Egy szeptemberi éjszakán a mezőségi Kissármás és Pusztakamarás közti Sóskút nevű határrész a holokauszt egy – eddig a magyarországi és az erdélyi közvélemény számára szinte teljesen ismeretlen – eseményének helyszíne lett. Kovács Szabolcs „A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16-17.)” című monográfiája remélhetőleg megváltoztatja ezt a helyzetet és az általános műveltség részévé teszi a nagysármási zsidók sorsát. A tét nem pusztán annyi, hogy még egy helységnév bővítse a holokauszt helyszíneinek hosszú listáját, amely földrajzi neveket rémületes konnotációkkal ruház fel (mint például Auschwitz, Majdanek, Treblinka, Jedwabne, újabban a burgenlandi Rohonc, a budapesti Maros utca is). Ugyanis ahogy a könyv alcíme – „Magyarok, románok és zsidók a magyar katonai megszállás időszakában” – is előrejelzi, a nagysármási zsidók végzete magyarok, románok és zsidók; katonák és csendőrök; helyiek és megszállók közötti bonyolult és a háborús frontvonalak gyors változásainak kitett interakció következménye volt. A rövid őszi magyar uralom alatt a magyar katonaság és helyi kollaboránsaik összesen 228 románt, zsidót és romát gyilkoltak meg.
A történet jelentőségét úgy lenne a legegyszerűbb kidomborítani, ha a nagysármási pogromot elneveznénk „a magyar Jedwabnénak”. Horváth Sz. Ferencnek azonban igaza van abban, hogy ez a hasonlat nem állja meg a helyét.[1] Hiába függött össze mindkét rémtett egy háborús uralomváltással, amelyet a helyi lakosság (egy része) üdvözölt, a két történet lényegileg eltér. Jedwabnéban 1941 júliusában a győzelemre álló német megszállók rendezkedtek be éppen, akiknek volt értelme a kedvére tenni. A pogrom elkövetői elsősorban a helyi lakosság közül kerültek ki, habár természetesen a náci megszállás bujtotta fel őket. A zsidó áldozatokat saját szomszédaik végezték ki, ahogy Jan T. Gross híres könyvének címe is nyomatékosítja.[2] Ezzel szemben 1944 szeptemberében Nagysármáson a magyar megszállás tiszavirág életűnek ígérkezett és nyilvánvaló volt, hogy a zsidók kiirtását pártoló erők a háború vesztesei lesznek. Így magyar katonák antiszemita intézkedéseivel kollaborálni kevés és rövid távú értelme volt.
Emiatt is, a fő felelősök a megszálló magyar katonák és a csendőrök közül kerültek ki, még ha találtak is helyi kollaboránsokat.
Kovács Szabolcs aprólékos forrásgyűjtése és egy településre összpontosítása összetettebb képet tár fel annál, mint amit úgyis tudnánk, hogy a háború, a félelem, és a gyűlölet szörnyeteggé tudja tenni az embert és hogy amikor egy terület gazdát cserél, az kiváló alkalom gaztettek elkövetésére. A könyvben elég sok példa tárul az olvasó elé mindenféle viselkedésre: románok és magyarok egymás elleni atrocitásai és bűnrészessége zsidó szomszédaik meggyilkolásában, ugyanakkor egyes magyarok és románok is bujtattak zsidókat és segítették egymást. Gergely Károly református lelkész például az internált románok és a gettósított zsidók érdekében is felszólalt az üldözés ellen, míg mások a gettóba vittek élelmet zsidó ismerőseiknek (például Vass János nemzeti gárdista és Cziráki József alpolgármester és lánya is). Tehát, habár mind a magyar, mind a román állam igen sokat tett a korábbi évtizedekben az antiszemitizmus terjedéséért és mélyüléséért, volt, aki nem elvontan zsidóként kezelte zsidó szomszédait, hanem konkrét személyekként, akiket szeretett, vagy nem szeretett vagy közömbös volt irántuk és az általa kedvelt zsidókat segítette, míg a másik két kategóriába esőket nem. Hasonlóképpen alakultak korábbi személyes kapcsolatok szerint a magyar és a román nagysármásiak közötti viszonyok is.
