Az első világháború kitörésekor, 1914-ben Románia formálisan szövetséges volt a központi hatalmakkal, de a közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – az Osztrák–Magyar Monarchia rendkívül népszerűtlen volt. „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!” ‒ ez a korabeli katonai induló fejezte ki leginkább a romániai közhangulatot.[1] A történeti Erdély népességének többségét kitevő, „Kárpátokon inneni” románság számára azonban a Romániával való egyesülés ekkor még csak a lehetséges, de a távoli homályba vesző jövő része volt, – bár kétségtelen, hogy Bukarest határozott vonzerőt gyakorolt rájuk a dualizmus idején. Az erdélyi román értelmiség számottevő részének – Lucian Boia szerint – az egyesülésnél reálisabb megoldást jelentett volna a megreformált Habsburg Monarchia, ezen belül Erdély autonómiájának helyreállítása, a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőség kivívása.[2] 1918 őszén azonban, a Monarchia felbomlásának heteiben az erdélyi románok elképzelései között egyre határozottabban körvonalazódott a Romániával való egyesülés lehetősége. Ez már nem a homályos, távoli és bizonytalan jövő részét képezte, hanem egyre többen gondolták úgy, hogy ez a lehetőség karnyújtásnyi távolságra került.[3]
A történeti Erdély román katonai megszállása
A Bánság, Bukovina nagy része, a történeti Erdély és az ettől nyugatra fekvő kelet-magyarországi részek megszerzése érdekében 1916. augusztus 17-én Bukarestben Románia titkos megállapodást kötött az antanthatalmakkal. 10 nappal később a román hadsereg megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát és betört Erdélybe. A német és osztrák–magyar seregek azonban néhány hét alatt kiszorították onnan, és december 6-án már Bukarestet is elfoglalták. Szorult helyzetében az időközben Iaşi-ba menekült román kormány 1918. május 7-én Bukarestben különbékét írt alá a központi hatalmak képviselőivel, így Románia kivált a hadviselő országok sorából. Ezzel megszegte az 1916-os titkos bukaresti megállapodás előírásait, bár I. Ferdinánd király végül nem írta alá a különbékét.
Románia 1918. november 10-én, egy héttel a padovai fegyverszünet után és egy nappal a német fegyverszünet megkötése előtt lépett vissza a háborúba. Aznap hivatalosan elrendelték a hadsereg mozgósítását, és Ferdinánd király kiáltványt intézett népéhez. Ebben kifejezte reményét, hogy hamarosan valóra válik az összes román egyesülésének eszméje. A hadseregnek szóló napiparancsában ugyanakkor harcra szólította fel a katonákat: „Bukovinai és erdélyi testvéreink hívnak titeket erre az utolsó harcra, hogy lelkesedésetekkel vigyétek el nekik az idegen iga alóli felszabadulást.”[4]
A mielőbbi erdélyi bevonulásról szóló parancsot Constantin Prezan román vezérkari főnök adta ki 1918. november 18-án, miután előző nap Franchet d’Esperey tábornoktól, a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokától megkapták az engedélyt a belgrádi katonai konvenció által megszabott demarkációs vonal[5] megszállására. „A hegyeken való átkelés – szólt a parancs – testvéreink kérésére és őfelsége a király parancsára történik. A cél a rend, a nyugalom, a lakosok életének és vagyonának biztosítása”.[6] A parancs mellékleteként kiadták az „Utasítások az erdélyi megszálló csapatok részére” című dokumentumot is. Eszerint a román csapatok történelmi küldetése az, hogy elfoglalják a Kárpátokon túli román földet egészen a Tiszáig és a Dunáig, és ők „a szabadság, a rend és a román állam civilizációjának követei”.[7]
