Két hívő beszélget…

Szerző: Izsák Anikó Borbála

Nagy Mihály Zoltán – Denisa Bodeanu: (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960). Lector – Varadinum Alapítvány – Iskola Alapítvány, Marosvásárhely – Nagyvárad – Kolozsvár, 2019. 566 p.

márton áron

Márton Áron („Mureș” fedőnév alatt): „Visszatérve a mi esetünkhöz: az egyház is számításokat végez, és arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi rendszer törést okozott az egyházban. Felróják, hogy senkit nem érdekel, hogy mi történik a felekezetek háza táján. Nem is akar beavatkozni, mi több, úgy tartja, hogy a szocializmus fejlődésével olyan társadalmi helyzet alakul ki, ahol a vallás már nem létezik, vagyis ez a cél – hogy úgy mondjam –, a jövő, mi pedig a vita felé tartunk. Vagyis, ideológiai és politikai szemszögből nézve, az államnak nem érdeke az egyház vagy a vallás fejlődése. Ezért vagyunk most érzékenyebbek arra, hogy a magunk joghatóságát teljesen szabadon gyakorolhassuk.”

Ion Rodeanu: „Most engedje meg, hogy én is hozzászóljak, mivel itt az én ideológiámról és arról a politikáról van szó, amelynek a nevében itt beszélek.”

MÁ: „Igen, igen, tessék! Én már régóta és sokszor tárgyaltam a kommunistákkal, még ’30-ban kezdtem, Kolozsváron.”

IR: „Nézze, én úgy látom, hogy helyénvaló az, amit Ön mondott. Majd egyszer, valamikor, az emberiségnek nem lesz szüksége vallásra, hanem az összes életfelfogás alapján – amelyek szerintem a legrealistábbak – kialakul egy erkölcs. A mi felfogásunk nem zárja ki az erkölcsöt. Mi a kommunista környezet történelmi fejlődésének a megállapításából indulunk ki. És úgy tartjuk, hogy ha az emberiség gyerekkorának kezdetén az emberi ismeretek mind az egyházhoz kötődtek, abban a percben, mikor tudományosan tisztázódhattak a dolgok, akkor megszűnt a természetfelettiség, az ismeretek kikerültek az egyház hatalma alól. Ez vitathatatlan. A történelem fonalát követve azt tapasztaljuk, hogy a mi terünk folyamatosan bővült, az Önöké pedig szűkült. Ha a fejlődés kezdettől fogva ilyen volt, semmi okunk nincs azt gondolni, hogy a jövőben másképpen lesz. Egyszer, egy szebeni konferencián megkérdezte tőlem egy pap, hogy mi közreműködünk az állammal, de adott ponton az egyház el fog tűnni, és mondjam meg neki, hogy mennyi időt ad még az állam a vallásnak? Erre a kérdésre a konferencia keretében válaszoltam, rámutatván, hogy amíg van bár egy hívő, addig fennáll az egyház is, viszont az utolsó hívő eltűnésével felszámolódik az egyház is.” (175–176.)

Ezt az eszmecserét 1957. február 27-én folytatta le Márton Áron dolgozószobájában a püspök és Ion Rodeanu, aki az Egyházügyi Főosztályon belül töltött be vezető pozíciót akkor. A román nyelven íródott lehallgatási jegyzőkönyv magyar fordítását olvasva jutott eszembe, hogy itt voltaképpen két hívő ember beszélget. Mindketten alaposan alá tudják támasztani a nézeteiket, és nagyon komolyan hisznek is abban, hogy a mögöttük álló intézményrendszerrel egy jó ügyet képviselnek. A küzdelem tétje nagy: emberi sorsok forognak kockán, hosszú távon is. Egyikük aktuális hatalmi pozícióból, másikuk szabadságában korlátozva vesz részt a beszélgetésben. Ugyanakkor utóbbi mögött áll a sokkal nagyobb múltú intézmény, egy régóta kiépült hierarchia, és a helyileg érintettek között tömegek hite és személyes szeretete. A másik mögött a csalódás és elégedetlenség a régi intézményekkel szemben, az átalakulás iránti vágy, kevés és fiatal hagyomány, a kereszténységhez képest elenyésző intézményi tapasztalat. A pártfunkcionárius valódi helyzetének bizonytalansága, és éppen ezért a hitének az ereje onnan is látható, hogy extrapolál: meggyőződése, hogy a tudományos megismerés és a szekularizáció folyamata törvényszerűen csak egy irányba haladhat tovább, ahogy ő az eddigi fejlődést látja, a kibontakozás útján, és karöltve. Márton Áron utalása a harmincas évek kolozsvári ideológiai vitáira pedig arra a finom részletre mutat, hogy a szembenállás nem tökéletes, a küzdő felek kölcsönhatásban állnak, ezáltal formálják magukat és egymást is már egy ideje.

