„Mi a fegyvert letettük.” Erdély 1918-1919-ben

Különös nyárutó Kolozsváron

Ha hihetünk a helyi sajtó társasági rovatának, Kolozsvár közvéleménye nem készült katasztrófára 1918 nyarán. A Kolozsvári Hírlap augusztus derekán összegezte nyaralási szezon tapasztalatait, s arról közölt összeállítást, hogy Erdély fürdői nem eléggé látogatottak és hadikereskedelmen felkapaszkodott kolozsvári polgárok  – szelíd gúnnyal: ’Hadi Milliék’  – inkább a Balaton partját árasztották el, meg a pesti Margitszigetet és nem a világháború kimenetelén aggódtak, hanem hatalmas kártyacsatákat vívtak luxusszállók szivarfüstös kártyaszobáiban.[1] Románia meg volt verve, Bukarestben német és osztrák- magyar tisztek lépdeltek a korzón. Bár még nem rendezték a határmenti székely megyék menekült lakosságát ért rettenetes dúlás következményeit, úgy tűnt a két évvel korábbi borzalmas napok  nem térhetnek vissza. Akkor, a románok 1916 augusztus végi betörése nyomán 11 határszéli vármegye kétségbeesett magyar és szász lakossága  – több mint félmillió ember – kelt útra sietősen összeszedett motyójával a későn félrevert harangok zúgása közepette, s nem egy tehetős kolozsvári is Pestig futott rémületében.

Az 1918 májusában aláírt bukaresti különbéke úgy tűnt fátylat borít a keserves szégyenre, s a győzelem illúziójának még egyszer utoljára rövid jövőt adott. 1918 nyarán például hathetes, gyorstalpaló kurzusokat szerveztek Kolozsvárra, a határszéli román tanítók magyar nyelvű képzésére. A kormánypárti Kolozsvári Hírlap 1918 augusztusi tudósítása szerint: „pontosan, rendesen jártak ezek a tanítók az előadásokra, szorgalmasabban, mint azok a kis nebulók, akik eddigelé kezük alól kikerültek [..] A román tanítók teljesítményével teljesen meg vagyunk elégedve, előmenetelük minden tekintetben kifogástalan. Nemzeti szempontból igen fontos volt a kurzus, mert akik eddig románul tanították a tanítványaikat, ezentúl magyar nyelven olthatják beléjük a magyar állam megismerését. Szívesen tanulták a magyar nyelvet és irodalmat s nem hihetjük, hogy irredenta eszmék behálózhassák a jövőben. Ennélfogva az eredmény csak teljesen jó lehet…”[2]

Három hónappal később, 1918. december 1-én a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés kimondta Erdély csatlakozását Romániához. 

Ha csak a térképre pillantunk, 1918 kora őszén a Monarchia minden lehetséges hadicélja teljesült: Szerbia, Románia leverve és megszállva, Olaszország visszaszorítva, a bolsevik Oroszország pedig a békéért cserébe kontinensnyi területeteket adott át Breszt-Litovszkban a központi hatalmaknak. De milyen áron? A győzelem mértékét már az ókor óta a zsákmány nagysága fejezte ki. A mohóság most sem hiányzott, de egyetlen adat elég arra, hogy lássuk, mennyire keveset értek a látszólag kedvező hadászati pozíciók. A megszállt Ukrajna végtelen búzaföldjeiről a remélt élelmiszer alig 1 százalékát sikerült begyűjteni 1918 nyarán.[3] Az éhező hadsereget már nem ösztönözte győzelmi akarat – a legfőbb hadúr, a fiatal IV. Károly király beleőszült az 1918. júniusi, irtózatos emberveszteségekkel járó piavei csatavesztés hírébe −, a katonaság maga üzent hadat a háborúnak.[4] A katonák hazavágytak. Szurmay Sándor honvédelmi miniszter visszaemlékezése szerint a frontkatonaság értetlenül szemlélte, hogy miért nem lehet befejezni a háborút, ha ellenséges földön állunk, s „már oly fényesen megvertük a muszkát, szerbet, a románt és a taliánt is?”[5] Előfordult nem egyszer, hogy a kimerült közkatonák hátrafelé tüzeltek a gyűlölt parancsot kiadó tisztjeikre.[6] Az újságok nem írták meg, de az ötödik háborús szeptemberben a morál már olyan bizonytalan volt, hogy a frontra indított csapatok jelentékeny részét töltény, esetleg fegyver nélkül vagonírozták be, hogy út közbeni randalírozásukat, fosztogatásaikat megakadályozzák.[7]

A polgári társadalom mélyén szorongás volt és frusztráció, de ennek jelei nem igen látszottak Erdély fővárosában: szép napos volt a szeptember, s a művelt és öntudatos polgárai igyekeztek úgy tenni, mintha az élet évszázados rendje menne tovább. A Hóstát tájékán vasárnaponként verekedtek és lövöldöztek a nagyvérű gazdafiúk, de a Belmagyar utca háztulajdonosai inkább a mozikban nézték a csetepatékat. A Sétatéren szeptemberben népünnepélyt rendeztek, melynek fénypontja az volt, hogy az ünneplő közönség fehér búzacipókat vásárolhatott 50 fillérért – hadd felejtse el a nélkülözés el nem tagadhatóan egyre növekvő jeleit. „A szűcsök árut szereznek Lipcséből és ajánlják az új kollekcióikat.” – emlékezett a kincses város utolsó magyar nyárutójára a regényíró Passuth László negyven évvel későbbi önéletírásában.[8] Akkoriban még minden évben kemény telek voltak, a szőrmekabát pedig praktikus céljain túl a siker, csillogás és beérkezettség jele volt. „Kölniillat, rókatorkos bunda, keskeny cipő, gyűrűs kéz” – jellemezte a tökéletes úriembert a regényíró, az ő mintája természetesen egy hús-vér valódi a főispán volt, báró Petrichevich Horváth Emil, ekkor Nagy Küküllő vármegye 37 éves főispánja – később kicsiny forradalmi és hosszabb román internálási kitérő után a budapesti Országos Menekültügyi Hivatal elnöke.

Az élet az úri társadalom közegében is ment tovább, az újságok megírták a százeres sikkasztásokat, de hallgattak a vajdakamarási református segédtanítónő szerelmi tragédiájáról, aki a községbe helyezett családos református lelkésszel bonyolódott tiltott szerelembe. Akiből később református püspök lett Erdélyben, majd ünnepelt regényíró Budapesten. Ha ez utóbbi nem írta meg volna a szomorú históriát a maga szemszögéből, a mezőségi Holttenger regénytelen kisvilágainak háborús hétköznapjai és személyes drámái is elsüllyedtek volna a mezőségi sárban. Ennek a fojtott szerelmi tragédiának is csak távoli komor díszlete volt a Nagy Háború, annál közelebbi a politikai vezetők önáltatása. A regényben megszólaltatott gróf, Bethlen István így beszélget az író, Makkai Sándor alteregójával:

„Én is kénytelen vagyok győzelemről beszélni odakünn s tenni magamat, hogy nincs egyéb dolgom, mint a vadászat. Nem ok nélkül puffogtatok itt ezzel a társasággal, őket is áltatom egy kicsit, mert azt hiszem, még mindig nagyobb baj lenne a magyar emberre nézve, ebben a helyzetben ráriasztani, mint megerősíteni abban a hitében, hogy a dolgok jól mennek. Talán nem így kellett volna kezdeni, de most már kockázatos minden kísérlet. Verekedni kell, amíg bírjuk, tüzelni kell mindenkit a végsőkig, hogy hátha?”[9]

Nem biztos, hogy megesett a párbeszéd, de atmoszférateremtő ereje bizonyosan hiteles. A hadihelyzet csak a bennfentesek részére volt kétségbeejtő,  ők tudták, hogy a piavei vesztes csaták után a Monarchia nem reménykedhetett többé győzelemben, az augusztusi fekete péntek pedig baljóslatúan jelezte előre a német összeomlást is. Ennek ellenére szeptember közepén, a bolgár front összeomlásának előestéjén még az volt a hír az újságban, hogy „majdnem elkészült József főherceg díszalbuma.”[10] Bulgária kapitulációja a magyar kormányt mély nyugtalansággal töltötte el. Wekerle Sándor miniszterelnök Erdély védelmét megerősítendő sietve Bécsbe utazott. Útjához nem sok reményt fűzött, sem Erdélyt, sem a háború sorsát illetően. Egy szűk körű sajtóbeszélgetésen azt is bevallotta, hogy sohasem hitt a végső győzelemben.[11] Pesszimizmusa helytállónak bizonyult: a badeni hadsereg-főparancsnokság szemében a balkáni front még most is másodrendű volt.[12] Wekerle eredménytelen bécsi útja után a kormány bizalmas utasítást adott az erdélyi székely határvármegyék kiürítésének előkészítésére.[13] Ez utóbbi intézkedés – levelek, újsághírek révén – az olasz frontra is eljutott, s nagymértékben destabilizálta a 38-as gyaloghadosztály 22. ezrede székely katonáinak harci morálját.[14]

A magárahagyottság otthon sem a hősies ellenállásra buzdított. A gyergyói határszél falvainak többségében magyar lakossága, amelyet az 1916-os román betörés óta nem kárpótoltak lakható otthonokkal, munkalehetőséggel, kivándorlásra készült a legyőzött Romániába.[15] Nem sejtették, hogy kevesebb mint két hónap múlva Románia jön el értük. Az 1918 tavaszán megalázó békére kényszerített Románia ugyanis nem érezte magát legyőzöttnek. Hiába állomásozott az országban 170 000 fős német hadsereg, a katonai megszállás alatt lévő Bukarest utcáiról nem tűnt el a román tisztikar festői, csillogó egyenruhája, ahogy viselőik keleties önbizalma is megmaradt. „A [román] nemzet kiforratlan, fővárosa bevégzetlen, de van pezsgő életkedve és beolvasztó ereje” – összegezte romániai benyomásait egy magyar újságíró 1918 szeptemberében.[16] Romania renascitur: „Románia újjászületik,” izzott fel a vereség hamuja alól a nagyromán irredentizmus parazsa.