Az első kisebb román csapatok már ezt megelőzően megjelentek Erdélyben. 1918. november 13-án Burg Kornél határrendőrségi tanácsos jelentette Brassóból, miszerint „Gyimesbükkre bevonult egy román járőr s kijelentette, hogy nem mint ellenség jönnek, hanem hogy a rendet fenntartsák, s különösen, hogy az itteni zavargások terjedésével szemben a román határt biztosítsák.”[8] Másnap a Brassói Csendőrkerületi Parancsnokság küldött jelentést a román csapatok erdélyi betöréséről. Eszerint a román katonák november 12-én a gyergyótölgyesi határátkelőnél hatoltak be az ország területére, egy magyar községi bírót románra cseréltek, és Ferdinánd király kiáltványát osztogatták a lakosság között. Több más helyen is betörtek, és a lakosságot elkezdték lefegyverezni.[9] Volt, ahol lefoglalták a postahivatalt, a gyergyótölgyesi járásban pedig átvették a közigazgatást.[10] Csík vármegye kormánybiztosa november 24-én azt jelentette, hogy a Gyimesbükkön tartózkodó román csapatok másnap este Csíkszépvíz községbe érkeznek. Parancsnokuk 1500 kg kenyér kiszolgáltatását rendelte el készpénzfizetés ellenében, és kijelentette, hogy Csíkszeredába 26-án fognak bevonulni; közölte, hogy Ferdinánd király parancsára, az antanthatalmak tudtával és beleegyezésével, „barátságos és békés” szándékkal jönnek.[11] Udvarhely vármegye alispánja viszont úgy értesült, hogy a román katonaság Csík vármegye határszéli községeiben fosztogat. A székelység egyetlen menekvésének a francia megszálló csapatok érkezését tartotta volna.[12] Francia csapatok helyett azonban Székelyudvarhelyre december 6-án a román hadsereg érkezett meg, és másnap Sepsiszentgyörgyre is bevonult.
Marosvásárhelyen december 2-án, Brassóban 7-én jelentek meg a román katonák, és december közepéig mindenütt elérték a már említett demarkációs vonalat
Az elfoglalt területeket a román hadsereg hadműveleti területté nyilvánította, és azonnal intézkedett a fegyverek beszolgáltatásáról. Szükségállapotot, sajtócenzúrát, éjszakai kijárási tilalmat és utazási korlátozásokat vezettek be. A vasutak, a posta és a távírók a nagyvezérkar közvetlen utasításait hajtották végre, annak parancsnoksága alá tartoztak. Akik nem vetették magukat alá a parancsoknak, azokat katonai törvényszék elé idézték, a nem megfelelő magatartással vádolt tisztviselőket pedig 48 órán belül kiutasították az országból. Szinte mindenkiben kémet vagy ellenséget láttak. Több helyen, így például Déván – az ottani Magyar Nemzeti Tanács panasza szerint – a magyar lakosságot megfélemlítették: ártatlan polgárokat bántalmaztak, a kötelességét teljesítő rendőrt megbotozták, a vármegye magyar kormánybiztosát egy lehallgatott telefonbeszélgetése után szuronyos katonákkal kísérték a városházára.[13]
Helyi román hatalomátvétel
Ezekben a hetekben a fokozatos román hatalomátvétel Erdély azon románlakta vagy vegyes nemzetiségű területein is zajlott már, amelyeket egyelőre még nem szállt meg a román hadsereg. Eöttevényi Olivér, Krassó-Szörény vármegye főispánja november 6-i jelentésében arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a helyi románság külön szervezkedik, magához akarja ragadni a hatalmat, és felszólítja a főszolgabírókat, körjegyzőket, adják át neki a hivatalt.[14] November 8-án arról írt, hogy a románok semmiféle együttműködésre nem hajlandók, és azt állítják, a wilsoni elvek alapján ők hivatottak a vármegye vezetésére.