Tavaly egy új, nagyon jelentős tétellel gazdagodott a Márton Áron-kutatás irodalma. Nem csak a nyilvánosság számára eddig ismeretlen források, hanem a forrásokat felvezető, két nagyon alapos tanulmány is újdonságot jelent. A kötetet mostanra már több helyszínen bemutatták, nem csak Romániában (például a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával; a Vásárhelyi Forgatag keretében a Teleki Tékában; a II. Erdélyi Történész Táborban Gyergyóremetén; Magyarország Főkonzulátusa szervezésében Csíkszeredában), de Budapesten is, a Magyar Nemzeti Levéltárban. Az Erdélyi Krónika és a maszol.ro portál Nagy Mihály Zoltánnal közölt interjút a forrásanyagról és a kiadvány keletkezéséről.[1] Mondhatjuk tehát, hogy elindult a recepció útján. Nem csak a forráscsoport jelentőségét illetően van összhang a könyvbemutatók és az interjú következtetései között, visszatérő motívum az is, hogy igen nehéz és nyomasztó olvasmánnyal állunk szemben. Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője egyenesen így fogalmazott: „inkább ne olvassák el ezt a könyvet, és éljenek nyugodtan.”[2] Az ismertetés elején idézett beszélgetés-részlet az elsőként közölt jegyzőkönyvből származik. Azt próbáltam valamennyire szemléltetni vele, hogy számomra miért nem egyszerű szétszálazni azt az érzésegyüttest, amit a könyv, különösen a jelentések olvasása kiváltott belőlem.

Nagy Mihály Zoltán tanulmánya Márton Áron életútját mutatja be és helyezi történelmi kontextusba. A tanulmány tagolása összhangban áll ezzel a célkitűzéssel: felváltva emel ki hosszabb politikatörténeti, különösen az állami egyházpolitika szerint meghatározott korszakokat, illetve Márton Áron életútja szempontjából meghatározó eseménysorokat. A püspök, mint történelmi személyiség megismerése olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mekkora az egyén mozgástere, hogyan tud hatni; milyen hatások érik a kapcsolatai révén; illetve hogy egyáltalán mennyire kerülhetünk a személyes közelségébe történeti forrásokon keresztül. A tanulmány röviden áttekinti a Márton Áron személyére és tevékenységére vonatkozó eddigi szakirodalmat, aszerint csoportosítva, hogy milyen szerepekben vizsgálták a püspök személyiségét, tehát az alapján, hogy a politikai-közéleti szerepvállalására, az ifjúságpasztorációt, oktatási reformokat szorgalmazó, népnevelő szerepére, vagy pedig az egyházkormányzati tevékenységére, egyházpolitikájára helyezik-e a hangsúlyt.[3] Ezt követően egy nagyon fontos problémára tér ki a huszadik századi romániai katolikus egyháztörténet és a határon túli magyar kisebbségi közösségek történetének keresztmetszetében: az erdélyi katolicizmus mibenlétének, sajátosságának kérdését veti fel. Bár az erdélyi katolikus hagyomány, és az ezt sajátosan formáló körülmények (a népesség sokszínűségéből eredően a más felekezetekkel és etnikumokkal való együttélés tapasztalata, a görög katolikus avagy unitus egyház létrejötte, az Erdélyi Katolikus Státus intézménye) több évszázados múltra tekintenek vissza, nyitott kérdés marad, hogy ennek az erdélyi katolikus múltelbeszélésnek nem a határváltozás teremtette-e meg a keretét.[4] Azért is releváns kérdés, hogy az erdélyi katolicizmus, mint történeti hagyomány milyen összefüggésben áll a huszadik századi magyar kisebbségi helyzettel, mert Nagy Mihály Zoltán így összegzi Márton Áron személyiségének jelentőségét: „Személyében megvalósult az erdélyi magyar katolicizmus és az erdélyi magyar identitás szintézise, és tanúságtevése újabb elemekkel gazdagította a sajátos jellegzetességekkel bíró erdélyi magyar kisebbségi ethoszt.” (61.)

Márton Áron hívő katolikus csíki paraszti családból származott, a katolikus gimnáziumokon és a frontvonalban szerzett tapasztalatokon át jutott el 1924-ben a pappá szentelésig. Úgy tömbmagyar, mint szórványterületeken való kápláni gyakorlat után, az 1930-as években pályája felfele ívelt. Kolozsvári egyetemi lelkészként meghatározó szerepet játszott az egyetemi ifjúság pasztorációjában, és a katolikus egyház modern társadalmi tanításának erdélyi adaptációjában. Talán életének legnehezebb és legmozgalmasabb szakasza kezdődött 1938 októberében, amikor megkapta apostoli adminisztrátori kinevezését a gyulafehérvári püspökség élére.

Denisa Bodeanu tanulmánya 1938 és 1948 között „az információgyűjtés feladatával is ellátott titkosszolgálati/államvédelmi szervek” (66.), 1948 és 1960 között „a román államvédelmi hatóság” (80.) intézménytörténetével, struktúrájával párhuzamosan mutatja be ugyanebben az időbeli tagolásban Márton Áron megfigyelését, illetve utóbbi időszakon belül az 1949. június 21-i letartóztatását, perét és 1951–1955 közötti börtönéveit. A szabadulását követő időszakban a környezetét igyekeztek ügynökökkel behálózni, a levelezését ellenőrizték és cenzúrázták, 1956 nyarán pedig beszerelték a dolgozószobájába a lehallgatókészüléket.

