A román történetírás útkeresése 1990 után

Szerző: Kovács Szabolcs

A romániai rendszerváltás új korszakot nyitott a helyi történetírás fejlődésében. A Ceaușescu-rendszer bukásával véget ért a történetírásra gyakorolt megkérdőjelezhetetlen állami befolyás, ezzel párhuzamosan pedig könnyebbé vált a nyugati intézményekkel és szakemberekkel való kapcsolattartás, a román történészek számára lehetőség nyílt nyugati tanulmányutakon részt venni. 1989 után a – hivatalos diskurzust meghatározó – Kommunista Párt Történeti Intézetét felszámolták, ez pedig a történetírás intézményi diverzifikációját eredményezte. Míg 1989 előtt mindössze három romániai egyetem rendelkezett történelem karral (Bukarest, Kolozsvár, Iași), addig egy 2002-es felmérés szerint már 15 állami és 5 privát egyetemen oktattak történelmet, több, mint 2000 hallgatóval.[1]

A nemzeti-kommunizmus által meghatározott narratívák levetkőzése azonban egy hosszú folyamatnak bizonyult, mely még napjainkban is távol van a lezárástól. Dolgozatomban – terjedelmi és időbeli korlátok miatt – nem vállalkozhattam a romániai történetírás 1989 utáni fejlődésének átfogó ismertetésére, így munkámat két fő elem körül csoportosítva építem fel: mi jellemzi általánosságban az 1990 utáni román történetírás tematika-megközelítéseit, illetve milyen szembenálló történetírói csoportok alakultak ki az 1990 utáni Romániában és mi jellemzi ezek történelemszemléletét. Ennek kapcsán kitérek Lucian Boia munkásságának ismertetésére és a romániai válaszreakciókra is. A bevezetőben szintén fontosnak tartom leszögezni, hogy munkámban kizárólag a román történetírás eredményeire fókuszálok, az erdélyi magyar történetírást nem veszem bele, eltérő hagyományaiból, problémáiból és kötődéséből kifolyólag.

Az 1989 utáni Romániában egy korábban nem tapasztalt mértékű társadalmi igény jelentkezett az „igazi” történelem megírására és a pártállami időszakban megkövetelt ferdítések eltörlésére (ugyanakkor ez az igény értelemszerűen elsődlegesen az ország 20. századi történelmének kapcsán jelentkezett). A meginduló demitizációs hullám az 1990-es évek közepén érte el csúcspontját, és vegyes fogadtatást váltott ki a történészek táborában. Míg a kompromittálódott múltú személyek leleplezése jórészt egyetértésben zajlott, addig a nemzeti-kommunista időszakból átörökölt nemzeti narratíva („grand-narrative”) elvetésében és módszeres felülvizsgálatában már korántsem mutatkozott egyetértés.[2] Ehhez társult az a tény, hogy olyan kérdéseket lehetett 1990 után tematizálni, melyek az állami tiltás miatt korábban fel sem merülhettek. Ebben az időszakban kezdődött meg Románia holokausztban betöltött szerepének objektív vizsgálata – mely parázs viták kiváltója volt a politikai életben is -, de ilyen kényes témaként említhető a romániai kisebbségek 1920 után elszenvedett sérelmeinek tematizálása is.[3] A kényes témák eltérő interpretálása törést idézett elő a román történésztársadalomban, mely két jól körülhatárolható történetírói vonal létrejöttét eredményezte. A nemzeti narratívát fenntartó történetírói vonal az ultranacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) és a ’90-es évek nagyobb részében hatalmon levő Szociáldemokrata Párt (PSD) körül tömörült (az előbbihez sorolható történészek Gheorghe Buzatu, Ion Ardelean, az utóbbihoz Ioan Scurtu, akik a ’90-es évek meghatározó történészei voltak.).[4] Ez a csoportosulás a Román Tudományos Akadémia égisze alatt fejtette ki tevékenységét és az Akadémia által meghatározott hivatalos kánont a mai napig az ő szellemi örökségük határozza meg. A nemzeti történelemszemléletet ellenző vonal vált a „nyugatos” vagy „kozmopolita” történetírói csoportosulássá.[5] A nyugatosok nagyobb része külföldön ír és publikál, az Egyesült Államokban (Radu Ioanid), Franciaországban (Lucian Boia) vagy a CEU körül csoportosul (Constantin Iordachi, Sorin Antohi).