[15] Az előző nap Lugoson tartott vármegyei értekezleten ugyanis Valeriu Branişte, a bánsági és erdélyi románság egyik vezetője másfél órás előadást tartott arról, hogy a román többségű megye a nemzetek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni elvek alapján már nem tekinthető többé magyar területnek, így a helyi hatóságoknak nincs más feladatuk, mint „likvidálni a magyar állameszmét”, és minden rendzavarás nélkül átadni a hatalmat a románság képviselőinek.[16] Az Arad vármegyei világosi főszolgabírót ugyanezekben a napokban egy helybeli román ügyvéd megfenyegette, miszerint népgyűlést hívnak össze abból a célból, hogy a községi elöljárókat elmozdítsák és a főszolgabíró hatáskörét népbiztosokra bízzák.[17] Temes vármegye lippai járásának községeiben az újonnan megalakult román nemzeti tanácsok[18] átvették a hatalmat, román nemzetőrségeket szerveztek, a román iskolák épületeiről eltávolították a magyar feliratokat, a magyar címert, és több helyen a községházával is ezt tették.[19] Maros-Torda vármegye régeni felső járásában egy november 19-i távirat szerint román községi bírók megtagadták a magyar hivatali esküt, és számos községben a román nemzeti tanácsok leváltották a tisztviselőket, körjegyzőket.[20] Fogaras vármegye két járásában megszűnt a főszolgabírói hivatal, a járási tisztviselők elhagyták székhelyeiket, a csendőrőrsök egy részét a románok lefegyverezték. A vármegyeháza néhány helyiségét át kellett adni a helyi román nemzeti tanácsnak, a községekben pedig fegyveres román nemzetőrség alakult.[21] November végén a vármegyében már csak a fogarasi járás területén volt magyar közigazgatás, a többi a román nemzeti tanácsok és a román nemzetőrségek kezébe került.[22] Goldberger Ármin tüzérhadnagy november 23-án tett jelentést a Torda-Aranyos vármegyei Topánfalván észlelt áldatlan állapotokról és az ottani román lakosság garázdálkodásáról. Az őket ért fenyegetések hatására a község magyar lakossága elmenekült, hátramaradt vagyonukat a helyi lakosság eltulajdonította.[23] A Kolozsvári Telepítési Felügyelőség kincstári birtokok fosztogatásáról küldött távirati jelentéseket, melyek szerint a román lakosság széthordta a birtokok állatállományát, gabona- és takarmánykészletét.[24]
A demarkációs vonal átlépése és Kolozsvár megszállása
A demarkációs vonal átlépésére és az általa kijelölt stratégiai pontok: Máramarossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Dés, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad megszállására a Francia Dunai Hadsereg parancsnoka, az elkötelezetten románbarát Henri Berthelot tábornok december 12-én önhatalmúlag adott engedélyt a román vezérkar kérésére.[25] Felettesét, Franchet d’Esperey főparancsnokot és a francia kormányt csak 15-én tájékoztatta, azon a napon, amelyen megindult a román hadsereg előrenyomulása. Azzal indokolta lépését, hogy az erdélyi magyar hatóságok bolsevista propagandát űznek Erdélyben, a sajtó és a magyarok által kibocsátott röpiratok pedig inzultálják a királyi párt. Ez nyilvánvalóan ürügyként szolgált arra, hogy – amint később maga is elismerte – elősegítse az egyik legfőbb román célt: kész tényeket teremtsenek Erdélyben a békekonferencia kezdete előtt.[26] Franchet d’Esperey másnap, 16-án megtáviratozta Berthelot-nak és a francia kormánynak is, hogy Berthelot túllépte hatáskörét, s hogy lépése összeegyeztethetetlen a konvencióval. Mivel azonban a kormány nem reagált azonnal, Berthelot a román akciót a főparancsnok tilalma ellenére egyelőre nem állította le.[27] Clemenceau állásfoglalása alapján Paul Prosper Henrys tábornok végül december 22-én utasította Berthelot-t a támadás leállítására, aki ezt csak 24-én továbbította a román parancsnokoknak, amikor a román katonaság már elérte Kolozsvárt, és bevonult Erdély „fővárosába”.