Mindennek háttere, hogy Nagysármás az 1940-es bécsi döntéssel nem került Magyarországhoz, hanem a Mezőség nagyobb részével együtt a Romániánál hagyott ún. „Göring-has” – egy Kolozsvár és Marosvásárhely közötti kiszögellés – része volt. Így Románia 1944. augusztus 23-i elpártolása a németek oldaláról rövid távon felszabadította a nagysármási zsidókat is. A csendőrparancsnok még aznap feloldotta a zsidók kényszerlakhelyére vonatkozó rendelkezést, ám a román kiugrást követően kiújuló magyar–román ellenségeskedés pánikhangulatot teremtett. A közeli települések folyton gazdát cseréltek és a határincidensek miatt számos nagysármási román és zsidó Románia belseje felé menekült. Ezt a tendenciát visszaigazolta és felerősítette a szeptemberi magyar megszállás. Megjegyzendő, hogy a magyar katonai parancsnokok is megszállásnak nevezték az offenzívát, nem visszacsatolásnak, mivel Dél-Erdély 1944-es megtámadására nem a trianoni revízió újabb állomásaként, hanem stratégiai célú hadműveletként tekintettek. A megszálló magyar sereg 2. páncéloshadosztályának törzsszázada Nagysármáson ütötte fel főhadiszállását. A magyar lakosok többnyire pozitívan, de egyáltalán nem egységesen viszonyultak hozzájuk. Sokan az újabb fegyveresek megjelenése miatt a mezőre vagy a környező falvakba menekültek, míg mások nem bíztak a magyar uralom tartósságában és ideiglenes állapotnak látták azt, amire nem lehet berendezkedni. A megszállás valóban mindössze öt hétig tartott. Ezalatt az idő alatt hármas hatalmi struktúra működött Nagysármáson: az újonnan kinevezett tisztviselők, a helyi magyarokból álló nemzeti gárda és a magyar államhatalmat képviselő csendőrség határozta meg az eseményeket. Ugyanakkor magyar katonák is állandóan jelen voltak.
A fent vázolt földrajzi helyzeten kívül a nagysármási tömeggyilkosság dátuma is felhívja magára a figyelmet: 1944. szeptember 16-17. Hiszen eddigre a magyar és annak részeként az észak-erdélyi holokauszt nagy része már megtörtént. 1944. május 19. és június 9. között 131 639 zsidót deportáltak Észak-Erdélyből főként Auschwitz-Birkenauba. A szeptemberben megszállt dél-erdélyi területeken nem került sor hasonlóan központilag megszervezett deportálásra, így sok helyi tényező befolyásolta a zsidók sorsát. Míg például Tordán Bethlen Béla, Észak-Erdély kormánybiztosa, megakadályozta a zsidók gettósítását, a Nagysármáshoz közeli Marosludason tizenhárom zsidót tisztázatlan kilétű fegyveresek meggyilkoltak. A tényt, hogy a háború már el volt veszve Magyarország számára, nem mindenki fogadta még el.
A nagysármási tömeggyilkosság egyik főszereplője, Mátyássy Miklós százados is úgy nyilatkozott később a börtönben, hogy „meggyőződésből tettem, mert hittem a német győzelemben.”
A Nagysármásról el nem menekült (vagy oda visszatért, mint Löwi Izsák családja) 126 zsidó balszerencséjére a 2. páncélos hadosztály őr- és törzsszázadának parancsnokai között akadtak ilyen megrögzött nácipártiak és zsidógyűlölők. Ráadásul ők lelkes támogatóra is találtak a zilahi csendőrök (akik szeptember 6-án érkeztek a szomszédos Kissármásra) főhadnagyának személyében. Ennek tetejébe, Mátyássy Miklós százados még beosztottjaiban is félelmet keltett erőszakosságával, ami kegyetlen parancsai végrehajtásának kedvezett. A helyi zsidókat szeptember 9-én harminc zilahi csendőr és tíz helyi nemzeti gárdista gettóba zárta (ugyanott már román hadifoglyokat és internáltakat is őriztek, de a zsidókat elkülönítették tőlük). Két zsidó lányt, Weiss Bertát és Hass Verát a következő napokban megerőszakoltak. Szeptember 16-án délután a csendőrök három szekérre terelték az egész gettót azzal, hogy Kolozsvárra viszik őket. A magyar és a román szemtanúk nagy része passzívan szemlélte a zsidók elhurcolását, bár Keul Márton helyi lakos a csendőrök tiltakozása ellenére élelmet adott a szekérre terelt Löwi családnak.
