kellő mértékig, s ezzel együtt mindkettejük sajátja volt, hogy a legváratlanabb pillanatokban csillantották meg a – néha kissé szarkasztikus, de kifinomult intelligenciáról tanúskodó – humorukat. A pályámon 2003-ban következett be újabb fordulat, azzal, hogy Glatz Ferenc áthívott az MTA Történettudományi Intézetébe. Nem volt könnyű otthagyni a „szakmai alma matert”, amihez annyi szép élmény kötött, ám mégis jó döntésnek bizonyult, mert a„boldog évek” ezzel folytatódtak, a Történettudományi Intézetben megtapasztalt „alkotói szuverenitás” azóta is életem meghatározó alapélménye. Hálás vagyok a Gondviselésnek azért, hogy történész lehettem, mert a külföldi kutatóútjaim során, akárhová is „vetődtem”, Kolozsvártól kezdve Moszkván, Varsón, Szkopjén, Kijeven és Vilniuson át, egészen Bukarestig bezárólag, mindig egy-egy újabb barátra leltem, nehéz is lenne felsorolni mindazokat, akiknek a személyisége nyomott hagyott a pályafutásomon.
Az évek folyamán Bulgáriával kapcsolatban is összefüggésbe került az Ön neve: 2009-ben egy hónapot Szófiában kutatott, majd a Magyar–Bolgár Akadémiai Történész Vegyes Bizottság tagja, utóbb alelnöke is volt. Minek köszönhetően került ez a térség az Ön figyelmébe?
Annak idején az ELTE orosz filológiai szakirányán kötelező elvárás volt, hogy az orosz mellett legalább még egy szláv nyelvet megtanuljunk. Nekem a macedónra esett a választásom, abból a megfontolásból, hogy a macedón segítségével a szerbet és a bolgárt is kiválóan el lehetett sajátítani. Igaz a mondás, miszerint egy szláv nyelv ismeretének birtokában a második már nagyon könnyen megy, én egy szemeszternyi egyetemi macedón nyelvi kurzus után„hirtelen” Ohridban „találtam magamat”, a szkopjei Cirill és Metód Egyetem nyári egyetemén. Annyira megragadott a táj szépsége, az ottani emberek kedvessége, természet és épített környezet harmóniája, a vidék etnikai kavalkádja, hogy ezt követően még kétszer jelentkeztem az ohridi nyári egyetemre. Ezt nem is csak tanulásként fogtam fel, hanem sokkal inkább nyaralásként, mert amellett, hogy kiváló tanárokra bíztak bennünket, s kiscsoportos foglalkozások keretében mélyíthettük el a macedón nyelv és a Balkán története iránti ismereteinket, majdnem minden este hangulatos táncházzal, holdfényes sétákkal végződött. Az ohridi hónapok arra is alkalmat nyújtottak, hogy közben vagy utána, igazi „hátizsákos diákként” beutazzam Macedóniát, Albániát és Bulgária egy részét is.
A Magyar–Bolgár Akadémiai Történész Vegyes Bizottság újjáalakítását én kezdeményeztem 2005–2006-ban. A balkáni országok közül – Románia mellett – ez volt az egyetlen, amelynek történésztársadalmával az MTA Történettudományi Intézetének korábban kiterjedt kapcsolatai voltak, az 1970-es és 1980-as években már működött a történész vegyes bizottság is, de a rendszerváltás idején megszűnt. A „hagyomány” tehát adott volt ahhoz, hogy új alapokra fektessük és intézményesítsük a magyar–bolgár történészi együttműködést. Ráadásul ehhez partnerre is találtam a Bolgár Tudományos Akadémia Történeti Intézetének főmunkatársa, Penka Pejkovszka személyében, aki akadémiai cserével minden évben jött kutatni Budapestre. 2006-tól, amikor az MTA Történettudományi Bizottsága elfogadta a vegyes bizottság újjáalakítására irányuló tervezetemet, minden évben tarthattunk egy konferenciát, felváltva Budapesten és Szófiában. Az egyik ilyen konferencia után valóban a bolgár fővárosban maradtam kutatni: a két világháború közötti erdélyi magyar és a dobrudzsai bolgár kisebbség politikai szervezetei közötti választási koordináció történetére vonatkozó bolgár diplomáciai forrásokat igyekeztem feltárni. Mivel a két nemzeti kisebbség közötti politikai együttműködés folyamatát mind a bolgár, mind a magyar kormányzat kontrollálta, a Bolgár Nemzeti Levéltárban, a bolgár Külügyminisztérium fondjában számos izgalmas dokumentumra bukkantam, és ennek a dokumentációnak a „pandanját” megtaláltam Budapesten is, a Magyar Országos Levéltárban. Sajnos a témát nem tudtam teljesen „felgöngyölíteni”, mert időközben, 2011-ben kinevezést nyertem Moszkvába, a Magyar Kulturális Központba. De tervezem, hogy egyszer megírom egy tanulmányban, ehhez még kiegészítő kutatásokra lesz szükség, mind a bulgáriai Dobricsban, Dél-Dobrudzsa közigazgatási központjában, mind pedig Kolozsváron, a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Fiók levéltárában, ahol az Országos Magyar Párt iratanyagát őrzik.
