Az 1893-as kolerajárvány Kolozsváron. Előzmények–következmények

Szerző: Fazakas László 

A 19. század során Kolozsvárt négyszer sújtotta kolerajárvány. Ezek közül az 1893-as volt a legutolsó és egyben a legkevésbé virulens. Mindössze 209-en fertőződtek meg, vagyis az akkori lakosság 0,58 százaléka. Ennek ellenére ez a járvány mély nyomot hagyott a kolozsvári lakosság körében és a köztisztasági infrastruktúra kiépítését, valamint a higiéniai szabályok megreformálását vonta maga után.

A kolera minden kétséget kizáróan a 19. század egyik legrettegettebb fertőző betegségének számított. Az Indiából származó járvány, melyet angolszász nyelvterületeken – a bőr kékes elszíneződése miatt – „kék halálnak”, felénk gyakran „sárga rémnek” neveztek, Európát többször is sújtotta. Ez a hirtelen felbukkanó és gyors lefolyású betegség nemcsak nagy halálozási számokat produkált, de tünetegyüttese valóságosan sokkolta az akkori társadalmat. Leggyakoribb szimptómája a hasmenés és a hányás volt, ami gyors kiszáradáshoz, valamint a bőrszín elváltozásához vezetett. Sokan egy-két nap alatt belehaltak a kolera által okozott szövődményekbe. A kolera leginkább a számos lakhatási és higiéniai problémával küszködő szegénynegyedek lakói között pusztított, ugyanakkor voltak olyan európai városok, ahol a járvány – még ha nem is oly mértékben – a jómódú városi polgárságot sem kímélte.

A kolera a szegényebb társadalmi rétegeket jobban sújtotta (forrás: Vasárnapi Újság 1892)

Az orvostudomány hosszú ideig nem ismerte a kolera kiváltó okát és annak terjedési mechanizmusát, ennek következtében számos téves teória látott napvilágot. Mind közül talán a „rossz levegő”, vagyis a miazma elmélete volt a legelterjedtebb, mely szerint a kolerát a rothadó szerves anyagok (főképp az ürülék) kipárolgása terjesztheti. 1854-ben Filippo Pacini olasz mikrobiológusnak sikerült azonosítani a kolera bacilusát (Vibrio cholerae), ezzel gyakorlatilag megcáfolva a miazma elméletét, felfedezését azonban nem vették komolyan.

1884-ben, Pacini után harminc évvel Robert Koch „újra” felfedezte a kolerát okozó bacilust, ezzel pontosan meghatározta a betegség terjedésének módját és okait – a kipárolgás nem volt közöttük, mindazonáltal ennek általános elfogadásához még hosszú évtizedeknek kellett eltelniük. Kolozsváron például az orvosok egy része a kigőzölgést még az 1890-es években is a kolera egyik lehetséges terjesztőjeként tartotta számon.

Szenny, piszok és zsúfoltság

Kolozsváron a köztisztasági helyzet romlása elsősorban a század utolsó évtizedében jelentkező gyors népesség gyarapodásához köthető. Ugyanakkor a város higiéniai viszonyai már az 1870-es években sem voltak túl fényesek. Erre utal az 1873-as kolerajárvány súlyossága is, mely során több mint ötszázan haltak meg. A járvány után egyértelművé vált, hogy a köztisztasági állapotokon sürgősen javítani kell. Ez azonban nem igazán sikerült, sőt a későbbiekben a helyzet tovább romlott.

Kolozsvár az 1840-es években. Az állattartás hosszú évtizedekig meghatározta a főtér arculatát. Még az 1890-es években is disznóólak tucatjai rondították Kolozsvár belvárosát

Az egyik legrosszabb helyzetben a belváros melletti nyomortelep (Sáncalja) volt. Többnyire a társadalom peremére szorult napszámosok, cselédek által lakott telep mindenféle tervezés nélkül, teljesen organikusan alakult, ahol még a legalapvetőbb köztisztasági feltételek is hiányoztak. A Pata-utcában, a Kül-monostor utca és a sétatér közötti „putri” telepen, valamint a hidelvei, kétvizközi kerületekben is igencsak rossz állapotok uralkodtak. Ezekben a negyedekben volt a legmagasabb az egy szobára esők száma (egy szoba/3 – 3,2 fő). Az itteni földszintes házak többségének rendkívül alacsony volt a beltere. A szobák kicsik és sötétek, a falak pedig állandóan nedvesek voltak. Télen az egész család, sokszor az állatokkal együtt, egyetlen szobába zsúfolódott össze.