„Meghaltak, de még nem tudják.” Az összeomlás és forradalom előestéje Erdélyben

A balkáni front katasztrófája az erdélyi közvéleményt azonban csak pár napig nyugtalanította, akiket meg igen, azok még nem tudták felmérni a hamarosan bekövetkező háborús vereség valódi méreteit, a magyar politika végzetesen leszűkült lehetőségeit. Októberben az erdélyi magyar politikai élet egyik legbefolyásosabb vezetője, a függetlenségi Apáthy István egyetemi tanár levelet írt a budapesti parlamenti ellenzék vezérének, gróf Károlyi Mihálynak és kétségbeesetten figyelmeztette, arról, hogy vármegyéket adjunk át Romániának, szó sem lehet – ahogyan  Monarchia föderalisztikus átalakításáról sem, amit Károlyi politikai szövetségesei javasoltak, elsősorban a polgári radikálisok kicsiny de befolyásos táborának vezére, Jászi Oszkár.[17] Pedig Jászi „Keleti Svájca” mögött korántsem a területi integritás feladásának szándéka, inkább annak megőrzése rejlett: azért akarta lerombolni a dualizmust, s azért akart széles körű politikai autonómiát biztosítani a magyar állampolgárok felét kitevő nemzetiségeknek, hogy megőrizhesse Magyarország népeinek gazdasági és területi egységét. 

Ám hiába jött létre a találkozó a román nemzeti párt vezetőivel a Károlyi-palota fényes szalonjaiban, az előbbiek nem voltak hajlandóak a háziúri szerepre készülő Károlyiék ajánlatát elfogadni, hogy alakítsák társasházzá az eddigi osztatlan magyar tulajdont: ők egyszerűen át akarták íratni annak erdélyi és kelet-magyarországi részét a maguk nevére. Ezer éves sérelmekre és a nemzeti érzés elementáris erejére hivatkoztak.[18] De nem ezért volt jó okuk reménykedni. Hanem mert a történelmi Magyarország elitjét maga alá temette a dualizmus összeomlása. A területi kérdés reménytelenségét Jászinál tisztábban látó Kunfi Zsigmond a parlamenti élet utolsó rángásait a karzatról figyelve azt a megjegyzést tette a még mindig Tisza István bűvölete alatt lévő országgyűlési többséget látva:

„Meghaltak, de még nem tudják.”[19]

Kunfinak igaza volt. Az agónia hetei voltak már csupán hátra. Tisza maga is sodródott az eseményekkel. Szótlanul tűrte, hogy a Károlyit is kikosarazó simulékony román nacionalista, Alexandru Vaida-Voevod (magyarosan: Vajda-Voevod Sándor) a magyar képviselőházban jelentse ki, hogy senki nagyobb szolgálatot nem tett a román irredenta törekvéseknek, mint ő a merev politikájával.[20] Vaida-Voevod, aki ekkor már értesült az antant Romániának tett ígéreteiről, bejelentette, hogy a Román Nemzeti Tanács nem ismeri el a magyar parlament és kormány illetékességét a magyarországi románok ügyeiben.[21]

A magyar alkotmányba ütköző beszédét akadálytalanul fejezhette be, s még egy olyan tapasztalt, öreg politikus, mint Apponyi Albert sem fogta fel rögtön szavainak igazi jelentését: nevezetesen, hogy a magyarországi román politikusok Erdély elszakítását akarják.

Még kevésbé gondolta bárki az ülésteremben, hogy a ravasz román politikus igazából már nem is nekik, hanem az antant döntéshozóinak szónokol. Elsősorban Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének, hogy az amerikai politika megfelelő ürügyet találjon az erdélyi románok támogatására, akik kinyilvánították az önrendelkezési vágyukat az oroszlán torkában – a magyar parlamentben.[22] Nem tudhatta, hogy üzenetének két hétre lesz szüksége, hogy eljusson Washingtonba, még kevésbé azt, hogy a román egységtörekvések hűvös amerikai megítélésében az ő magyar nyelvű felszólalása lesz a fordulópont, Wilson elnök és az amerikai diplomácia ugyanis egész a háború utolsó napjáig elutasítóan kezelte a románok titkos szerződésben rögzített területi igényeit.[23] Vaida mégis biztos volt abban, hogy a hatás nem fog elmaradni. Aznap éjszaka – miután kiosztotta  a magyar országgyűlést és Károlyinak is kosarat adott  – az erdélyi Dés felé robogva egy első osztályú MÁV-kocsi fülkéjében barátaival már Nagy-Romániára koccintott – igaz még csak termoszból pezsgett elő az öröm bora.[24]

A forradalom színe és visszája

Nem telt el két hét sem, s 1918 októberének utolsó napjaiban a monarchia hadereje szinte órák alatt esett szét. Ráadásul a milliós közös hadsereg összeomlása idegen földön következett be. Miközben sem Ausztria, sem Magyarország földjén nem volt ellenség, a hadsereg az összes arcvonalon mindenütt ellenséges területen állott. Az október 30-án éjszaka győzőtt budapesti őszirózsás forradalom eseményei másnap hajnalban Kolozsváron voltak. „Budapest nagyon messze van, mire ideérnek az ideák, suták lesznek, színükhagyottak.”  – írta később Passuth László a Nyugatban, Kolozsváron is körülbelül az történt, mint máshol az országban, örömmámor és páni félelem egyszerre bontotta ki a nemzeti színű lobogókat.[25]

Passuth emlékeiből tudjuk azt is, hogy rögtönzött néptribunok szónokoltak asszonyra éhes tisztek és pókhasú polgári forradalmárok között, a főtéri Bánffy palota lakosztályának bútorait összetörte a sokáig elfojtott harag kitörésére összegyűltek alkalmi szerenádja, és miután a román politikai foglyokat kieresztették börtöneikből, a magyar forradalmi tömegek – jórészt diákok, magántisztviselők, s lelkesülő szabadértelmiségiek és kétes külvárosi egzisztenciák – hazamentek ebédelni. Szerte az országban és Erdélyben is megalakultak a Nemzeti Tanácsok és szinte azonnal helyi nemzetőrségek szerveződtek. Etnikai alapon, de az első napokban még a román nemzetőrségek sem Nagy-Románia jelszavának valóra váltásával foglalkoztak első sorban, hanem a faluk nyomorú valóságában hamar elszabaduló tömegindulatok megfékezésével. A helyőrségek és laktanyák eltávozott népe két részre oszlott, rablókra és pandúrokra, az utóbbiak lettek a nemzetőrök – bár sokszor rablókat és pandúrokat nehéz volt megkülönböztetni, a nemzetőrök gyakran kiesve szerepükből maguk is szívesen részt vettek a fosztogatásokban.

A háború utolsó évében a hadsereg több mint fele már nem a frontokon harcolt, mivel egyre nagyobb létszámú karhatalomra volt szükség a hátországban a lakosság és a többi katona, illetve főként a rohamosan növekvő számú katonaszökevények féken tartására.[26] A forradalom október 31-ei győzelmének hírére a hadsereg országban állomásozó pótkeretei felbomlottak, s november 1-jén és 2-án a tisztek arra ébredtek, hogy nincs kinek parancsolniuk, egyedül maradtak a laktanyákban.[27] A legénységi állomány október 29. és november 6. között, tehát egy hét alatt 50-90 százalékkal csökkent.[28] Volt ahol még ennél is jobban. A nagyszebeni helyőrségi kórházból nemcsak az összes ott ápolt – jórészt nemi beteg – katona szökött meg, hanem a teljes ápoló személyzet is. Csak a halottak maradtak. A halottas kocsi bakján a kórház főorvos-parancsnoka ült, a koporsóvivők a különböző felekezetek lelkészei voltak.[29]

Ugyanaznap este Kolozsváron az erdélyi magyar fegyveres erők főparancsnokának nem volt tíz embere sem, akivel rendelkezhetett volna.[30]

Ahogy Budapesten, úgy Kolozsváron is a forradalom győztesei a szociáldemokraták voltak és a polgári radikálisok. Bár az Erdélyi Nemzeti Tanács élére Apáthy István került,  – már neve is vörös posztó volt a helyi románság körében, akiket többnyire még ekkor is „oláh testvéreimnek”  nevezett – a  hangadó Kolozsváron Vincze Sándor szocdem párttitkár lett. Vincze később patetikus emlékiratban írta meg ezeknek a lázas heteknek a történetét, de nem mindent, így azt sem hogy féltékeny felesége sajátosan fogta fel a munkásosztály hirtelen jött emancipációját, a helyi ipartestület által hódolatként beküldött piros csizmákat próbálgatta, miközben férje intézkedett, ágált, intrikált és a forradalmi tumultusban hirtelen felbukkant szépséges szőke titkárnője után epekedett.[31]

Az első napok mámora után a forradalom elkezdte megmutatni félelmetesebb arcát. Novemberben százezerszám tért haza a katonaság, s miután Belgrádban, Franchet d’Espèrey-vel, a balkáni antanterők francia főparancsnokánál Károlyi Mihály nem tudta megakadályozni Magyarország déli és keleti részének megszállását, a pacifista kormány hozzálátott egy új hadsereg szervezésének is. November 11-én Károlyi kormányfő és az új hadügyminiszter, Bartha Albert nyilatkozatban adták az ország közvéleményének tudomására, hogy a kormány az ország határait minden nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi.[32] November 12-én a behívási parancs megjelent az utcákon és a házfalakon, a falvakban másnap kidobolta a kisbíró. A leszerelésből kivonták az 1896–1900 között született öt legfiatalabb korosztályt, hogy velük töltsék fel a belgrádi konvenció által engedélyezett hat hadosztályt. Ám akik újra jelentkeztek, nem a honvédelem nehéz gondját, csupán a széthullott fegyelmű laktanyaéletet választották. Zsoldot és ingyenebédet – a munkanélküliség kínzó hétköznapjai helyett. Ráadásul a visszahívott öt legfiatalabb korosztály legkevésbé Erdélyben mutatkozott hajlandónak arra, hogy fegyverrel védje meg a magyar államhatalmat a fenyegetett végeken.