Constantin Iordachi és Trencsényi Balázs a Replikában publikált tanulmányában[6] ugyanakkor leegyszerűsítőnek tartja az 1990 utáni történetírás bipoláris szemléletét. Véleményük szerint egy időben lehet beszélni nacionalisták/tradicionalisták és modernisták, autochtonisták és nyugatosok, nacionalisták és européerek, autoritariánusok és demokraták közötti konfliktusról. Történettudományi kontextusban pedig protokronisták[7] és antiprotokronisták közötti harcként definiálják a szembenállást. Ezek a törésvonalak több pontot metszhetik egymást, melyre konkrét példaként David Prodan kolozsvári történészt említik: míg a Ceaușescu-féle protokronista megalomániával határozottan szembeszegült, addig az 1990-es években írt munkáit a határozott nacionalizmus és euroszkepticizmus hatotta át.[8]

A romániai történésszakma az elhúzódó paradigmaváltás és a politikum történetírásban betöltött szerepe által egy totális szerkezeti válságba került. Ahogy ezt Alexandru Zub művelődéstörténész megfogalmazta: „a politikai rendszer 1989 végén bekövetkezett átalakulása, jóllehet drámai, erőszakos és látványos fordulatot jelentett, nem volt elég mélyreható ahhoz, hogy a helyzet gyorsan tisztázódjék, és az új politikai berendezkedéssel együtt új történeti diskurzus teremtődjék. Az átmenet hosszú és fájdalmas folyamata a politika szférájában nyilván analógiás módon, mintegy háttérként és alapként vetül majd a historiográfiára is.”[9] Ennek a szerkezeti válságnak – a protokronista diskurzus kísértete mellett – általános jellemvonásává vált a politikatörténeti munkák túlsúlya, melyet jóformán kizárólag művelődéstörténeti munkák egészítenek ki. Ugyanakkor a gazdaság- és társadalomtörténet a mai napig nagy mértékben háttérbe szorul. Sajátos jellemvonás, hogy a társadalomtörténet iránt érzékeny történeti munkák külföldön születtek meg, külföldi írók tollából,[10] ez a tendencia csak a közelmúltban kezdett megváltozni. Ennek a változásnak egy örvendetes példája Sanda Borșa 2012-ben megjelent kötete Colectivizarea agriculturii în fosta regiune administrative Cluj: 1949-1962[11] [A mezőgazdaság kollektivizálása a volt Kolozs adminisztratív régióban: 1949-1962], mely a kollektivizálás jelenségét nem csak társadalomtörténeti szemszögből, hanem egyben mikrotörténetileg próbálja vizsgálni, bár a felhasznált források jellege (pártiratok, Securitate jelentések) inkább egy felülnézeti megközelítést tett lehetővé.

Az 1990 utáni Romániában megjelent történeti munkák által alkalmazott diskurzust megvizsgálva, szembetűnő, hogy a politikatörténeti munkákat is a mai napig egy makro-szemléletű megközelítés határozza meg, melyek a történetírói gyakorlat szemszögéből jórészt a 19. századi historicizmus színvonalát teljesíti. 1990-től kezdődően töretlenül népszerűek a diplomáciatörténeti munkák,[12] azonban az egyes szerzők túlnyomóan a nyugati- és keleti nagyhatalmakkal való román kapcsolatrendszerre fókuszálnak, a szerző ismeretei szerint a szomszédos országok kapcsolattörténete román részről még jórészt feltáratlan.[13] Egy másik sajátosság egyes jelenkortörténeti témákhoz kapcsolódóan a komoly elemzői munkák szórványossága, ez főként a Ceaușescu-korszak öröksége miatt kényes témákra vonatkozik (Vasgárda, Antonescu-rezsim, népbíróság), helyette ezeket a témákat a forráskiadványok dominanciája jellemzi.[14]