Nehéz körülmények jellemezték a szegényebb társadalmi rétegek lakhatási viszonyait (forrás: Vasárnapi Újság 1892)

Salamon József kolozsvári orvos a Hidelvei kerülethez tartozó Kajántó utcát vizsgálva, arra lett figyelmes, hogy az itteni házak körül „az esővíznek nincs lefolyása, hanem az minden alkalommal megárad, ott vesztegel, megbűzhödik s csak a nap melege által elpárologtatva lassan enyészik el, hátrahagyván mindig a rothadó szerves anyagokat.” Emiatt a lakások padlózata elázott, a falak benedvesedtek és „valóságos fészkei, tenyésztői lesznek a váltóláznak, a typhusnak és különösen a kisdedeknél a görvélynek.”

Mivel Kolozsvár még nem rendelkezett egy módszeresen kidolgozott köztisztasági szabályrendelettel, ezért bizonyos problémák városszerte jelen voltak: „a moslékot minden háztól a kapu elébe az utcára, közvetlen a járda mellé öntik ki, mely nyáron ott rohad és bűzös, télen jégdombbá alakul, tavasszal undorító tócsákká málik szét, mindmegannyi renyhe conservatoraivá az állati és növényi anyagok veszélyes rothadási terményeinek.” írta Salamon József.

Kolozsvár belvárosa és annak környéke sem volt előkelő helyzetben: a központi kerület tele volt disznóólakkal, tehénistállókkal, az állatok trágyája a háztartások udvarain halmozódott, az utak, járdák nem voltak rendszeresen takarítva, a szennyvíz az utcák melletti árkokban, sáncokban, poshadt, melyek nyaranta erős bűzt árasztottak.

Rendezetlenség, piszok és szenny. Ilyen volt Kolozsvár főtere az 1860-as években (a felvételt Veress Ferenc készítette)

Az ezekből fakadó köztisztasági problémák hatással voltak Kolozsvár közegészségügyi helyzetére. Ha megnézzük a törvényhatósági városok 1880 és 1891 közötti halandósági adatait, akkor azt látjuk, hogy Kolozsváron nagyon magas volt az ezer főre eső elhalálozások száma (1000/34,8). A törvényhatósággal rendelkező városok közül Kolozsvár a 22-ik helyet foglalta el. Ugyanakkor Salamon József kolozsvári orvos számításai alapján, 1878-ban a halálozási szám a negyvenet is elérte. Sőt, azt állítja, hogy: „Kolozsvártt […] nagyobb a halandósági százalék, mint Európában bárhol.” Nyilván az európai összehasonlítás túlzásnak tűnik, de ennek ellenére Kolozsvár halandósági rátája csakugyan magas volt. Korabeli megfigyelések szerint, a halálesetek egy része a rossz köztisztasági viszonyokkal álltak összefüggésben.

Kudarcra ítélve

Magyarországon 1892-ben újra megjelent a kolera. Kolozsvár városvezetése, látva a járvány rohamos terjedését, egy sor megelőző intézkedést hajtott végre: kolerakórházat építettek, naponta fertőtlenítették a vasútállomásra érkező utasokat és azok poggyászait, valamint elhatározták, hogy a vízvezetéket kiterjesztik a város főteréig.  Ezek mellett 1893 májusában egy új köztisztasági szabályrendeletet dolgoztak ki, melyben kihangsúlyozták, hogy a köztisztasági feladatok egy részét ezentúl a városi hatóságok intézik. Ezt azt jelentette, hogy az utcák, közterek, járdák takarításáról, valamint a hulladék (ebbe nem tartozott bele az állati eredetű hulladék, trágya, azt ugyanis továbbra is a háztulajdonos kellett elhordja) elszállításáról a város fog gondoskodni. A szabályrendelet pontjai azonban csak a város bizonyos részeire, többnyire a belvárosra és annak környékére vonatkoztak.