Az újonnan megalakított öt honvéd kerületi parancsokság közül éppen a kolozsváriban volt a leggyengébb a toborzási kedv.

Nem véletlen, hogy Károlyi és Jászi egyébként is politikai megoldást kerestek elsősorban. Ám Jászi Oszkár november 13–14-ei aradi találkozója a Román Nemzeti Komité vezetőivel eredménytelenül végződött. Az erdélyi román vezetők egyértelművé tették, hogy „ahol románok élnek többségben, az román föld, s miután Erdély ilyen terület, logikus, hogy Romániához kell tartoznia.”[33]  Az aradi kudarc után némi lendületet vett ugyan a fegyveres ellenállás szervezése, de ennek mértékét jelzi, hogy a Bartha Antal hadügyminiszter és államtitkára Friedrich István-féle hadseregszervezési rendeletnek Erdélyben az első két hétben kevesebb mint négyszázan tettek eleget. 310 legénységi állományú katona és 66 tiszt: ez volt gyakorlatilag Erdély magyar katonai potenciálja egy héttel az után, hogy 1918. november 12-én elkezdődött a román csapatok bevonulása – eleinte inkább beszivárgása – az országba. Természetesen voltak egyéb fegyveres alakulatok is, székely és magyar nemzetőrségek, de ezeknek a változékony létszámú és ingatag harci morállal rendelkező rendvédelmi szerveknek a tevékenységét valószínűleg akkor sem lehetett volna összehangolni, ha létezett volna rá egységes központi akarat.

ERDÉLY „VÉDELMÉBEN„
Erdélyben 1918 őszén összességében valamivel több mint 8000 magyar nemzetőr volt, ám ezeknek egy része a román veszély küszöbén is vagonrablással foglalkozott. A haza védelmére aligha voltak hajlandók vagy alkalmasak. A román királyi hadsereg már átkelt a Kárpátok hágóin, de a határszéli Csíkszentsimon nemzetőreit inkább az állomáson veszteglő 50-60 vagon, milliós értéket képviselő kincstári felszerelés megszerzése izgatta, mintsem a románok elleni önvédelmi harc.[34] Kolozsváron a románok bevonulását megelőző napokban a szedett-vedett székely nemzetőrök feltörték a vendéglők és kocsmák pincéit, és belelőttek a csapolatlan hordókba, hogy ne maradjon bor a román katonáknak. Amikor távoztak, még a magyar lakosság is megkönnyebbült.[35]

Amikor Kratochvil Károly ezredes december elején átvette az erdélyi katonai kerület parancsnokságát, összesen 749 reguláris katonára, 426 nemzetőrre, nehéz fegyverzetként pedig 5 ágyúra és 53 gépfegyverre támaszkodhatott.[36] Maga Károlyi miniszterelnök jelentette ki egy decemberi kormányülésen, hogy az egész országban csupán két igazán használható páncélvonat van.[37] A katonai helyzet leírására a hadtörténeti irodalom megszokott fogalmi készletének használata félrevezető volna. A belgrádi fegyverszüneti rendelkezések nyomán szerveződő kolozsvári központú 38. gyalog hadosztály például elméletileg két dandárból állt, a dandárok pedig két ezredből álltak. Csakhogy dandár, ezred, sőt zászlóalj és század is csupán kitöltetlen keretek voltak; a dévai géppuskás tanfolyam például 4 tisztet és 3 fős legénységet jelentett novemberben.[38]

Egy hónap kemény szervezőmunkája után a Kolozsváron állomásozó 32. dési ezred 300 főt, a 24. gyalogezred 80 főt számlált… Ráadásul Bem erdélyi hadjárata óta nem volt használható hadászati tapasztalat arról, hogy miként kell a többségben lévő nemzetiségek ellen hadat viselni. 1848–1849 óta nagyot fordult a világ: a moldvai és havasalföldi fejedelemségekből létrejövő Román Királyság a Balkán-háborúk nyomán katonailag is nagykorú hatalommá vált, amely Erdélyt 1916 kora őszén csak azért nem tudta elfoglalni, mert a Monarchia gyors és eredményes német katonai segítséget kapott. A helyzet tragikus iróniája volt, hogy 1918 őszén Erdély megszállásának viszonylagos elhúzódása is elsősorban azzal függött össze, hogy lassabban ment a német kivonulás, mint azt a padovai és belgrádi fegyverszüneti rendelkezések előírták, s ez ellen sem a román hadsereg, sem a térségben állomásozó francia csapatok nem tettek semmit. Károlyi kormányára rászakadt a védekezés terhe, miközben miniszterei megörökölt aktái között még ott volt az 1916-ban javaikat és jövedelmüket vesztett magyar állampolgárok százezreinek ügye is. Így a minisztertanács 1918 őszén a friss gondok mellett azzal is kénytelen volt foglalkozni, hogyan adjon erkölcsi és anyagi kártérítést az 1916-os év erdélyi hadi károsultjainak – a román betörés és a kiürítés ugyanis több tízezer családot és kisgazdaságot tett tönkre.[39]

1918. november 9-én Budapesten a fővárosban tartózkodó székelyekből megalakult a Székely Nemzeti Tanács, amely először dobta be a köztudatba a székely önállóság eszméjét a magyar egység védelmében. A székely nemzeti önrendelkezés, sőt egy „Székely Népköztársaság” ötletével előálló testület Károlyi Mihály unokatestvére, Bánffy Miklós vezetésével megszerezte a kormány egyetértését és meglehetősen magas pénzügyi támogatását is. A székely fegyveres ellenállás szervezésére a kormány 30 millió koronát különített el, Jászi Oszkár pedig azt nyilatkozta, hogy a székelységnek megvan a joga ahhoz, hogy a benne rejlő nagy nemzeti és kulturális erőket a szabad nemzetek társaságában kibontakoztathassa.

A Székely Nemzeti Tanács vezetésének összetétele folyton változott, de megfordult benne többek között Benedek Elek, Bethlen István, Teleki Pál, Lóczy Lajos és Nagybaczoni Nagy Vilmos is. A szervezkedés hangadói Jancsó Benedek és Ugron Gábor voltak; az előbbi a román irredenta mozgalmak kitűnő és pesszimista ismerője, az utóbbi pedig volt belügyminiszter, akinek nézetei közel álltak Károlyi függetlenségi politikájához. Az egész társaság minden ellentét és veszekedés dacára az erdélyi magyar politika és értelmiség első vonalát jelentette. Ám azoknak a székely gyűléseknek a hangulata, amelyeket 1918 novemberében–decemberében a Székelyföldön tartottak, igencsak különbözött az arisztokraták és konzervatív tudósok által létrehozott Székely Nemzeti Tanács légkörétől.[40] A gyűlések résztvevői Erdély földjének védelme mellett saját földet akartak, méghozzá nem csupán a haza földjét általában, hanem a falujuk határában fekvő nagybirtokból kikerekített saját kisbirtokot. A jómódú gazdatársadalom érdekképviseletei, a november során Erdély-szerte tucatjával alakuló „földmíves tanácsok” a földreform és a kisgazda társadalom gondjaira koncentráltak, nem pedig a honvédelemre, s bár szavakban sokat aggódtak a veszedelembe jutott ország miatt, elsősorban a „kenyér politikáját” követték.[41]

A háború végeztével a falvak visszakapták a harcterekről a munkáskezeket, a legtöbb kisbirtokon a hazatérő gazda gondosságával folytatódott a háborús mezőgazdasági konjunktúra. A paraszti önszerveződés nem zavarta különösebben a bevonuló románokat. A helyi földmíves tanácsok megalakítása a megszállás első hónapjaiban is folyt – ráadásul a Mezőség vegyes vidékein bőven akadt közös pont román és magyar kisgazda között: a kisüsti pálinkafőzés szabadságának visszaszerzése például ugyanolyan fontos volt a magyar és román kisgazdának, mint a birtokmaximum követelése a legtöbbször magyar kézen levő nagybirtokkal szemben.

Az impériumváltás őszi láza közepette Erdély-szerte zavartalanul rotyogott a gyümölcs a hatóságtól visszaszerzett rézüstökben.[42]

„Újra menekül Erdély”

A székely falvak parasztsága helyben maradt akkor is, amikor a román tisztek a vasútállomásokon kicserélték a magyar feliratokat. A városok értelmiségi-hivatalnoki rétege viszont menekülőre fogta a dolgot. „Erdélyben vagy siralomházban lenni most egy[et jelent]” – fejezte ki sok ezer tanárnak, újságírónak, ügyvédnek és tisztviselőnek az érzését a történetíró Márki Sándor.[43] A kolozsvári egyetem idős professzora, II. Rákóczi Ferenc ünnepelt monográfusa még kitartott három évig a „siralomházban”, s csak 1921-ben követte az áttelepülő kolozsvári egyetemet Szegedre. Sokan viszont – főleg a fiatalabbak és a kisebb városok magyarjai – már november elején kezükbe vették a vándorbotot. A Székelyföldről, Erdély és a Partium román többségű vidékeiről 1918 utolsó két hónapjában mintegy 41 ezren távoztak el, – vagy akár kétszer ennyien is, a pontos számokat nem ismerjük.[44] Megbízható regisztráció ekkor még nem állt rendelkezésre, hiszen nem határokon, legfeljebb demarkációs vonalakon keresztül történt a lakhelyváltoztatás, sőt, eleinte csak a biztonságot nyújtó erdélyi központokba húzódtak be a megriadt magyarok, Aradra, Nagyváradra, Kolozsvárra.