2001 és 2005 között összesen hét hónapot töltött kutatói ösztöndíjjal Moszkvában, majd négy esztendőn keresztül az ottani Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ tudományos igazgatóhelyetteseként, majd a Magyar Levéltári Intézet vezetőjeként tevékenykedett. Milyen volt ez az időszak az Ön számára?
Valóban, az egyetemi éveim alatt már egy szemesztert Moszkvában tanultam részképzős hallgatóként, s utána szinte minden évben ott töltöttem egy-két hónapot különféle ösztöndíjakkal. Amikor 2011-ben kineveztek a Moszkvai Magyar Kulturális Központ tudományos igazgatóhelyettesévé, lélekben már „tősgyökeres” moszkvainak tartottam magamat. A 2011–2015 közötti időszak volt eddigi pályafutásom csúcsa, hiszen ezúttal intézményvezetői és tudománydiplomáciai tapasztalatok birtokába is jutottam, és ezek nélkül most jóval szerényebbnek érezném a szakmai „portfóliómat”. A külföldi intézményvezetői pozíciónak köszönhetően ráadásul hatalmas nemzetközi „kapcsolattőkére” is szert tehettem. A Moszkvai Magyar Levéltári Intézet egy kőkemény „harci terep” volt, elsősorban a magyar és az orosz levéltári irányítás közötti érdekeltségi asszimmetria miatt. Benyomásaim szerint a magyar–orosz levéltári kapcsolatok erősítésében a magyar fél mindig is motiváltabb volt, az orosz levéltári iratok módszeres és célirányos feltárása és feldolgozása nélkül ugyanis nem tudjuk hitelesen megírni az 1939–1941 utáni történelmünket, az orosz levéltári források hiányában örökké küzdeni fogunk a „fehér foltokkal”. Az orosz államigazgatás ugyanakkor alapvetően nem érdekelt abban, hogy levéltári vonalon túl sok engedményt tegyenek Magyarországnak. Ennek hátterében a két ország teljesen eltérő hivatalos emlékezetpolitikai doktrínája áll. Oroszországban egészen másként gondolkodnak a második világháborúról, mint Kelet-Európa országaiban. Sokak számára megdöbbentő lehet az is, hogy az orosz közvélemény túlnyomó többsége még ma sem úgy vélekedik az 1956. évi magyar forradalomról, mint ahogy az már meggyökeresedett a magyar történeti kánonban és társadalmi tudatban. Ez a fajta antagonizmus feszíti az egész hruscsovi és brezsnyevi korszakra vonatkozó orosz és magyar közgondolkodást is. Levéltári delegátusként így a legapróbb sikerekért is nagyon meg kellett küzdenem, néha úgy éreztem, hogy falakat kell áttörnöm ahhoz, hogy meg tudjam értetni a saját szempontjainkat.