Kolozsvár belvárosa

A sebtében hozott intézkedések ellenére az 1893-ban az országon végigsöprő kolerajárvány súlyosan érintette Kolozsvár lakosságát. Ha rápillantunk a Magyar Statisztikai Közlemények Kolozsvárra vonatkozó közegészségügyi kimutatására, akkor azt láthatjuk, hogy 1893-ban összesen 128-an haltak meg a kolerajárvány következtében. Az elhalálozottak száma önmagában nem jelent sokat, de ha ezt egybevetjük a környező vármegyékben és városokban elhalálozottak számával, akkor már jelentős különbségek figyelhetők meg. Például Marosvásárhelyen csupán egy kolerában elhunytat regisztráltak, az egész vármegyében pedig tizenegyet. Torda-Aranyos vármegyében ötvennégyet, Beszterce- Naszódban nyolcat, de még Kolozsvár saját megyéjén belül is csak hatvanegy halálozást jelentettek. Sőt, egész Erdélyben mindössze 453-an haltak bele a kolera általi fertőzésbe. Innen nézve a Kolozsváron regisztrált 128-as szám elképesztően magas, ugyanis az Erdélyben elhalálozottak 28%-át adta.

Az első kolerás megbetegedést 1893. július 21-én regisztrálták, az utolsót pedig október 30-án. Ez idő alatt 209-en fertőződtek meg, vagyis az akkori lakosság 0,58 százaléka. A 209 regisztrált beteg közül 128 hunyt el, ami az összes fertőzött 61,24 százalékát tette ki, tehát a betegek jóval több mint fele halt bele a kolera által okozott egészségügyi szövődményekbe. A járvány legkritikusabb hónapja az augusztus volt (akadt olyan nap, amikor tizenkét halálos esetről számoltak be), ekkor a városban 154-en betegedtek, és 91-en haltak meg.

Kolozsvár társadalmát a kolera több szempontból is mélyen sokkolta. Egyrészt a járvány súlyossága, valamint a magas halálozási ráta okozott riadalmat. Másrészt Kolozsvár nimbusza is hatalmas csorbát szenvedett. A város ugyanis úgy produkálta Erdélyben a legnagyobb halálozási számot, hogy: Kolozsváron 1870 óta az ország második legkiválóbb orvosi tanszéke működött, számos rangos orvosprofesszorral, akik 1876-ban létrehozták az Orvos-Természettudományi Társulatot, 1882-ben Vegytani Intézetet kapott a város, 1887-ben megalakult az Állami Vegykisérleti Állomás, végül pedig ugyancsak ettől az évtől kezdve egy vízmű szolgáltatta a vizet. Utóbbi csak a város egy kis részét látta el vízzel, ám jelen esetben nem ez számított, hanem annak ténye, hogy Kolozsvár (Erdélyben elsőként) vízművet kapott. Ez a haladást jelképezte, és mint megannyi korabeli tanulmány kimutatta, a vízvezetéknek jelentős szerepe volt a járványok visszaszorításában. Most ehhez képest a helyi sajtó arról számolt be, hogy a járvány legsúlyosabb időszakában, a vízvezeték szennyezett vizet szállított. Azt ugyan nem tudni, hogy ez mennyiben állt kapcsolatban a kolera terjedésével, de mindenképp rossz fényt vetett a városvezetésre.