A román történetírás makrotörténeti szemléletmódját legélesebben talán Lucian Boia, a „nyugatos” történészgeneráció ikonikus alakja támadta meg. A centenáriumi ünnepség kapcsán megfogalmazott kritikájában a román történetírás kiemelten nagy hibájának tartotta az 1918. december 1-i nagy nemzetgyűlés izolált esetként való kezelését. Boia rámutatott arra, hogy az 1918-as év valójában a finnek, észtek, lettek számára is egy sorsfordító esemény volt, mégis a mai napig hiányzik egy, az eseményeket összefüggéseiben vizsgáló elemző munka. Helyette december 1 – a nemzeti narratíva dominanciájából kifolyólag – a mai napig egy jobbára érinthetetlen területnek számít.[15]

Lucian Boia munkássága sok tekintetben tabudöntögetőnek számított a rendszerváltás utáni román történetírásban. 1997-ben megjelent History and myth in Romanian conciousness című elemzése a mai napig a szerző fő művének számít. Az idézett munkában két olyan tétel különíthető el, mely a különösen nagy visszhangot váltott ki a hazai román történésztársadalomban. Mindenekelőtt Boia felvetette azt a – nyugati történetfilozófiában már régóta jelenlévő álláspontot, hogy a múltat nem lehet tökéletesen rekonstruálni (Ranke „wie es eigentlich gewesen” szemléletének elvetése), a tény és fikció közti határvonal meglehetősen elmosódott, és kiemelendő, hogy nem létezik „történelmi igazság.” Másrészt sokkal mélyebb hatást váltott ki Boia kritikája a román történetírás nemzetépítésben betöltött szerepe kapcsán.[16] A nemzeti-vonal képviselői különösen elutasítóan reagáltak a Vitéz Mihály nevéhez fűződő ún. „első egyesülés” Boia-interpretációjára, aki kétségbe vonta, hogy a három „fejedelemség” Mihály-alatti perszonáluniója az egyesítés bármilyen formájának lenne tekinthető.[17] A nemzeti „establishment” részéről a legterjedelmesebb válaszreakció Ioan-Aurel Pop akadémikus neve alatt jelent meg, aki monografikus terjedelmű Boia-kritikájában pontokba szedve próbálta a történész állításait cáfolni. Pop mindamellett, hogy fellépett a nemzeti diskurzus védelmében, a teoretikai kérdések kapcsán egyben cáfolni próbálta Boianak a „történelmi igazságra” vonatkozó állítását is, hitet téve a múlt tökéletes és hibátlan rekonstruálhatósága mellett.[18] A hivatalos szemléletmód ellenére azonban a Boia által elindított folyamat nem maradt visszhang nélkül Romániában, erre egy jó példa Bogdan Murgescu tevékenysége, aki a bukaresti egyetem professzoraként kísérletezik az eseménytörténet-centrikus szemléletmód megtörésével és – az Annales iskola második nemzedékének, kiemelten Fernand Braudelnek nyomdokain járva – a struktúra-központú szemléletmód meghonosításával.[19]

Összességében megállapítható, hogy az 1990 utáni román történetírásban még mindig jelentős helyet foglal el a nacionalista diskurzus, mely – állami támogatottságából kifolyólag – még mindig egy központi helyet foglal el. Ezzel szemben azonban jelentkezik egy alternatív, Constantin Iordachi és Trencsényi Balázs által „liberális-modernista” jelzővel[20] karakterizált történetírói irányzat. A napjaink Romániájára jellemző politikai polarizáció a tradicionalista-posztkommunistának tekintett és modernista-liberális erők között tovább nehezíti a modernista irányvonal felülkerekedését. Ennek egyik jellemzője a „nyugatos” irányzat prominens képviselőinek államilag finanszírozott lejáratása.[21] A rendszerváltás utáni román történetírást így egy folyamatosan zajló, dinamikus konfliktust jellemzi, melynek kifutása még a jövő titka.

Jegyzetek

[1]  Murgescu, Bogdan: The Romanian historiography in the 1990’s. In: Romanian Journal of political science. 2003. 31. o.

[2]  Petrescu, Cristina – Petrescu, Dragoș: Mastering vs. coming to terms with the past: a critical analysis of post-communist Romanian Historiography In: Antohi, Sorin – Apor Péter – Trencsényi Balázs: Narratives unbound: historical studies in post-communist Eastern Europe. CEU Press. Budapest, 2007. 313. o.