A két szerkesztő-kutatónak kiemelkedő terjedelmű, 1956 és 1980 között összesen közel nyolcvanezer oldalt kitevő iratanyaggal volt dolga. A kötetben 57 dokumentum került közlésre, ezek 1957. február 27-e és 1960. december 23-a között keletkeztek. Az ezt követő időszakból származó jegyzőkönyveket Nagy Mihály Zoltán a maszol.ro portálnak adott interjúja szerint további kötetekben fogják közölni. A forráscsoportot röviden a könyv előszava, részletesebben Denisa Bodeanu tanulmánya mutatja be. Bodeanu Márton Áron dossziéinak kiemelkedő terjedelméhez viszonyítási alapot is ad: a püspök két, 174 illetve 62 kötetes dossziéját „Ion Gavrilă Ogoranu, a legjelentősebb antikommunista fegyveres ellenállócsoport vezetőjének” 119, illetve „Ion Mihai Pacepának, a Külföldi Hírszerzési Igazgatóság 1978-ban külföldre szökött vezetőjének” 120 kötetes dossziéihoz viszonyítja (64.). A szerkesztők kitérnek olyan forráskritikai problémákra, amelyekkel a jegyzőkönyvek olvasása során mi is szembesülhetünk, mint például a lehallgatás szünetelése a rendszeres áramszünetekkor, vagy a térbeli lehatároltság: kizárólag a püspök dolgozószobájában helyeztek el lehallgatókészüléket, így, ha a beszélgető felek kisétáltak a szobából, a lehallgatótiszt, és így a jegyzőkönyvek számára a beszélgetés további részletei elvesztek. A kötetben közölt jegyzőkönyveknek mintegy fele magyar nyelvű gépelt irat, a másik fele román nyelven maradt fenn. Ezekben az esetekben nem mindig egyértelmű, hogy mikor folyt ténylegesen románul a beszélgetés, és mikor maradt fenn csak a lehallgatótiszt fordításában a szöveg. Magyar látogató esetén, mint Adorján Károly vagy Bélteky Ferenc kanonokok, vagy éppen Hadnagy János zetelaki plébános, valószínűtlennek tűnik, hogy a beszélgetés románul zajlott volna. Ștefan Stănescu, az Egyházügyi Főosztály megbízottjának látogatásakor a beszélgetésből derül ki, hogy az milyen nyelven folyik, Stănescu ugyanis említést tesz arról, hogy ha ő tudna magyarul, „most milyen jól megértenénk egymást!” (282.) Utóbbiakat tehát a kötet magyar fordításban közli, az esetleges többszörös fordítás miatt pedig felmerül a kérdés, hogy nem szenvedtek-e valamilyen csorbát az eredeti beszélgetésben elhangzott információk. Az, hogy milyen volt a jegyzőkönyv minősége, a szolgálatban levő lehallgatótiszt kompetenciájától, éberségétől függött (a nap huszonnégy órájában két váltásban dolgoztak, nagyon le lehettek terhelve). A szerkesztők sok esetben korrigáltak olyan hibákat, mint egy-egy félrehallott magyar név, azt viszont nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a lejegyzésben, románra fordításban nem akadtak-e olyan hibák, amelyeket utólag észre sem lehet venni a forrásban. A jegyzetapparátusból is látható a szerkesztők alapossága, a forrásokhoz több mint hatszáz lábjegyzet tartozik, amelyek az említett személyek főbb életrajzi adatait közlik, vagy a beszélgetésekben felbukkanó események, intézkedések hátterét magyarázzák meg.

A kötet nem csak a Márton Áron személyének, a katolikus egyház Keleti Blokkon belüli történetének, a román állam egyházpolitikájának, vagy a forrásképző intézménynek a megismeréséhez és megértéséhez járul hozzá, de aktuális társadalmi jelenségeket is szemlélhetünk a forrásokban felmerülő problémák fényében. Az olvasmányélmény önvizsgálatra is indíthat azt illetően, hogy mi magunk hogyan kezeljük az előttünk járó két-három generáció életének traumatikus eseményeit.

Jegyzetek

[1] Vig Emese: (Le)hallgatásra ítélve – Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveiről kérdeztük Nagy Mihály Zoltán történészt.

[2] Felkavaró könyv jelent meg Márton Áron erdélyi püspök lehallgatási jegyzőkönyveiről (MTI tudósítás a kolozsvári könyvbemutatóról).

[3] Megjegyzendő, a különböző fókuszú tanulmányok szerzői körei nem válnak el élesen egymástól, tehát a szakirodalmi felvezetőben nincs szó elkülönülő, vagy éppen egymásnak ellentmondó szemléletmódokról.

[4] Itt arra utalok, hogy Nagy Mihály Zoltán is következetesen az 1925-ben megjelent, Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene című reprezentatív kiadványra hivatkozik a történeti adatoknál. Érdemes volna például megvizsgálni a kötet hivatkozásait és szerzőinek korábbi munkásságát.

Categories: Könyvjelző