Az első román járőrök már december 23-án megjelentek a városban, az ünnepélyes bevonulásra azonban csak másnap került sor. 24-én reggel, a megszállás kezdete előtt néhány órával, Haller Gusztáv polgármester falragaszokon felhívást bocsátott ki, amelyben kérte a város lakosságát, hogy a 13. román királyi gyalogdandár bevonulását nyugodtan fogadják, mert a legkisebb rendzavarást is halállal fogja büntetni a rögtönítélő bíróság.[28] Reggel kilenckor román lovas őrjárat jelent meg az utcákon, délelőtt tizenegykor pedig mintegy 3–4 ezer fős két román ezred ünnepélyesen bevonult Kolozsvárra. A város bejáratánál a polgármester fogadta Constantin Neculcea tábornokot, és arra kérte, hogy a város lakossága iránt jóindulattal viseltessék. A parancsnok hangsúlyozta, hogy nem ellenségként, hanem a lakosság jó barátjaként érkezik. Kihangsúlyozta, hogy csapatai „csak békét teremteni és a rend fenntartására” jöttek.[29] A román lakosság tomboló lelkesedéssel és román zászlókkal fogadta őket a Főtéren. Beszédében Anton Gherescu tábornok felhívta a románságot, bizonyítsák be „az ellenség” földjén azt, hogy ők „mindig igazságosan és becsületesen jártak el”.[30]
Neculcea még a bevonulás napján találkozott Apáthyval. A tábornok kijelentette, a rend fenntartása végett jöttek, és ígéretet tett arra, hogy a közigazgatás ügyeibe nem fognak beavatkozni. Ígéretét azonban sem ő, sem utódai nem tartották be. A telefont, a postát, az újságokat cenzúra alá vették. December 27-én bevezették a „kivételes ostromállapotot”, betiltották az összejöveteleket, az utcai csoportosulásokat. A nem állandó lakosoknak három napon belül el kellett hagyniuk a várost. Tilos volt a magyar hadseregbe bevonulni, a budapesti vonatra csak külön engedéllyel lehetett felszállni, a csomag- és pénzforgalom szünetelt. A közigazgatási hivatalok mellé román összekötő tiszteket vezényeltek. A kolozsvári magyarság akkori lelkiállapotát hűen tükrözte a Keleti Újság 1918. december 24-én megjelent első számának vezércikke: „Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet…”.[31]
További román előrenyomulás a történeti Erdély határáig
Nem sokkal Kolozsvár elfoglalása után Berthelot valószínűleg parancsot kapott a további román előretörés leállítására és egy új demarkációs vonal kijelölésére a kialakult status quo alapján. A belgrádi katonai konvenciót továbbra is érvényesnek tekintve, a tábornok december 31-én Kolozsváron megállapodott Apáthy István kelet-magyarországi főkormánybiztossal egy 15 kilométeres, a román és a magyar csapatokat elválasztó demilitarizált sáv kijelölésében. Ez Dévától Nagybányáig haladt Kolozsvár érintésével, és a fegyverszüneti egyezményben meghatározott demarkációs vonaltól nyugatra gyakorlatilag egy új román megszállási övezetet hozott létre.
Alig foglalták el a román csapatok az Apáthy‒Berthelot vonalat, máris megszegték az egyezményt és új támadásra indultak. Délen Zám és Brád, északon Zilah, középen pedig Bánffyhunyad irányába nyomultak előre. A magyar csapatok csak szórványos helyi ellenállást tanúsítottak, mint például a Zilah és Zsibó között fekvő Cigányinál. Itt 1919. január 13-án fegyveres összetűzésre került sor a Zilah kiürítésére készülő magyar és a Zsibóra bevonult, Zilahot is elfoglalni készülő román katonaság között. A tűzpárbaj magyar fegyveres győzelemmel végződött, kilenc román katona meghalt, több megsebesült és 38 fogságba esett. A Zilahra január 15-én bevonult román hadsereg a helyi lakosság egy részének közreműködésével megbosszulta a történteket: általános rablást rendeztek a városban, számos magyar lakost fizikailag bántalmaztak, vagy pedig letartóztatták és fogházba vetették őket.[32]
A frontot végül január végére a Vaskoh–Csucsa–Zilah–Nagybánya–Máramaros vonal mentén, azaz a történeti Erdély és a Partium határvidékén sikerült stabilizálni, a románok további előrenyomulási szándéka ellenére. Az előrenyomulás megállításához Georges Clemenceau francia miniszterelnök, az 1919. januárban elkezdődött párizsi békekonferencia elnökének erélyes fellépése kellett. A francia miniszterelnök január 24-i levelében megrótta Berthelot tábornokot a túlzott román területi követelések kritikátlan támogatása miatt, 28-án pedig még tovább ment, és megtiltotta a további előrenyomulást. Clemenceau, ha nem is biztatta az addigi illegális román lépéseket, kellő eréllyel sem lépett fel ellenük január végéig. Álláspontja megváltozásának az lehetett a fő oka, hogy megbizonyosodott, a románok az 1916-os szerződésben rögzített Huszt–Orosháza vonalat kívánják elérni. Ezt pedig nem akarta, mert szövetségesének tekintette ugyan Romániát, és támogatta Erdélyre vonatkozó területi igényét, a titkos szerződésben foglaltakat azonban nem kívánta teljes mértékben végrehajtani, és a békekonferencia feladatának tekintette az új határok meghúzását.