Van azonban egy „szubjektív”, a magyar „térfélen” keresendő oka is annak, hogy a magyar történettudomány csak nehezen tudja tágítani a mozgásterét az 1939–1941 utáni magyar történelem megismerése szempontjából kulcsfontosságú oroszországi hungarika-kutatások frontján. Rendkívül megcsappant azon magyar történészek száma, akik jól tudnak oroszul, értik az oroszországi levéltári rendszert, és el tudnak igazodni az orosz társadalmi, kulturális és tudományos közegben. Evidenciának tartjuk, hogy egy középkorász tudjon latin szöveget olvasni, egy kora újkoros tudjon németül, és azt, hogy a nemzetközi szakmai kommunikáció linguafrancaja az angol, azt azonban nem, hogy egy 1945 utáni magyar történelemmel foglalkozó szakmabeli tudjon oroszul. Oroszországban kutatni óriási gyakorlati felkészültséget, széleskörű helyi kapcsolatrendszert, az oroszországi viszonyok ismeretét és legfőképpen magas tűrőképességet igénylő, különleges feladat. Nem egy olyan kutatóutam vagy kutatási projektem volt Oroszországban, amelyet súlyos kudarcok tarkítottak. Szerintem a magyar történész- és levéltáros társadalom nem rendelkezik ennek a feladatrendszernek a volumenéhez illeszkedő humán kapacitásokkal, még úgy sem, hogy ehhez a Levéltári Intézet némi szervezeti hátteret tud biztosítani. Kelet-Európa számos országában kutattam már, de olyan mérvű és mennyiségű nehézséggel, mint Oroszországban, sehol nem találkoztam, még Ukrajnában és Romániában sem. Igaz, talán éppen mostanra pozitív elmozdulásnak lehetünk a szemtanúi: egyre több hazai tudományos kutatóintézet és levéltár kezdett a súlyának megfelelően foglalkozni az egykori szovjet levéltári forrásbázis kutatási lehetőségeivel, sőt, prioritásként kezelik ezt a kérdéskört, és igyekeznek kiépíteni a saját intézményi kapcsolatrendszerüket Oroszországban és Ukrajnában. Példaértékű e tekintetben Budapest Főváros Levéltára és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.
Az utóbbi néhány évben Márton Áron erdélyi püspökről is közölt több írást, tanulmányt. Minek köszönhető, hogy foglalkozik az ő személyével?
Márton Áron püspök személyével egészen kivételes helyzetben kerültem kapcsolatba.
Mint említettem, a Magyar Országos Levéltár fiatal referenseként számos lehetőséghez jutottam, külföldi tapasztalatcsere-programokban vehettem részt, így 2000-ben a Lengyel Levéltári Főigazgatóság ösztöndíja révén Varsóban tölthettem három hetet. A lengyelországi munkaprogram része volt – többek között – egy egyhetes gyakornoki munka a varsói Archiwum Akt Nowychban is, ahol két fantasztikus kolléga, Lilla Narutowicz és Adam Dąbrowski gondjaira voltam bízva. Ők hívták fel a figyelmemet az 1936-tól 1940-ig működő kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség iratanyagára, amely, ha figyelembe vesszük, hogy a két világháború közötti lengyel külügyi szolgálat irattermése milyen mérvű pusztulásnak volt kitéve a háború idején, szinte példa nélküli módon, teljes egészében az utókorra maradt. Akkoriban még nem álltak rendelkezésre korszerű technikai eszközök, nem volt sem laptop, sem digitális fényképezőgép, s amennyire a gyakornoki teendőim megengedték, igyekeztem kicédulázni ezt az anyagot. Sajnos nem sikerült maradéktalanul, de arra felfigyeltem, hogy a kolozsvári lengyel diplomaták egyik informátora a magyar kisebbséget érintő kérdésekben éppen Márton Áron volt. Hazaérkezésem után elkezdtem vizsgálódni ez után, de a magyarországi primer és szekunder forrásanyagban semmilyen nyomát nem találtam a Márton Áron és a lengyel diplomácia közötti nexusnak, talán éppen azért, mert ahogy azt az addigi történeti kutatási eredmények alapján leszűrhettem, később erről ő maga sem tett említést sehol.