Kolozsvár helyett a Nagysármástól 15 kilóméterre fekvő Pusztakamarás határába tartottak a szekerek, ahol aznap éjszaka a leendő áldozatokat órákat váratták egy domb alján, amíg a katonák a dombon – négy szovjet hadifogoly közreműködésével – sírgödröket ástak. A domb alján volt Ion Aluaș háza, akinek felesége ételt akart adni a foglyoknak, mire egy fegyveres puskatussal megütötte a terhes nőt. Férje el is küldte a szomszéd faluban élő rokonokhoz, amit később azzal is magyarázott, hogy a jelenet kísértetiesen emlékeztette a tömeges kivégzésekre, amiket a keleti fronton látott a Szovjetunió elleni offenzíva idején és ettől a jelenettől szerette volna megkímélni várandós feleségét. Amikor a gödrök elkészültek, a zsidó foglyokat felkísérték a dombra és ott lövészek a gödrökbe lőtték mindannyiukat. Kovács Szabolcs kiemeli, hogy a helyszínen jelen lévő magyar katonák nem egységesen viszonyultak a gyilkossághoz, hanem három különböző magatartás különíthető el: a „mosolyogva gyilkolóké” (Oláh József és Rózsa János); azoké, akik viszolyogtak attól, hogy nőket és gyerekeket kísérjenek a halálba (Őrsi Istvánt „a sírás környékezte”), de megtették; és egy katona (Cseh Gyula) a sötétséget kihasználva meglógott a helyszínről. Nem mintha az áldozatok sorsa szempontjából bármennyit is számított volna, hogy nem minden elkövető „gyilkolt mosolyogva”.
A szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy a tömeggyilkosság legfiatalabb áldozata egy csecsemő (Emster Ráhel), legidősebb áldozata pedig egy nyolcvanhárom éves idős férfi (Rosenfeld Dávid) volt. Nagysármás 195 zsidó lakosából csak azért nem mind a 195 lelte halálát a pusztakamarási tömegsírban, mert 69-en már korábban elmenekültek a magyar megszállás elől. A szeptember 16-án Nagysármáson tartózkodó minden egyes zsidó (126) korra, nemre, származásán kívül mindenre való tekintet nélkül a magyar csendőrök és honvédek jól megtervezett bűntettének áldozata lett. Ez a teljesség a népirtási szándékot bizonyítja. A megszervezés és végrehajtás módja pedig a keleti frontot megjárt és a holokauszt ottani eseményeiről legalábbis tudomással bíró katonák brutalizálódását mutatja – a szerző meggyőző érvelése szerint. És mint Aluaș-sal kapcsolatban kiderült, a Szovjetunió-beli 1941-es tapasztalatok alapján a lövések leendő fültanúja is tudta, hogy mi következik.
A könyv mindamellett sokkal többet foglalkozik az elkövetőkkel, mint az áldozatokkal, a szerzőt az elkövetők személye és indítékai érdeklik igazán. Ez a nézőpont a holokauszt-kutatás „perpetrator studies” (tetteskutatás) vonulatába utalja a könyvet. A mai tendencia inkább az üldözöttek ágenciájának „visszaadása”, annak határainak kutatása mintsem az elkövetőkre összpontosítás. Azonban nem feltétlenül baj, ha egy könyv nem a legújabb historiográfiai trendbe illeszkedik. E könyv konkrét témáját illetően pedig kimondottan érdem a hatalmas bírósági forrásanyag feldolgozása, amely szükségszerűen a bűnösökre terelte a kutató figyelmét. A könyv fontos tézise, hogy a nagysármási mészárlás elkövetői a Szovjetunió 1941-es megtámadásakor részt vettek a partizánok elleni harcban. Nem tudni, hogy ezek a konkrét katonák szemtanúi vagy tevékeny résztvevői voltak-e a szovjet zsidók elleni tömeggyilkosságoknak, de kétségkívül ismerték azok menetét és azt is meg tudta állapítani a szerző, hogy zsidó munkaszolgálatosok elleni erőszakban részt vettek.
Nagysármási tettük tehát korábbi mintákat követett, de nem az utolsó gaztettük volt. A környező településeken bujkáló zsidók elleni hajszában még negyven embert összegyűjtöttek, akik a nagysármási áldozatok második csoportját alkották volna. Utóbbiak szerencséjére az újonnan érkezett Ujházy Károly gyalogsági alezredes azonban megmentette őket az első csoport sorsától. A nagysármási zsidók gyilkosai közül ketten mindenesetre még részt vettek két kötelendi román meggyilkolásában is, mielőtt kivonultak volna Erdélyből.
A román közigazgatás visszatérése a helyi magyar lakosságon való bosszút hozta magával, pedig mint Szilágyi Anna helyi lakos jogosan megállapította: „az igazság az, hogy az igazi felelősök elmenekültek a magyar sereggel együtt.” 1944 és 1960 között három romániai bíróság is nekifutott a nagysármási bűntett rekonstruálásának. Mindhárom vizsgálat kudarcot vallott a történet teljes kibontásában, mivel erre nem is igen törekedtek. Az első nagyszebeni hadbírósági és a második kolozsvári népbírósági vizsgálódása annyira Magyarország szerepének elítélésére koncentrált, a harmadik bukaresti bíróság pedig az osztályharcos aspektusra, hogy a nagysármási helyi lakosok szerepére és a zsidó áldozatok sorsának részleteire nem maradt érdeklődés. Emellett több elkövető is szovjet hadifogságban volt az 1950-es évek elejéig, így az első két körben nem lehetett őket kihallgatni. Ám a magyar és a román állam közötti együtt nem működés és a pártállami diktatúra is ellehetetlenítette, hogy a teljes igazság kiderüljön.