A menekültügy komoly szociális feszültségeket okozott. Kolozsváron már novemberben 9-én arról panaszkodtak a kispénzű nyugdíjasok, hogy a „kincses városba” naponta beözönlő menekültek „hallatlan drágaságot idéznek elő.”[45] Mint mindenki, a kolozsvári nyugdíjasok is a kormánytól vártak gyorssegélyt gondjaik enyhítésére. Ám aki tehette a menekülők közül, az a fővárosba igyekezett. A gyéren érkező vonatok zsúfoltan futottak be Budapest pályaudvaraira, sokgyermekes családok néhány batyuval, rettenetes állapotban kászálódtak le a kupékból. „Újból menekül Erdély, és megint szalad a Felvidék” – írták az újságok, de azt is hozzátették, hogy „minden ok nélkül”, hiszen „teljesen alaptalan a félelem” és „nincs életveszedelem”. A fővárosban menekültügyi kormánybiztosságot szerveztek, de a kormánybiztossá kinevezett Liber Endre fővárosi tanácsjegyző, aki korábban a román betörés idején is az erdélyi menekültakció fővárosi irányítója volt, december elején már azt nyilatkozta: Budapest nem fogadhat be több menekülőt.[46]

November 21-én mintegy 20 000 menekült tartózkodott Budapesten, bő két héttel később már a duplája, több mint 40 000 fő.[47] Napi négy korona segély, néhány rossz ruha, sovány ingyen ebéd, valamint fullasztó tömegszállások három kiürített iskolában – ez az, amit Budapest az újra fenyegetett Erdély földönfutóvá lett intelligenciájának nyújtani tudott. Ők természetesen elégedetlenek voltak, tétován nézték azokat, akiknél még tartott a köztársasági mámor, s jó néhányan váltak közülük az antiszemita izgatás könnyen meggyőzhető célközönségévé is. A háború és az ukrajnai pogromok következtében Budapesten jelentős számú galíciai zsidó menekült is Budapesten tartózkodott. A Király utca és a környékbeli szűk utcák talán először mutatták a kelet-európai gettók izgatott képét, az 1919. januári 19-ei várbeli székely tüntetés elkeseredéséből pedig felhangzott az „Üsd a zsidót!” félelmetes jelszava.[48]

A baloldali lapok „álszékelyekről” és „az emberek butaságára támaszkodó antiszemitizmusról” írtak. A baloldali kormány viszont az „idegenek” eltávolítására Idegenellenőrző Hivatalt állított fel.[49] A menekültügyi kormánybiztos azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy gátat vessen a szerinte teljesen indokolatlan menekülési pániknak. A Belügyminisztérium körrendelet útján igyekezett az Erdély kapujában lévő városokat meggyőzni, hogy ők is fogadjanak be menekülteket. A kormánybiztos utazási korlátozásokat helyezett kilátásba, és jelezte, hogy hatósági engedély alapján fogják csak engedélyezni a vonatok használatát, a vasúti pénztárakat arra utasítják, hogy ne adjanak ki jegyet, csak a legindokoltabb esetekben, a jegy nélkül utazókat pedig a kalauzok le fogják szállítani.[50] A beharangozott hatósági intézkedésekből nem sok valósult meg; a vasúti közlekedés vadnyugati káoszában az utasok bicskával, késsel szerezték meg utazási jogcímüket, s a „magyar exodus” karácsony után még intenzívebbé vált.[51] Már csak azért is, mert a magyar kormány ígéretet tett arra, hogy gondoskodni fog azokról a tisztviselőiről, akik nem teszik le az esküt az új hatalomra.[52]

Az ígéret földje, Budapest sivár tömegszállásokkal és drága albérletekkel várta a menekülőket – a menekültlét emblematikus jelképe, a holtvágányra tolt vagonlakás csak később jött divatba. A kormánybiztos állításai is többé-kevésbé megfeleltek a valóságnak. 1918 őszén még nem érkeztek hírek tömeges magyarellenes atrocitásokról, bár itt-ott, például a Mócvidék központjában, Topánfalván előfordult lincselés.[53] Ez azonban inkább kivétel volt. A Csíkszeredára megérkező román csapatok készpénzzel fizettek a terményekért. Feljegyezték, hogy a parancsnok udvarias, előzékeny volt. A MÁV korszakból fennmaradt bizalmas iratai szerint a Felvidéken és Romániában a csehek és a románok is meg akarták tartani a jó vasúti szakembereket. A magyar nemzetiségű vasutasokat azzal nyugtatgatták, hogy bár a hivatalos szolgálati nyelv többé nem a magyar lesz, az nem kerül ki a használatból, s időt adnak az új államnyelv megtanulására.[54] Azok a falusi jegyzők, akiket az október végi magyar forradalom helyezett hivatalukba Csíkban, jórészt öt-hat év múlva is a helyükön szolgáltak a román államban. Ha a statisztikákat nézzük, a Székelyföld alsó fokú igazgatásának személyi állományában nagyobb cezúrát jelentett a régi rend forradalmi összeroppanása, mint a néhány héttel később bekövetkező román megszállás. A szinte teljesen magyar Csík megyében 1923-ban 70 jegyzőből 26 volt az, aki már 1918-ban is a helyén volt, de román jegyző 1923-ban is csupán 7 volt, ami azt jelenti, hogy a forradalom nagyobb csapást jelentett a régi közigazgatásra, mint a román uralom.[55]

A novemberi menekültek egy része ráadásul olyan vidékekről érkezett, ahová még el sem értek az idegen csapatok. A Fehér-Kőrös völgyében lévő Borosjenői Gyógypedagógiai Intézet bentlakó árva gyermekeinek rokonai kétségbeesetten fordultak november második hetében a Nemzeti Tanácshoz, mert a község „magyar nyelvű lakosai és hivatalos emberei, valamint az intelligenciája, a borosjenői kastély ura, a báró, a bíró, a jegyző, az alispán már elhagyták a vidéket, és ezek helyeit most románok foglalják el. Az Intézet ottmaradt növendékei árvák, kiknek se apjuk, se anyjuk nincsen, s azok, akiknek a gondjaiba az intézet helyezve van, az Igazgatóság ki van téve a románok haragjának.”[56] (Borosjenő áprilisig magyar kézen maradt.)

A brádi aranybánya termelését a kormány annak ellenére sem tudta biztosítani, hogy november első napjaiban húsz fosztogatót lőttek agyon. Onnan is menekültek a magyar tisztviselők, már akkor is, amikor a román seregek még messze Mackensen visszavonuló oszlopai mögött gyalogoltak. Az erdélyi adóhivatalokba nem folyt be jövedelem, mert az adóügyi hivatalnokok elmenekültek, a helyben maradt pénzkészletekre pedig a román nemzeti tanácsok tették rá a kezüket.[57] A Partium román többségű keleti része, s az Erdélyi-középhegység szórványmagyarsággal alig tarkított román vidékei – amelyek pedig a demarkációs vonalon innen feküdtek – anélkül váltak le a magyar államról, hogy értük akár egy puskalövést kellett volna tennie a román királyi hadseregnek. Gyulafehérvárra 1918. december 1-jére az aradi Központi Román Nemzeti Tanács hasonló távirati módszerrel hívhatta össze a román falvak népét, mint ahogy tette ezt a magyar kormány két héttel korábban a Magyar Népköztársaság sietősen megszervezett kikiáltásakor. És ugyanolyan hatékonysággal. A tulajdonképpeni szervezés csak november 24-én kezdődött.

Amiképpen Magyarország köztársasági államformájáról nem az általános, titkos és egyenlő választójog alapján megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés döntött, hanem ezer behívott küldött közfelkiáltással, úgy a Romániához való csatlakozást kimondó gyulafehérvári határozatokat is 1450, korporatív alapon kiválasztott küldött hagyta jóvá. Erdély hovatartozásáról nem különböző nemzetiségű lakosainak népszavazása, hanem a sebtében megkonstruált román „népakarat” döntött. A népakarat választotta meg az erdélyi román Kormányzótanácsot is, amely székhelyét Nagyszebenbe tette, elnökévé pedig Iuliu Maniut választotta. Karácsonykor királyi rendelet iktatta törvénybe „az örök egyesülést” az Ókirálysággal, egy másik pedig jelentősen korlátozta a Kormányzótanács jogköreit. A Kormányzótanács erdélyi román politikusai azonban így is a román politika élvonalába kerültek, többen közülük előbb-utóbb miniszterelnökök is lettek, maga Maniu is háromszor volt a román kormány feje. A magyar Alsó-Fehér vármegye csendes eltűnését eközben szinte senki sem vette észre. Gyulafehérváron is csak 1918. december 5-én lett román polgármester, s csak két héttel később, december 19-én vonultak be a román királyi csapatok. A régi vármegyének csak múltja volt, nem pedig mozgósítható tömegei.