A közigazgatás átvétele a megszállt területeken
A magát Erdély ideiglenes regionális kormányzati, közigazgatási és népképviseleti testületeként meghatározó, 1918. december 2-án megalakult és Iuliu Maniu által vezetett nagyszebeni román Kormányzótanács elsődleges feladatának tekintette a magyar közigazgatás felszámolását és ezzel párhuzamosan az új hatalmi struktúrák kiépítését a már megszállt területeken. „Az erdélyi, bánsági és magyarországi” román nemzethez intézett, 1918. december 14-én megjelent felhívásában „arany jövőt” ígért a románoknak, kihangsúlyozva, hogy az „együtt élő nemzeteknek” is biztosítani fogják az igazságot és szabadságot. Ugyanakkor arra szólította fel a lakosságot, hogy minden kapcsolatot szakítson meg a magyar kormánnyal, és egyedül a nagyszebeni Kormányzótanács utasításait fogadja el.[33] Megjelentek a román nemzetiségű tisztviselőknek címzett első felhívások is, arra buzdítva őket, hogy jelentkezzenek az új román közigazgatásba.
A Kormányzótanács több mint egy hónappal később, 1919. január 27-én kiadott I. sz. rendelete ideiglenesen és a jogfolytonosságra való tekintettel egyelőre érvényben hagyta a korábbi törvényeket és rendeleteket, a hivatalnokokat is a helyükön hagyta, de bármikor áthelyezhették vagy nyugdíjazhatták őket. Kimondta, hogy a közigazgatás hivatalos nyelve a román.[34] Az ugyanaznap megjelent II. rendelet szintén érvényben hagyta a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. sz. törvény előírásait, azzal a változtatással, hogy megszüntette a virilizmus intézményét, valamint felfüggesztette a törvényhatósági bizottságokat, és azok feladatait a főispánok helyére kinevezett prefektusokra ruházta.[35]
A közigazgatási hatalomátvétel fontos állomását képezte a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok élén álló főispánok lecserélése prefektusokra. Legelőször három törvényhatósági jogú város élére neveztek ki prefektusokat: Kolozsvár, Nagyszeben (1919. január 11.), illetve Marosvásárhely (1919. január 16.).[36] A közigazgatás tényleges vezetőinek számító alprefektusokat – a prefektusok javaslata alapján – szintén a nagyszebeni Kormányzótanács nevezte ki 1919. január végétől. A prefektusok egyik fő feladata az volt, hogy a közigazgatási kulcspozíciókba lehetőség szerint nevezzenek ki románokat, egyébként viszont – elegendő szakember hiányában – törekedjenek a magyar tisztviselők megtartására. Ennek egyetlen feltétele a Ferdinánd király, a Kormányzótanács és Nagy-Románia iránti hűségre kötelező eskü volt.[37]
A hatalomátvétel nagyjából azonos „forgatókönyv” szerint zajlott minden megyében: a prefektus bejelentette, hogy átveszi a hatalmat, mire a magyar hatóság képviselője formálisan tiltakozott, majd jegyzőkönyv felvétele mellett átadta a hivatalt. A főispánok azt az utasítást kapták Budapestről, hogy leváltásuk esetén hívják fel a figyelmet arra, miszerint a belgrádi katonai konvenció szerint a megszállt területeken a közigazgatás a magyar kormány kezén marad.[38]
A négy székely vármegye közül a maros-tordaiban hajtották végre a legrövidebb idő alatt az impériumváltást: a román csapatok marosvásárhelyi bevonulása és a közhivatalok átvétele között alig több mint egy hónap telt el. Az első napokban – akárcsak a többi megszállt erdélyi településen – Marosvásárhelyen leszerelték a magyar nemzetőrséget, bevezették a levélcenzúrát, megtiltották a táviratküldést, visszatartották a magyar lapokat, életbe léptették a városból való kiutazási tilalmat. 1919. január 11-én átvették a főispáni hivatalt, az állami adóhivatalt, és felügyelet alá vonták azokat a magánkézben lévő pénzintézeteket is, amelyekben közpénzeket helyeztek el. Másnap a katonai hatóságok betiltottak minden köztéri rendezvényt, bezárták a poltikai jellegű klubokat és társaságokat, elrendelték a sajtócenzúrát, és hamarosan átvették a városi rendőrséget is.[39]