Magyarországon is volt népbírósági tárgyalás Nagysármás ügyében. Az 1948-ban hozott ítélet értelmében négy bűnöst (köztük a fent említett Mátyássy Miklóst és Rózsa Jánost) kötél által kivégeztek. A második világháború alatt történt más háborús bűnökről gondolkodáshoz is hasznos adalék az, hogy ez az ítélet hogyan indokolta meg az oly gyakori „parancsra tettem” védekezés tarthatatlanságát. Az 1931-ben hatályba lépett magyar honvédségi Szolgálati Szabályzat 12. paragrafusa értelmében az alárendeltnek az engedelmességet meg kellett tagadnia, „ha a parancs világosan és nyilvánvalóan a büntető törvénykönyvben tiltott cselekményt követel”. Civilek meggyilkolására vonatkozó parancsok teljesítését tehát elvileg minden katona megtagadhatta volna, anélkül, hogy ezáltal katonai büntetőeljárás veszélyének tette volna ki magát. A szerző összefoglalása szerint a budapesti népbíróság a legfőbb felelősöket valóban elítélte, ugyanakkor ártatlanokat is elítélt. A rendszerváltás után a Legfelsőbb Bíróság által hozott döntések korrigálták ezeket az rendellenességeket. Ezek közül a legérdekesebb Lakatos Géza (a 2. páncéloshadosztály anyagi osztályának parancsnoka) esete, akit a népbíróság halálra ítélt (majd kegyelmet kapott), mint a nagysármási vérengzés tettese, holott ez a vád kizárólag Mátyássy Miklós vallomásán alapult, aki félrevezetően állította azt, hogy Lakatos parancsot adott neki (nem adhatott, mert azonos rendfokozatban voltak). A Legfelsőbb Bíróság ezen kívül figyelembe vette azt, hogy Lakatos (vélhetőleg) nem volt antiszemita, mert 1944-ben egy csillagos házból vezette oltár elé zsidó származású feleségét. A háború utáni letartóztatásban azonban sok verést kapott amiatt, hogy összekeverték az azonos nevű háború alatti miniszterelnökkel.
Kovács Szabolcs könyve nagy forrásanyag alapos tanulmányozása és megfelelő forráskritika alkalmazásával egy nagyon fontos történelmi esemény szálait göngyölíti fel, amely a konkrét történet részleteinek rekonstruálása mellett általános tanulságokkal is szolgál. A szöveg stílusa lehetne olvasmányosabb. Nagyon hiányzik a szinonimák használata, amellyel elkerülhető lenne bizonyos szófordulatok untig ismétlése – mint például az, hogy „felmerül”, de ennél zavaróbb a „kilengés” kifejezés, amely – bizonyára a szerző szándéka ellenére – azt a benyomást kelti, mintha lenne egy „normális” szintje emberek például románságuk miatti vegzálásának, csak a mérték „lengett volna ki” az 1944-es magyar megszállás idején. Ez a zavaró tényező és a szöveg nehézkessége jobb nyelvi szerkesztéssel orvosolható lett volna.
A kötet nagy érdeme mindamellett a hasznos függelékek közre adása, habár még jobb lett volna a könyv elejére helyezni őket. A kivégzett nagysármási zsidók névsorával kellett volna kezdeni, sőt az ő emléküknek ajánlani a művet. A zilahi csendőrzászlóalj név szerint ismert vezetői és növendékei listája pedig nagyban segítené az olvasót a történet követésében, ha már idejekorán találkozna vele (vagy legalább egy lábjegyzettel, ami erre a függelekre utalna a róluk szóló fejezet elején).
A kiadó Clio Intézet nagy szolgálatot tett a történeti emlékezetnek „A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944.szeptember 16-17.)” online és ingyenesen letölthető formában közreadásával. Remélhetőleg ennek köszönhetően nagy olvasóközönsége lesz ennek a komoly kutatáson alapuló ismeretterjesztő monográfiának. Nem csak azoknak ajánlom a könyvet, akik Erdély, Magyarország, Románia vagy a holokauszt története iránt érdeklődnek, hanem mindenkinek, akit az ember és főleg a háború természetrajza érdekel.
Jegyzetek
[1] Horváth Sz. Ferenc: Magyarok, románok és zsidók sorsa a magyar katonai megszállás alatt.
[2] Jan T. Gross: Szomszédok – A jedwabnei zsidók kiirtása. Budapest: Új Mandátum Könyvkiakó, 2004.
Címlapkép forrása: Yad Vashem Photo Archives, Jerusalem. Archival signature: 1812/21.