A magyar uralom utolsó akkordjai

A Károlyi-kormány katonapolitikai passzivitása nem csupán pacifista meggyőződésének következménye volt: attól tartottak, hogy ha nem sikerül a katonai mozgósítás, a fegyveres ellenállás kudarca csak Magyarország gyöngeségét árulná el.[58] A budapesti sajtó makacsul kitartott annak sulykolásában, hogy a demokratikus nemzetiségi politika vonzó lesz a román tömegek számára, s hogy előbb-utóbb szociális forradalom dönti meg a bojáruralmat. A Károlyi-kormány tagjaiban egészen a bukásig nem halt el a remény, hogy a hamarosan bekövetkező földosztás és az „abszolutizmus” után következő demokrata köztársaság majd visszafordítja magyar hűségre az elszakadt nemzetiségeket. Hasonló ábrándképektől az erdélyi magyar közvélemény sem volt mentes. Amikor a magyar szupremáciát védő régi politikusok – elsősorban Bethlen István – székely nemzetgyűlést hirdetettek Marosvásárhelyre, a helyi magyar nemzeti tanács újdonsült politikusai sikeresen léptek közbe. Az 1918. november 28-án megtartott kétezer (más beszámolók szerint ötezer) fős demonstráción a tiltakozás az új republikánus politika pacifista hangszerelésében szólalt meg:

„Mi nem ígérünk nektek csillogó királyságot; csak ami nekünk van: köztársaságot imperializmus, oligarchia és militarizmus nélkül. […] Egy keleti Svájcot, hol […] az életfeltételek egyenlősége mellett csupán az önként vállalt szerződés tartana össze az emberi tökéletesedés felé vezető nemes versenyen.”[59]

A gyűlés egyetlen egyházi szónoka a főúri patrónusokkal teletűzdelt erdélyi református egyház főjegyzője, Ravasz László kolozsvári teológiai tanár volt. A két világháború közötti konzervatív reneszánsz főpapja – korábban maga is szabadkőműves – a szeretetről beszélt, amely a wilsoni politika alapja, egyházkerülete lelkészei számára pedig azt írta útmutatásként: „nagy szocialista átalakulások elé megyünk”, és az egyház feladata a nemzetiségekkel való minél teljesebb érzelmi béke megteremtése: „Legyen a magyar pap a kezdeményező, aki a román papot testvéri akcióra hívja fel közös érdekekben.”[60] Különben is: a református pap „született szocialista…”

A marosvásárhelyi „nemzetgyűlés” sorai bizony hézagosak voltak, noha húsz erdélyi vármegyéből érkeztek küldöttek.[61] A Székely (Nép)Köztársaságot nem kiáltották ki. Marosvásárhely pompázatos új főterén néhány nap múlva már két század silány fegyverzetű és rongyos ruházatú román katona korzózott. Sem a szekuláris demokráciának, sem a vallásos szocializmusnak nem lett keletje azoknál, akiknek szánták. A progresszió évtizedeken át érlelt szép teóriáihoz az írástudatlan román földműves nem fért hozzá, így hiába készültek a pesti szocialista nyomdákban százezer számra a progresszív röpiratok, közönségre nem találtak. Károlyi Mihálynak a „nem magyar nyelvű nemzetiségekhez” intézett november 24-ei felhívása közérthetőbb volt, de csak két megállapítását fogadta feltétlen román helyeslés: egyrészt, hogy „az urak hatalma megszűnt”, másrészt pedig, hogy most a „nép rendje következik.”[62] Az „urak” Erdélyben általában magyarok voltak, ott is, ahol a „nép” román volt, s ki nem akart volna a néphez tartozni, ha a nép napja kelt fel az urak szerint is?

„Másképp értünk, ha egyáltalán megértünk” – állítja Hans-Georg Gadamer német filozófus, s igazát végzetesen igazolták a bekövetkező események.[63] A gyulafehérvári katonai gyakorlótéren 1918. december 1-jén összegyűlt százezer embernek, akiknek a magyar nemzet bűneit ecsetelték a szónokok, az urak bűnei jutottak eszébe (amin legtöbben valószínűleg a teli magtárakat értették és az istállóban fickándozó két fakót), s lelkesen megéljenezték azokat a határozatokat, amelyeket Károlyi a nemzetiségekhez intézett kiáltványával meg akart előzni. Ferdinánd román királynak a bíró által kidobolt rendeletét azonban mindenki értette: aki részt vesz a román földek felszabadításában, maga is földet kap.

A román királyság – eleinte igen gyenge – fegyveres erejének mobilizálásában döntő tényezőnek bizonyult a földreform hatásosan kommunikált ígérete, amelyet párhuzamosan publikált csapatai Erdélybe való bevonulásával. A gyulafehérvári határozatok közül valószínűleg a nagybirtokok felosztására vonatkozó ígéret kapta a legőszintébb tapsot. Ezzel szemben a magyar kormány demokráciaexportja nem jutott el a címzettekhez, így értelemszerűen népi támogatás sem fakadt belőle. Nép és nemzetiség fogalma örök vita tárgya, ám ezekben a kiélezett időkben sem volt mindig egyértelmű, hogy ki a román és ki a magyar. A román csapatok főhadiszállásáról azt jelentette egy magyar hírszerző, hogy az Erdélybe bevonuló kb. 5000 fős hadsereg 98 százaléka erdélyi születésű, magyarul „perfektül” beszélő, kiszökött vagy román hadifogságba jutott románból, sőt részben magyarokból állt, akiknek 5-8 hold földet ígértek a részvételért cserébe.[64] Ez a jelentés Erdély román birtokbavételének igen korai fázisában készült, adatait túlzásnak is minősíthetjük – bár, ha ez volt a valóság, azt a román és a magyar hadvezetésnek egyaránt érdeke volt titkolni –, az impériumváltás bonyolult valóságát és a honvédelem szervezésének nehézségeit viszont jól jellemzi. Meg persze azt is, hogy a nemzeti jelszavak 1918-ban akkor és csak akkor tudtak hatásosan mozgósítani, ha kézzelfogható szociális ígéretek kapcsolódtak hozzá. És a következő években Kelet- és Közép-Európán végigsöprő agrárreform hullámai azt bizonyítják, hogy az ígéreteket a címzettek ilyen vagy olyan formában be is hajtották.

A béketárgyalásokig a románok kész helyzetet akartak teremteni katonailag, amihez Párizsból erős diplomáciai, Bukarestből pedig – Henri Berthelot francia tábornok, a november elején létrehozott francia Dunai Hadsereg parancsnoka révén – hathatós logisztikai segítséget kaptak. A belgrádi egyezményből november végén a szövetségesek úgy hátráltak ki, hogy Clemenceau francia miniszterelnök azt nem tartotta szükségesnek közölni a magyarokkal. (Emiatt a Keleti Francia Hadsereg belgrádi parancsnoka, Henrys tábornok és a budapesti szövetséges katonai misszió vezetője, Vix alezredes éreztek is némi bosszúságot.) Berthelot viszont többször is tábornoki tekintélyével fedezte a belgrádi konvenciót sértő román előrenyomulást. Sőt, lényegében a román vezérkar előretolt bástyájaként viselkedett, annak kívánságaival gyakorlatilag teljesen azonosult, s nem riadt vissza hatáskörének ismételt túllépésétől sem főparancsnokával, Franchet d’Espèrey-vel szemben. Ez utóbbi miatt Clemenceau miniszterelnök is megdorgálta, a hálás román király viszont az 1920-as években egy kisajátított magyar nagybirtokot adományozott neki kastélyostul, erdőstül, szántóföldestül.

A jól értesült románokkal szemben a magyar kormány és a helyi magyar hatóságok vezetői információhiányban szenvedtek, újra és újra lépéshátrányba kerültek, intézkedéseiknek nem tudtak érvényt szerezni, s mint ilyenkor lenni szokott, emlékirataikban a bekövetkező kudarcok miatt egymásra mutogattak. A minisztertanács 1918. december 6-án létrehozta a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosságot, amelynek hatásköre a románok által követelt 26 vármegyére terjedt ki. Élére Apáthy Istvánt, az erdélyi magyarság legnagyobb tekintélyű politikusát nevezték ki. Önérzetes lépés volt, annyi bizonyos, de hogy célszerű-e is egyben, az kétséges. Az izzó hazafiságú Apáthy ugyanis a leggyűlöltebb magyar volt az erdélyi román politikusok szemében. Ráadásul, amíg a románok mögött növekvő számú katonai erő és bőséges francia utánpótlás állt, addig Apáthy seregek helyett csak némi kézpénzt kapott kiadásai fedezésére, és nem állt mögötte más, mint a fogyatkozó népszerűségű kormány habozása. A frissen kinevezett főkormánybiztos a kétségbeesés méltóságával dolgozott; néhány nap alatt felállította a de facto erdélyi magyar kormány tizennégy ügyosztályát, csodát azonban ő sem tudott tenni, így az agónia beteljesítője lett.

A gyenge román csapatok december közepére mindenütt elérték a demarkációs vonalakat, de még ekkor sem a hátulról jövő erősítésekre, inkább a hozzájuk csatlakozó erdélyi román nemzetőrségekre támaszkodtak. A magyar kormánypénzből felfegyverzett román gárdák a bejövő királyi hadsereg csapataivá alakultak át, s mint ilyenek szegődtek a bevonuló román királyságbeli hadak mellé.[65] Tisztjeik ugyanúgy a közös hadsereg egykori tisztjei voltak, mint a szembenálló magyar alakulatok tisztjei. Csak kisebb incidensek zavarták előrehaladásukat. Sepsiszentgyörgy húszfős román helyőrségét a helybeli magyarok egy időre lefegyverezték, majd jobb belátásra térve visszaadták azt, Mihálcfalvánál a fehér zászlós magyar parlamentert a románok lelőtték, Zámnál pedig egy magyar páncélvonat végzett tíz román katonával.