A savós-béllob akció

A hatóságok – valószínűleg a pánik elkerülése miatt – a kolerát átkeresztelték savós béllobnak, és a sajtón keresztül próbálták nyugtatni a lakosságot: „Savós béllobnak több esete fordult elő az utóbbi napokban Kolozsvárt. E betegség a nyári időszakban gyakran előfordul; azt a körülményt pedig, hogy sűrűbben merül fel e veszélyes betegség: a fölötte rendetlen időjárásnak kell tulajdonítani. Nyugtalanságra tehát nincs ok, azonban annál több oka van arra – a mit nem szűnünk eléggé ajánlani – hogy tisztaságra, mértékletes életre mindenkinek fő-főgondja legyen” – írták a Kolozsvár 1893. augusztus 8-ai számában. A napilap még akkor is savós béllobról írt, amikor az országos sajtóban már rég kolerajárványról cikkeztek. A közhangulatot csillapítani próbáló akció azonban hatástalannak bizonyult és a nyugtalanság csak tovább fokozódott, melynek eredményeképp egymást követték a konfliktusok. Elsőként a külvárosi lakosság tagjainak körében volt érezhető a feszültség, akik értetlenül álltak a kitört járvány előtt és gyanakodva figyelték az új, „ismeretlen” betegség terjedését. A megbetegedések számának emelkedésével arányosan a bizalmatlanság is egyre növekedett, végül pedig odáig fajultak a dolgok, hogy a külvárosi lakosok egy része megtámadta a mentőegylet tagjait.

Kolerás beteget szállító mentő (forrás: Vasárnapi Újság, 1892)

A kisebb-nagyobb zavargások napokig folytak, egyesek már a kórház lerombolására buzdították a tömeget, végül csupán a rendőrség közbeavatkozásával sikerült megállítani a forrongás eszkalálódását. A Budapesti Hírlap augusztus 14-i tudósítása szerint a lakosság – minden köntörfalazás ellenére – sejtette, hogy valójában a kolera és nem a savós béllob szedi áldozatait. Végül a kolozsvári sajtó beadta a derekát, és augusztus végétől egyre több kolerajárványról szóló tudósítás jelent meg, ugyanakkor a megbetegedések és elhalálozások számáról pontatlan adatokat közöltek.

Kolozsvár “külvárosában” mely inkább volt falu, mint város, a régi babonás gyógykezelési praktikák tovább éltek

A kolerajárvány júliustól októberig terjedő időszakának pontos rekonstruálását nehezíti, hogy a törvényhatóság képviselőtestülete a járvány periódusában egyetlenegy közgyűlést sem tartott, továbbá a kialakult helyzet súlyossága ellenére a polgármester egyszer sem kérvényezte a rendkívüli közgyűlés összehívását. Ebből kifolyólag a történéseket csupán a sajtóban elhintett részinformációkból lehetett feltérképezni, ugyanakkor afelől semmi kétség, hogy Kolozsvár súlyos köztisztasági gondokkal küszködött, amit mihamarabb meg kellett oldani.

A kolerajárvány következménye

Az eseményeket követően a modern vízvezeték és csatornahálózat kiépítése körüli egyeztetések felgyorsultak. A városvezetés már 1894 augusztusának végén szerződést kötött a Zellerin Részvénytársasággal és a Melocco vállalattal, akik az év folyamán el is kezdték a munkálatokat. Mindössze négy év alatt, 1898-ra sikeresen kiépítették a közműhálózatok fővezetékeit. 1903-ra már 1400 háztartás rendelkezett vízvezetékkel és csatornával, ezekben 3609 vízárnyékszék és 925 fürdőszoba volt használatban. 1908-ra újabb 900 háztartás csatlakozott a vízvezetékhez, ezzel 2300-ra emelkedett a vezetékes vízzel ellátott lakások száma. A két közműhálózatnak köszönhetően jelentősen javult a város közegészségügyi helyzete is: „míg a 80-as években a halálozási arány Kolozsvárt 30–40 között váltakozott ezrenként, addig most, különösen a csatornázás és vízvezeték létesítése óta, ezrenkint 25–27-re csökkent.”  – írta közleményében a Városi Tanács.

A fejlett, immáron víz- és csatornavezetékkel ellátott modern Kolozsvár

Összességében az 1893-as kolerajárvány tette lehetővé, hogy Kolozsvár még a századforduló előtt az ország egyik legkorszerűbb technologián alapuló köztisztasági infrastruktúrahálózatával rendelkezzen. A víz- és csatornavezeték azontúl, hogy minőségi változást hozott a kolozsváriak számára, alapvető szerepet játszott a modern városi életforma kialakulásában is.

Frissítve: 2020. 12. 20. 12:50.