Innentől kezdett el foglalkoztatni Márton Áron személye, s noha én elsősorban a 20. századi magyar–szovjet politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok történetével foglalkozom, Márton Áron egyes életrajzi elemeinek a feltárása, s a vele kapcsolatos publikációk megjelentetése végigkísérte a pályafutásomat. Olyannyira, hogy már jócskán összegyűlt egy önálló tanulmánykötetre való anyag, aminek az összeállításán gondolkozom, s egy jövőre esedékes vatikáni kutatóút után ezt mindenképpen meg is szeretném valósítani. Márton Áron kétségkívül érdekfeszítő személyiség, ahogy egyre jobban beleástam magamat a vele kapcsolatos forrásokba, úgy tárult fel előttem is az ő karizmája. Sok mindent tudunk róla, de még nem eleget. Engem nagyon foglalkoztat például, hogy milyen volt a „külpolitikus” Márton Áron, milyen nézetek határozták meg a külpolitikai gondolkodását, milyen kérdések jelentek meg az ő „privát” nemzetközi horizontján. 2017-ben, Klebelsberg Kuno-ösztöndíjnak köszönhetően térhettem vissza ismét a lengyel fővárosba, ahol immáron jutott elég idő arra, hogy befejezzem a tizenhét évvel korábban megkezdett kutatást, így többek között a fentebb feltett kérdés megválaszolásához is közelebb kerültem.
Jelenleg a Veritas Történetkutató Intézetben dolgozik, tudományos főmunkatársként. Milyen, jelenleg zajló kutatásokban vesz részt?
A moszkvai külszolgálatom ideje alatt végig az MTA BTK Történettudományi Intézetének állományában maradtam, így miután hazajöttem Moszkvából, Fodor Pál főigazgatónak és Oborni Teréz tudományos titkárnak köszönhetően ismét az intézet főállású dolgozója lettem. 2019-ben egy röpke kitérőt tettem a pályámon. Szerencsére részmunkaidős foglalkoztatottként továbbra is az intézet kötelékében maradtam, így nem szakadtam ki teljesen a tudományos vérkeringésből, s ez garanciát jelentett arra nézve is, hogy szorosak maradjanak az immár másfél évtizedre rúgó kollegiális kapcsolataim.
Idén február 1-től kerültem a Veritas Történetkutató Intézetbe, ahol egészen új perspektívák nyíltak meg előttem, újjáéledtek az alkotói energiáim is. Köszönettel tartozom ezért mindazoknak, akik segítették az itteni elhelyezkedésemet. Úgy érzem, ezzel egy újabb esélyt kaptam arra, hogy legalább egy részét megírjam annak a temérdek témának, amit elterveztem, mert az szinte biztos, hogy mindegyikük kidolgozására a teljes életem sem lesz elegendő. Az intézet részt vesz a 30 éve szabadon című kormányzati projektben, amelynek keretében egy önálló dokumentumgyűjtemény összeállítására vállalkoztam. Ebben – elsősorban magyar diplomáciai iratok alapján – a Magyarország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok bemutatását tűztem ki célul az Antall-kormány első időszakában, a kormány 1990. májusi megalakulásától a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnéséig. Jó lenne, ha ezt a kötetet az olvasók a Szovjetunió megszűnésének 30. évfordulójára, azaz 2021 decemberére a kezükbe vehetnék. Ugyancsak megkezdődött már egy feldolgozómunka, melynek eredményeként a kárpátaljai magyarság 1956–1957. évi történetére vonatkozó, a Szovjet Állami Egyházügyi Tanács moszkvai archívumából és a KGB kijevi archívumából származó orosz nyelvű levéltári iratokat adnám közre magyar fordításban, bevezető tanulmánnyal, lábjegyzetekkel. Bár jövőre nem lesz teljesen kerek évfordulója a forradalomnak, „csak” a 65-ik, mégis örülnék, ha erre az alkalomra napvilágot láthatna ez a forrástár. Emellett a legjobb tudásommal igyekszem majd hozzájárulni ahhoz, hogy az elkövetkező években a Veritas Történetkutató Intézet és annak szakembergárdája is kiépíthesse a maga tudományos kapcsolatrendszerét a posztszovjet térségben.