Berthelot tábornok december 12-én engedélyezte a Maros vonalának átlépését, Dés, Kolozsvár, Máramarossziget, Nagybánya, Nagykároly, Nagyvárad és Arad elfoglalását. December 16-án Kratochvil ezredes ellenállásra utasította a demarkációs vonalon álló alakulatait, Károlyi azonban reménytelennek ítélte a fegyveres védekezést. A miniszterelnök az ágyúkat és muníciót kérő Kratochvillel folytatott telefonbeszélgetésekor – amelyen részt vett Apáthy István is – közölte, nem adhat segítséget, mert a Csallóközt és Salgótarjánt kell megvédeni a rendelkezésre álló erőkkel. Kratochvil nem járt sikerrel az elvonuló németeknél sem: ők szállításra alkalmatlan nehézfegyverzetük jórészét már eladták a Nagyszeben környéki erdélyi román nemzetőrségeknek. Az erdélyi honvédkerület főparancsnoka a kormány kiürítést elrendelő utasítására két nappal később visszavonta a fegyveres ellenállásra vonatkozó parancsát, s előkészítette kolozsvári csapatai visszavonulását Nagyvárad és Debrecen irányába, ahová – Kratochvil kivételével – a hadosztályparancsnokság is átköltözött.

Ez sem volt könnyű feladat: a kolozsvári tüzéreket Debrecen nem fogadta be. A cívisváros nem akart katonát látni, és a fagyos karácsonyi éjben vonuló honvédek Mezőberényben is csak fegyverrel és fenyegetéssel tudtak maguknak szálláskörletet szerezni.

Ez volt a tősgyökeres magyar Alföld válasza Erdély elvesztésére 1918 csikorgóan hideg szilveszterén.[66]

Kolozsvárról a mozdítható kincstári készleteket már a korábbi hetekben Pestre szállították, amiképpen a Mackensen-hadsereg megszerzett teherautó-állományát is. A németek magyar kézre jutott lovait a helyi magyar nemzeti tanácsok révén az erdélyi kisgazdák között osztották szét. A készletek likvidálása természetesen nem kerülhette el a korrupciós manipulációkat. Az autókat Vincze Sándor a Szociáldemokrata Pártnak szánta, de állítása szerint azokat egyes befolyásos elvtársai elsikkasztották. Böhm Vilmos hadügyi államtitkár öccse került gyanúba, ami miatt később, a bécsi szocialista emigrációban verekedés és kis híján késelés történt Vincze Sándor és Böhm Vilmos között.[67]

A székelykocsárdi Maros-hidat védő maroknyi székely katonát nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy az ellenfél, noha alig 15 000 katonát számlált, így is több mint ötszörös túlerőben van.[68] A demarkációs vonalra küldött Fényes László, a Nemzetőrség kormánybiztosa alig tudta visszarendelni a zúgolódó székely katonákat a hídfőállásokból: „Inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt az oláhnak.” A szónoki szerepekben mindig remekül helytálló Fényes a híd átadásakor azt mondta a román parancsnoknak: „A magyar nemzet soha a Maroson túli területről, ahonnan most Önök jönnek, sem arról a földről, ahova mennek, lemondani nem fog.”[69] Később meg azt írta, hogy a Maros hídját nem Erdélyben, hanem a Piavénél vesztették el a Monarchia tábornokai.[70]

December 22-én vasárnap Kolozsváron hatalmas gyűlést tartottak a magyarok; ekkor már küszöbön állt a város megszállása. A szervezők, az Apáthy vezette Erdélyi Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös intézőbizottságot hozott létre, és azt remélték, legalább negyedmilliónyian lesznek. Csakhogy a hideg, az utazási nehézségek (a húsz különvonat helyett csak kettő érkezett meg), a megfélemlítettség, valamint a románok által megszállt területek magyarságát minden eszközzel visszatartó erdélyi román Kormányzótanács (az útra kelt petrozsényi bányászokra sortüzet adtak le) megakadályozta ezeket a terveket.[71] A nagygyűlésen végül körülbelül 60 000 ember hallgatta Apáthyt és társait – a drámai helyzetben tartott gyűlést a Janovics Jenő színházigazgató által megrendelt filmhíradó is megörökítette.

Még a szervezés kezdeti stádiumában újra felmerült egy önálló erdélyi köztársaság proklamálása, ezúttal már románokkal, szászokkal együtt, de a magyar kormánytól – bár az ismételten foglalkozott a kérdéssel – nem érkezett biztatás. Így Apáthy patetikus beszédében csak azzal tudta hallgatóit biztatni, hogy „elszakadni készülő testvéreink maguk fognak könyörögve jönni közös anyánkhoz, Magyarországhoz, hogy fogadja [őket] ismét kebelére.”[72]

Két erdélyi román szociáldemokrata, Gheorghe Avramescu és Sava Demian-Strengar viszont hangosan is kimondta, hogy Erdélynek független köztársasággá kellene alakulnia a svájci kantonok mintájára, ám az erdélyi magyar szociáldemokraták csak az „egységes demokratikus Magyarországgal” való állami közösség gondolatát voltak hajlandók határozatba foglalni.[73]

Sok jelentősége nem volt már a különbségnek: aznap a román csapatok bevonultak Tordára, Nagyenyedre és Szamosújvárra; az utóbbi várost elhagyó 9-es honvéd huszárok levetkőztetve, rongyokba burkolva érkeztek meg Kolozsvárra.[74] December 23-án Gherescu tábornok, a Tordát megszálló erők parancsnoka magához rendelte Haller Gusztáv kolozsvári polgármestert és Botka Sándor városi rendőrkapitányt, s közölte velük, hogy másnap, karácsony vigíliáján az ő városuk következik.

Így is lett. Kolozsvár mindennemű ellenállás nélkül esett román kézre. December 24-én délben a kolozsvári főtéren, Fadrusz János Mátyás király-szobrának fenséges árnyékában két ezred román katonaság, mintegy háromezer ember sorakozott fel győzelmes pózban, s fogadta a román egyházak és testületek hódoló beszédét.[75] Este a katonák és a városba behívott falusi románok ingyen vacsorát kaptak, a főtéren nők és hiányos öltözetű katonák lejtették a hórát összefogózva, a magyarok nem mutatkoztak.[76] Karácsonyi számának címoldalán a Kolozsvári Hírlap francia és magyar nyelvű nyílt levélben fordult Gerescu tábornokhoz, az aznap bevonuló román csapatok parancsnokához.

Részlet a Kolozsvári Hírlap nyílt leveléből
„Parancsnok Úr! Románok! […] A román hadsereg az antant megbízásából megszállva Kolozsvárt olyan helyre lép, mely nevezetes történelmi múltjának porladó talaját a kultúrhaladás, a szellemi és anyagi munkában előrejárás, polgárai békés erőkifejtése és alkotótevékenysége jelenének élő zöldjével borítja be. A történelmi múlt elevenedik meg az ércalakban, mely messze híres dísze városunk főterének. Önök Mátyás király szülővárosának földjére lépnek. […] Mi a fegyvert letettük. Egyetlen fegyverünk az, melynek jelzőjével népünk annak a szobornak ércalakját felruházta: az igazság. Ezzel fogunk majd Európa ítélőszéke előtt megjelenni.”

A szerkesztők ebben a nehéz pillanatban is a polgári öntudat fennkölt stíljével dolgoztak, de a városban – és Erdély magyar lakosságának körében – uralkodó hangulatot talán mégis Haller polgármester szikár közleménye fejezte ki plasztikusabban: „Gerescu tábornok közölte velem, […] minden rendzavarást szigorúan fog megtorolni, és minden tettleges ellenállást vagy annak kísérletét rögtönítélő bírósági ítélet alapján halállal fog büntetni. Tudom, hogy valamennyiőtök szívéhez hozzá van nőve a város és polgárai épsége és biztonsága, ezért arra kérlek mindnyájatokat, hogy a jövőbe vetett rendíthetetlen hittel őrizzétek meg higgadtságotokat, nyugalmatokat, és tartózkodjatok minden rendbontásnak még a látszatától is.”[77]

„Élni akarunk…” Epilógus

A kihunyó liberális magyar világ francia nyelven fellebbezett az egyetemes emberi kultúra letéteményesének tartott francia civilizációhoz – de csak a kész helyzetet teremtő fegyveres politika volt rá a válasz. A bevonuló román csapatok a kolozsvári kaszárnya udvarán újra felállították a derest. Minden elfoglalt erdélyi városban azonnal bevezették a botbüntetést. A kolozsvári magyar politikusokra nem sok jó várt; a szociáldemokrata Vincze Sándor már szilveszterkor elmenekült Budapestre. Karrierje csúcsán a budapesti proletárgyerekeknek adta át az ingyenessé tett Margit-szigetet, majd a proletárdiktatúra bukása és a szocialista emigránsok kötelező bécsi kitérője után Amerikában halt meg megkeseredve. Kratochvil január 7-én távozott Kolozsvárról – éppen idejében. Előbb Bánffyhunyadon, utóbb Nagyváradról és Debrecenből irányította növekvő számú s egyre fegyelmezettebb csapatait, megszervezve az Erdélyt határoló nyugati hágókra és szorosokra épített védelmet. Március 21-én 649 tiszt és 12 438 fős legénységi állomány szolgált a parancsnoksága alatt.

A máramarosi Técsőtől induló, Szinérváralján, Szilágysomlyón, Csucsán, Belényesen és Vaskohon át húzódó és a Maros-menti Soborsinnál végződő vonalnak a Körősök vízválasztójától délre fekvő szakaszait a szegedi 6. hadosztály 7000 gyengén felszerelt katonája védte, és a szegedi katonai kerület parancsnoka, Soós Károly tábornok irányította március elejéig. A gyenge felszereltség és a fegyelmi problémák ellenére Soósnak arra is futotta erejéből, hogy a Maros mentén felszámolja a magyar fennhatóság alatt lévő területek ellenséges tűzfészkeit, az Arad megyei román nemzetőrségeket. A február elejére megszilárduló észak–déli védelmi vonal és a következő hónapok kitartása megalapozta a Székely Hadosztály belépését a magyar nemzeti kánon hősi csarnokába.