Súlyos jogsértésekkel járt a Kolozs vármegyei impériumváltás. Apáthy Istvánt 1919. január 15-én bolsevik propaganda terjesztésének hamis vádjával jogtalanul letartóztatták és Nagyszebenbe hurcolták. Még ezt megelőzően, 10-én őt és vele együtt Kolozsvár több vezető személyiségét, például Ferencz József unitárius püspököt beidézték a térparancsnokságra és közölték velük, hogy „valamennyien bolsevista érzelműek, és meg akarják akadályozni az erdélyi románok egyesülését Romániával”. Ezért további intézkedésig nem hagyhatják el a várost, és háromnaponként jelentkezniük kell a román katonai parancsnokságon. A város magyar lakosságának megfélemlítését szolgálta Neculcea tábornok azon intézkedése is, hogy a Cigányinál elesett kilenc román katona családjának megsegítése ürügyén 900 ezer korona hadisarcot vetett ki Kolozsvár vezető személyiségeire, köztük Apáthyra, Janovics Jenőre vagy Haller Gusztávra.[40]
*
A katonailag elfoglalt történeti Erdély területén a hatalomátvétel 1919. január után is folytatódott. Az 1919. április 16-án bekövetkezett román támadás nyomán pedig a Partium, sőt – átmeneti időre, közel egy évre – az egész Tiszántúl is román megszállás alá került. Szatmárnémetibe és Nagykárolyba április 19-én, Nagyváradra húsvét vasárnapján, április 20-án vonult be a román hadsereg. Aradot május 17-én, Temesvárt pedig, ahol addig szerb és francia csapatok tartózkodtak, augusztus 3-án szállták meg. A július 20-án kezdődött, a Tiszántúl felszabadítását célzó magyar támadás összeomlását követően a román hadsereg augusztus 4-én elfoglalta Budapestet, majd Észak-Dunántúlt is. A párizsi békekonferencia nyomásának engedve, végül 1919. november közepén visszahúzódott a Tisza vonaláig, a Tiszántúlt azonban csak 1920 áprilisáig hagyta el. Ekkor vonta vissza hadseregét a párizsi békekonferencia által már korábban kijelölt új magyar–román határig, amelyet majd az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés rögzít.
Jegyzetek
[1] Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, revăzută şi adăugită. Univers Enciclopedic, Bucureşti, 1999, 246. Idézi L. Balogh Béni: Erdély megszerzése – Románia és az erdélyi kérdés 1918–1920-ban. In: Románia és az erdélyi kérdés 1918–1920-ban. Dokumentumok. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta L. Balogh Béni. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2020, 13.
[2] Lucian Boia: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Cser Kiadó, Budapest, 2015, 77–78.
[3] Uo. 79. Vö. uő: „Germanofilii”. Elita intelectuală românească în anii primului război mondial. Editura Humanitas, Bucureşti, [2010], 79.
[4] Ioan Scurtu: Regele Ferdinand. Editura Enciclopedică, [Bucureşti, 2016], 149. Idézi L. Balogh: i. m. 24.
[5] Az 1918. november 13-án megkötött belgrádi katonai konvenció előírta, hogy Magyarországnak nyolc napon belül ki kell vonnia haderejét a Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, majd a Maros folyását követve Szegedig, onnan pedig a Szeged – Baja – Pécs – Varasd vonal mentén terjedő demarkációs vonaltól délre eső területekről. A kiürített területeket a szövetséges haderők szállhatták meg, a polgári közigazgatás azonban magyar kézben maradhatott.
[6] Petre Otu: Mareşalul Constantin Prezan. Vocaţia datoriei. Editura Militară, Bucureşti, 2008, 257. Idézi L. Balogh: i. m. 33.
[7] L. Balogh: i. m. 33.