[3]  Megemlítendő, hogy ez utóbbi napjainkig főként az erdélyi magyar történészek (és részben magyarországiak) kutatási terepe, román munkák a témában csak szorványosan jelentkeznek. A román történészek közül érinti a témát Sorin Mitu Geneza identității naționale la românii ardeleni [A nemzeti identitás genézise az erdélyi románoknál] című munkájában [Editura Humanitas, Bukarest, 1997], aki az erdélyi interetnikus kapcsolatoknak egy objektív, kritikai megközelítését nyújtja.

[4]  Uo., 319. o.

[5]  Chiriac, Bogdan: The retrial of marshal Ion Antonescu in post-communist Romanian historiography. CEU, Budapest, 2008. 10. o.

[6]  Iordachi, Constantin – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989-1999) In: Replika, 2000. november. 165 – 194. o.

[7]  A protokronizmus a Ceaușescu-féle kultúrpolitika nélkülözhetetlen velejárója volt, lényege, hogy a nyugati kultúra legnagyobb felfedezéseit és gondolatait a román hagyományból vezesse le. Legtisztább példája Ilie Bădescu 1984-es Eminescu-elemzése, melyben azt próbálta bizonyítani, hogy a román költő publicisztikájában már megelőlegezte a marxista szociológia legfontosabb elemeit.

[8]  Iordachi, Constantin – Trencsényi Balázs: i. m. 167. o.

[9]  Idézi: Uö., 189. o.

[10]  Egy ilyen ikonikus munkának tekinthető Katherine Verdery: Compromis și rezistență. Cultura română sub Ceaușescu [Kompromisszum és ellenállás. A román kultúra Ceaușescu alatt] című munkája, mely 1994-ben jelent meg Romániában Sorin Antohi és Constantin Iordachi fordításában (Editura Humanitas, Iași).

[11]  Editura MEGA, Kolozsvár, 2012.

[12]  Murgescu, Bogdan: i. m. 35. o.

[13]  Ennek a véleménynek a kialakításában segített a Bibliografia istorică a României [Románia történeti bibliográfiája] 1994-1999 között időszakra vonatkozó kötetének átnézése, mely munkát a szerző még Kolozsváron végezte el és mostanig fel sem merül benne, hogy egyszer még hasznát veszi.

[14]  A Vasgárdára vonatkozólag Armin Heinen német történész jelentetett meg egy munkát, mely a mai napig alapmunkának számít a témában, és a román történetírás nem szárnyalta túl (Armin Heinen: Legiunea Arhanghelului Mihail, Editura Humanitas, Iași, 1995). Antonescu személyének és szerepének értékelése egy önálló dolgozat témája is lehetne, így attól most – terjedelmi korlátok miatt – eltekintek. A népbíróságok témakörében kijelenthető, hogy a háborús bűnösök feletti ítélkezést a román történetírás napjainkig a koncepciós perekkel egy szinten kezeli (kizárólag a bukaresti népbíróság tevékenységét, a kolozsvári ítéleteket jogosnak tekintik). Az egyetlen kritikus munka ebben a vonatkozásban a „nyugatos” Radu Ioanid nevéhez fűződik: Lotul Antonescu în ancheta Smerș. Documente din Arhiva FSB. Editura Polirom, Iași, 2006.

[15]  Interjú Lucian Boiaval. News.ro URL: https://www.news.ro/cultura-media/interviu-lucian-boia-i-lasam-daci-important-romanii-s-au-dovedit-natiune-unita-ultimul-secol-avut-acest-succes-ne-inchipuim-altceva-afara-tirade-nationale-ar-facut-1922400007002017111017371190 (Letöltés: 2017.12.13.).

[16]  Petrescu, Cristina – Petrescu, Dragoș: i. m. 323. o.

[17]  Uo., 325. o.

[18]  Uo.

[19]  Uo., 334. o.

[20]  Iordachi, Constantin – Trencsényi Balázs: i. m. 189. o.

[21]  Ennek egyik kitűnő példája a Lucian Boia ellen 1997-ben indított rágalomhadjárat, mikor az állami román médiában azzal vádolták, hogy a magyar revizionizmus ügynöke. A legfontosabb „bizonyíték” ennek alátámasztására az a tény volt, hogy Boia munkájának megjelenését a Soros Alapítvány is támogatta anyagiakkal.

Categories: Jelenkor