Nem volt ilyen szerencsés Apáthy István. Károlyi a kolozsvári bevonulás előtti este miniszteri tárcát ajánlott neki a kormányában, hogy így húzza ki az oroszlán torkából, de a bátor tudós a városban maradt, s a román megszállás után is úgy viselkedett, mint a magyar szuverenitás képviselője. Átmenetinek tartotta a román uralmat, komolyan vette a belgrádi konvenciót, s még komolyabban hitt abban, hogy a fegyverszünet szabályai a nemzetközi becsület védelme alatt állnak. A Kolozsváron december 31-én átutazó Berthelot tábornok fogadta is Apáthyt, megegyeztek egy új, Kolozsvártól nyugatra húzódó demarkációs vonalban, de az anakronisztikussá vált főkormánybiztosság körül ekkor már elfogyott az összes levegő. A románok sem a megállapodást – előrenyomuló ékeik katonái Csucsa közelében magyar vasutasokat mészároltak le, és nőket erőszakoltak meg –, sem Apáthy személyes szabadságát nem tartották tiszteletben. Január 15-én koholt és hamis vádakkal – többedmagával együtt – letartóztatták, Nagyszebenben hadbíróság elé állították, és első fokon öt év börtönre ítélték, majd francia közbenjárásra másodfokon felmentették, de csak másfél év után szabadult, megrokkant egészséggel. Bár szeretett egyetemével áttelepült Szegedre, a Kis-Magyarország ellenforradalmi új világa nem tartott igényt régimódi becsületességére, s Apáthy hamarosan meghalt.

1919 első hónapjaiban a megszálló románok már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy Erdély-szerte eltávolítsák pozícióikból a magyar világ vezető embereit, akik a békekonferencia döntéséig nem akartak hűségesküt tenni a román államnak. Közülük is kiemelkedett Paál Árpád volt udvarhelyi alispán és az Udvarhelyi Nemzeti Tanács vezetője, a „Székely Köztársaság” koncepciójának kidolgozója, akit szintén börtönbe vetettek, majd Kolozsvárra internáltak. Paál az erdélyi magyar társadalom többségéhez hasonlóan nem szűnt meg reménykedni egy önálló Erdély megteremtésének lehetőségében, de az 1920-as években kivirágzott transzilvanizmus 1918–1919-es előzményein a legtöbben mégiscsak azt értették: „lesz még magyar világ” Erdélyben.[78]

A már napok óta sztrájkoló petrozsényi bányászokkal szolidaritásképpen 1919. január 22-én reggel egész Erdélyben leálltak a vonatok, Kolozsváron bezártak a posták és az üzletek, az üzemekben leállt a munka. Mintegy harmincezer bányász és több tízezer vasutas, állami alkalmazott és üzemi munkás vett részt a megmozdulásban, a magyarországi lapokban pedig hiú remények ébredtek egy általános erdélyi népfelkelésről, s már arról cikkeztek, hogy a románok gyors visszavonulásra készülnek, és Kolozsvár visszavétele után a magyar katonák „felszabadító útjukban nem fognak megállni a demarkációs vonalig.”[79] A tiltakozást azonban brutálisan leverték, a magyar csapatok pedig csak a bánffyhunyadi szérűskertek aljáig jutottak.

A román csapatokat azonban nemcsak a tömegmozgalmak és a Székely Hadosztály javuló harcértékű védekezése állította meg a Királyhágónál, hanem az is, hogy Clemenceau időlegesen megálljt parancsolt a nagyromán álmok azonnali beteljesítésének.[80] A magyar szociáldemokrácia azt sem tudta többé tétlenül nézni, hogy elszakított elvtársait a románok börtönbe vetik. Január 21-én a szociáldemokrata Ágoston Péter nagyváradi főispán-kormánybiztos Budapestre utazott, s szinte rátört Károlyira és kormányára, követelve a románok elleni fegyveres védekezés megszervezését.[81] Január 29-én Böhm hadügyminiszter utasította a románokkal szembenálló csapatok parancsnokait, hogy a jövőben fegyverrel gátolják meg a románok további előrenyomulását.[82] Ezt Vix alezredesnek is a tudomására hozták. A wilsonista pacifizmust taktikus óvatossággal ugyan, de felváltotta a honvédelem szervezése. Február 18-án, a kormány ülésén Károlyi mint köztársasági elnök először jelentette ki, hogy „ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, akkor fegyverrel a kezünkben készen kell állnunk arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[83]

Február 24-én Vix alezredes azt jelentette belgrádi feletteseinek, hogy „a magyar csapatok visszanyerték a fegyelmezett, erőt sugárzó egységek képét.”[84] Egy héttel később, 1919. március 2-án Károlyi Mihály feleségével és népes kísérettel, Nagy Vince belügyminiszterrel, Böhm Vilmos hadügyminiszterrel, valamint Pogány József katonatanácsi kormánybiztossal együtt Szatmárnémetibe látogatott. Szemlét tartott a székely csapatoknál, s kijelentette, hogy „nem lehet egy nemzetet tönkre tenni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely vele azt mondatja, hogy élni akar, […] s ha a párizsi békekonferencia […] Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi a végszükség esetében még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.” Beszédét tomboló lelkesedés fogadta, majd Károlyi kiment Szinérváraljára, a frontvonalra is, és részt vett Ungvári Lajos tizedes temetésén, akit román golyó ölt meg. A hangulat a pesti szocdemvezéreket is elragadta, pedig a hosszú vonatúton még attól féltek, hogy az ellenforradalmár székely legények felkoncolják őket. Böhm Vilmos arról beszélt, hogy „ez az ország a mi hazánk”, és ha „elveszik a szenünket, fánkat, vasunkat, érceinket, elveszik a megélhetésünket, akkor már nincs mit veszítenünk, és csak az élet és halál kérdése marad meg számunkra.”[85]

A Magyar Tanácsköztársaság ellen 1919 április közepén megindított román támadás során aztán minden remény elveszett, a román csapatok előbb a Tiszáig vonultak szinte, majd a hamar összeomlott júliusi tiszántúli hadjárat összeomlása után, 1919 augusztus 4-én elfoglalták a magyar fővárost is. Bratianu román miniszterelnök a diadal óráiban arról beszélt, hogy senki sem tagadhatja meg a román néptől nagyszerűségének elismerését. Budapest elfoglalásáról szóló bejelentését véget nem érő tapsvihar fogadta Nagyszebenben. Budapesten pedig furcsa szégyen. „Ó boldog nemzetek, akiknek a fővárosába egy Napóleon vonult be győztesen” – írta naplójában a bihari dzsentriszármazék, Ritoók Emma, látva a rendetlenül lovagló román tiszteket – nem így képzelte a kommunizmustól való megszabadulást.[86]

Ellentétben a karácsonyi kolozsvári szomorúsággal, a bevonuló románokat a pesti utca lelkesült népe virágözönnel fogadta a Kálvin térnél. A pestiek élni akartak, ahogy a kolozsváriak is. Amikor a második bécsi döntés nyomán a magyar honvédek 1940 szeptemberében bevonultak Kolozsvárra, Janovics Jenő leporolta az impériumváltás ólmos évének gyászos eseményeiről írt jegyzeteit. Az utolsó magyar előadást a Kolozsvári Nemzeti Színház Hunyadi téri palotájában 1919. szeptember 30-án rendezte meg. A Hamletet. A címszerepet játszó Janovics kiállt a súgólyuk elé, s minden dramaturgiai hagyományt félrelökve harsány hangon elkiáltotta a nagy monológot: „Lenni, vagy nem lenni – ez itt a kérdés!” Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles női hang törte meg először a csöndet:

– „Élni akarunk!”

S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:

– „Élni akarunk!”

„Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni” írta Janovics Jenő. [87] De nem adatott meg a katarzis. A kismagyar világ öt évre visszaadta ugyan a Hunyadi téri palotát a magyar színjátszásnak, de Horthy hadserege magával hozta Kolozsvárra a zsidó törvényeket is. Janovics Jenőnek 1944-ben már bujkálnia kellett, s hiába érte meg a vészkorszakból való felszabadulást ez utóbbi sok örömet nem tartogatott: belehalt a magyar színjátszásnak a – negyven évvel korábban az ő elgondolása szerint tervezett  – Hunyadi téri színházépületből való újbóli kiköltöztetésébe. Majdnem a színpadon, a megnyitó beszéd írása közben 1945. november 16-án délelőtt.[88] Talán vele halt meg végleg az a vulkán tetején táncoló, mégis magabiztos békebeli világ, amely 1918 őszén odaveszett, s amelyet ma úgy hívunk Trianon traumája.

Jegyzetek

[1] Hol nyaraltak a kolozsváriak? Kolozsvári Hírlap, 1918. augusztus 23. 2

[2] Hogyan tanítják a román tanítókat a magyar tanárok? Véget ért a határszéli tanítók kurzusa..Kolozsvári Hírlap, 1918. augusztus 18,  3-4.

[3] Siklós András: Adalékok az Osztrák-Magyar Monarchia belső helyzetéhez 1918 tavaszán és nyarán, Történelmi szemle, 1983/1, 4.

[4] Szterényi József:. i. m. 163.; Windischgrätz Lajos: Küzdelmeim, Budapest, 1920, 117.

[5] Szurmay Sándor visszaemlékezése. MNL MOL K440 PTI 607f, 37, 1.