[8] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), Polgári kori törvényhatósági levéltárak, Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott tárcanélküli miniszter (1918–1919) iratai (a továbbiakban: K 40), 1918–IX–122. Az idézett levéltári dokumentumokat teljes terjedelmükben közöljük az alábbi, megjelenés előtt álló kötetben: Erdélyből jelentik. A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztériumának válogatott iratai, 1918. november 3 – 1919. január 29. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta L. Balogh Béni. Iskola Alapítvány Kiadó – Magyar Nemzeti Levéltár, Kolozsvár–Budapest, 2020.
[9] MNL OL K 40–1918–IX–151.
[10] MNL OL K 40–1918–IX–403.
[11] MNL OL K 40–1918–IX–385.
[12] MNL OL K 40–1918–IX–388.
[13] MNL OL K 40–1919–IX–49.
[14] MNL OL K 40–1918–IX–27.
[15] MNL OL K 40–1918–IX–82.
[16] Jakabffy Elemér: Caraş-Severin (Krassó-Szörény) vármegye története. Különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre. XIV. Lugos és Karánsebes. Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle, 1940. december 1. 547.
[17] MNL OL K 40–1918–IX–41.
[18] 1918. október 31-én Budapesten megalakult a Román Nemzeti Tanács (később Központi Román Nemzeti Tanács). November 2-ától Ştefan Cicio-Pop vezetésével Aradon fejtette ki tevékenységét, és igyekezett mindenhol helyi román nemzeti tanácsokat és gárdákat (nemzetőrségeket) szervezni, amelyeket a magyar állam finanszírozott – minden más nemzetiségű nemzeti tanáccsal együtt.
[19] MNL OL K 40–1918–sz. n.–6.
[20] MNL OL K 40–1918–IX–368.
[21] MNL OL K 40–1918–IX–386.
[22] MNL OL K 40–1918–IX–446.
[23] MNL OL K 40–1918–IX–165.
[24] MNL OL K 40–1918–IX–717.
[25] MNL OL K 40–1918–IX–1083.
[26] Romsics Ignác: Erdély elvesztése, 1918‒1947. Helikon Kiadó, Budapest, 2018, 143.
[27] Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Harmadik, átdolgozott kiadás. Kossuth Kiadó, [Budapest], 2020, 118.
[28] Világ, 1918. december 25. 7. Vö. Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben. Tanulmányok. Harmadik kiadás. Kárpátia Stúdió, Köröstárkány – Kápolnásnyék, 2019, 170.
[29] Mikes Imre: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996, 190.
[30] Raffay: i. m. 171.; Világ, 1918. december 25. 7.
[31] Idézi Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. A „Studium” kiadása, Budapest, 1941. [Reprint, é. n.], 13.
[32] A cigányi fegyveres összetűzést és annak súlyos zilahi következményeit részletesen ismerteti Romsics: i. m. 158‒159. Vö. pl. Magyarország, 1919. január 29. 3.
[33] Gazeta Oficială Publicată de Consililiul Dirigent al Transilvaniei, Banatului şi Părţilor Romȃneşti din Ungaria. 1918. december 1/14. 1–2. Vö. Nagy Botond: Közigazgatás Háromszéken 1900–1930. In: Székelyföld és a Nagy Háború. Tanulmánykötet az első világháború centenáriuma alkalmából. Szerkesztette Orbán Zsolt. Csíkszereda Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2018, 268.
[34] Gazeta Oficială… 1919. január 14/27. 25–26.; A rendeletet lásd még Gheorghe Iancu: Justiţie romȃnească în Transilvania (1919). Editura Ecumenica Press, Cluj-Napoca, 2006, 90–91. Vö. Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918–1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdései Erdélyben. Századok, 2018. 6. sz. 1202.; Szabó Csongor: Impériumváltás és a közigazgatási átmenet évei Csík megyében (1918–1926). In: Székelyföld és a Nagy Háború… 367.
[35] Gazeta Oficială… 1919. január 14/27. 26.; Pál: i. m. 1202.
[36] Iancu: i. m. 21.
[37] Romsics: i. m. 165–166.
[38] Pál: i. m. 1200.
[39] Fodor János: Impériumváltás Marosvásárhelyen, 1918‒1922. Múltunk, 2016. 2. sz. 167.; László Márton: Maros-Torda/Maros megye közigazgatása 1919–1938 között. In: Székelyföld és a Nagy Háború… 345–346.
[40] Romsics: i. m. 168–170.