[6] Ritoók Emma: Évek és emberek OSZKK F/473, I. köt, 105.

[7] Siklós András: Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, 1918, Budapest, Kossuth, 1987, 87–88.

[8] Passuth László: Kutatóárok. Budapest, Szépirodalmi, 1966, 188.

[9] Makkai Sándor: Holttenger, Révai – Erdélyi  Szépmíves  Céh, Budapest–Kolozsvár, 1936. 179.

[10] Uo. 189.

[11] Hatvany Lajos: Hogyan lett vége? Wekerle bevallja, Esztendő, 1918/11, 14.

[12] Gömbös Gyula: Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról, Budapest, 1920, 13–14.

[13] Rubint Dezső: Az összeomlás, Globus, Budapest, 1922, 50.

[14] Rubint Dezső: i. m.; Farkas Márton: Katonai forradalom és összeomlás 1918-ban. A hadsereg szerepe az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásában, Akadémiai, Budapest, 1969, 288–289.

[15] Az elhagyatott Erdély. Magyarország, 1918 szeptember 22, 3.

[16] Karl Lajos: Bukaresti élet. Katolikus Szemle, 1918/9, 830.

[17] Apáthy István levele Károlyi Mihályhoz, Kolozsvár, 1918 október 14. In Károlyi Mihály levelezése I. 1905–1920 (szerk. Litván György), Budapest, Akadémiai, 1978, 244.

[18] Csécsy Imre: Vajda-Voevod, Károlyi Mihály és Zilahy Lajos, Századunk, 1934, 123.

[19] Buchinger Manó: Tanúvallomás, Az októberi forradalom tragédiája, Budapest, 1936, 74.

[20] Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet, 1918. október 18-i ülésnap, 315–316.

[21] Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története, Budapest, Bocskay Szövetség, 1920, 455.

[22] Victor Mamatey: The United States and East Central Europe 1914–1918: A Study in Wilsonian Diplomacy and Propaganda, Princeton, Princeton University Press, 1957, , 376.

[23] Victor Mamatey: i. m. 126–129.

[24] Alexandru Vaida-Voevod: „Gézengúz nép valátok kezdet óta…”, Korunk, 1998/4, 37.

[25] Passuth László: Erdélyi november, Nyugat, XXV évf. 12. szám (1932. június 16.), 697.

[26] Balla Tibor: Katonai alakulatok karhatalmi bevetése Magyarországon az első világháború utolsó évében. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 12. ( 2011), 63.

[27] Kató István: Az 1918-as novemberi parasztmozgalmak. Századok, 1956/3, 396.

[28] Habár az adat a magyar tüzérség felügyelőjének jelentéséből származik, bátran tekinthetjük az összes fegyvernem és az egész magyar haderő tekintetében reprezentatívnak. HL I/29-8, 133.

[29] A forradalom lezajlása Nagyszebenben, katonatanácsok 1918. október 30-tól 1918. november 30-ig. A nagyszebeni hadapródiskola ismeretlen nevű tisztjének naplójegyzete. HIL TGY 255. 2.821, 7–8.

[30] Apáthy István: Erdély az összeomlás után, Új Magyar Szemle, 1920/2-3, 155.

[31] Passuth László: Erdélyi november. i. m. 699.

[32] Pesti Napló, 1918. november 12., 1.

[33] Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben, Budapest, Magvető, 1988, 93.

[34] HIL A polgári demokratikus forradalom katonai iratai I.29. 8/3-6, 446.

[35] Görgényi Dániel: Signum Laudis. Egy katona emlékiratai, Budapest, Zrínyi, 1968, 21. Vö. Vincze Sándor: i. m. 322.

[36] Raffay Ernő: i. m. 137–138.

[37] MNL MOL K 27 Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1918. december 31. 11. pont.

[38] Raffay Ernő: i. m. 334.

[39] Uo. 275.

[40] Uo. 148.

[41] Sipos József: Parasztpártok és az impériumváltás Erdélyben. In: Cornel Grad, Viorel Ciubotă (szerk.) 1918 – Sfârşit şi început de epocă – Korszakvég-korszakkezdet – The End and the Beginning of an Era. Satu Mare: Editura Muzeului Satmarean, 1998, 222.

[42] Szabad a kisüstön való szeszfőzés. Világ, 1918. november 28., 7. Vö. Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947, Budapest, Helikon, 2018, 121.

[43] Márki Sándor naplójegyzete 1918. november 12. Idézi Romsics Ignác: Erdély elvesztése, i. m. 166.

[44] Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről, i. m. 37, illetve Mócsy István: i. m. 9.

[45] Az erdélyrészi nyugdíjasok szövetsége elnökének és társelnökének Bodor Lászlónak és Harmath Domokosnak távirata a Magyar Nemzeti Tanácshoz MNL MOL K440 X1511 6999 doboz. Érdekükben az erdélyi Nemzeti Tanács igyekezett közbenjárni és fejenként 100 korona sürgős segély kiutalását kérte a kormánytól.

[46] Budapest már nem fogadhat be több menekülőt. Liber kormánybiztos és Dietz főkapitány nyilatkozata, Pesti Napló 1918. december 8., 7.

[47] Uo. 8.; illetve: 27 ezer menekült Budapesten, Világ 1918. december 7.; valamint: Gondoskodás a menekültekről, Népszava, 1918. november 21., 7.

[48] Ellenforradalom, Népszava, 1919. január 21., 1.

[49] MNL MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. január 11., 7. pont

[50] Uo. 7–8.

[51] A MÁV kolozsvári üzletvezetőségének 1/919 eln. szám 21. irata. MÁV Archívum, NF 100001, 1918. december 19., 155.

[52] MNL MOL K27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1918. december 11., 2. pont, illetve Apáthy István: Erdély az összeomlás után, i. m. 175–176.

[53] Goldberger Ármin tüzérszázados 1918. november 23-i jelentése MNL MOL K40 1918 IX-165.

[54] A brassói forgalmi főnök 1918. december 6-ai jelentése Landraut francia ezredessel és Popp román vasúti főfelügyelővel folytatott tárgyalásairól. MÁV Archívum, NF 10001, 1918. december 6., 24–27.

[55] L. Egry Gábor: Találkozások a vadonban. Etnicitás és önazonosság Székelyföldön 1918–1940. Replika (105), 2017/5, 97–98.

[56] Szülők petíciója a nagyméltóságú Nemzeti Tanácshoz 1918. november 12-én MOL K440 X1511 6996. ( K440 13. cím C/1. 5 csomó. A vidéki nemzeti tanácsok jelentései és javaslatai a helyi közállapotokról.)

[57] MNL MOL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1918. december 6., 9. pont.

[58] MNL MOL K27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1918. november 20., 10. pont

[59] Romsics Ignác: Erdély elvesztése, i. m. 129.

[60] Ravasz László: Hogyan állunk? Az Út, IV. évf., 9–10 szám, (1918. november–december), 179–185.

[61] Raffay Ernő: i. m. 339.

[62] A Népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez! Világ, 1918. november 30., 2–3.

[63] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. (ford. Bonyhai Gábor) Budapest, Gondolat, 1984, 211.

[64] Fekete Lajos jelentése a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács részére 1918. december 4-én. MNL MOL K40 1918 IX-663.

[65] Újhelyi őrnagy jelentése a magyar hadügyminisztérium 1. osztályának. Kolozsvár 1918. december 9. HIL A polgári demokratikus forradalom katonai iratai 3425/70/85.

[66] Görgényi Dániel: Signum laudis, i. m. 22.

[67] Vincze Sándor: Erdély forradalma i. m. II. kötet 283–288.

[68] Romsics Ignác: Erdély elvesztése, i. m. 145.

[69] Fényes László: A forradalom okai és a Tisza-bűnper vádja, i. m. 49.

[70] A székely katonaságról. Fényes László elvtárs nyilatkozata. Népszava, 1930. január 31., 8.

[71] A kolozsvári nagygyűlés, Világ, 1918. december 24., 4.

[72] Romsics Ignác: Erdély elvesztése, i. m. 150.

[73] Erdély tiltakozik a gyulafehérvári határozat ellen. A kolozsvári nagygyűlés, Világ, 1918. december 24., 4.

[74] Fényes László kormánybiztos Erdély helyzetéről, illetve: A románok elfogtak kilencven huszárt, Világ 1918. december 24., 3.

[75] Kolozsvár a románok kezén, Világ, 1918. december 25., 7.

[76] Romsics Ignác: Erdély elvesztése, i. m. 153.

[77] Felhívás Kolozsvár közönségéhez, Kolozsvári Hírlap, 1918. december 24., 1.

[78] Bárdi Nándor: Otthon és haza, Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, Jyväskylä, University of Jyväskylä, 2013, 90.

[79] Erdély sztrájkol a román rémuralom ellen, Világ, 1919. január 25.

[80] Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920 Budapest, Kossuth, 1984. 129.

[81] MNL MOL K27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1919. január 21., 36. pont

[82] Raffay: i. m. 288.

[83] MNL MOL K27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1919. február 18., 23. pont

[84] Vadász Sándor: Vix és Károlyi. Hadtörténelmi Közlemények, 1969/2, 258.

[85] Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története, Budapest, cserépfalvi, 1946, 457.

[86] Ritoók Emma: Évek és emberek i.m. II. 96.

[87] Impériumváltás és színházi élet Kolozsváron, 1918–1919. Janovics Jenő visszaemlékezése (részletek) (Közzéteszi Antal Róbert-István) Korunk, 2018/12, 89.

[88] Enyedi Sándor: Öt év a kétszázból: A Kolozsvári Magyar Színház története 1944 és 1949 között. Budapest: Magyarságkutató Intézet. 1991. 33.

(címlapkép: Fortepan/Bozzai András)