Bevallom, erdélyiként nagyon összetett a Trianon témájához való viszonyom. Hangsúlyozom, nem Trianonhoz, azaz a döntéshez, az eseményhez, a következményekhez, hanem ahhoz, ahogy a szomszédnéni, a postás, a vízszerelő is véleményt formál Trianon kapcsán. Idegesítenek az olyan mondatok, mint a bezzeg, ha Trianon nem lett volna, de az is, amikor valaki kijelenti, hogy Trianon-tagadó. Éppen ezért nem csak történészi kíváncsisággal, hanem reménykedve is vettem a kezembe Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című könyvét. Reménykedtem, sőt most már – a könyv elolvasása után – tudom, hogy ezt a kis formátumú, lilás borítójú könyvet a kezébe nyomhatom annak, aki legközelebb elsüt egy ilyen mondatot, hozzátéve, hogy legyen szíves olvassa el.
Ablonczy Balázs könyve 2020-ban jelent meg Budapesten, a Jaffa Kiadónál. Alcíme: Az összeomlás és békeszerződés történetei 1918-1921. Amikor az ember kezébe veszi a könyvet, egyből megakad a szeme a borító lila-fekete-fehér látványvilágából kitűnő személyeken, három nőn és egy gyereken, akik előrevetítik, hogy – bár egy olyan elismert történész könyvét tartja kezében az olvasó, aki a trianoni békeszerződéssel foglalkozó Lendület-kutatócsoport vezetője, aki 2011–2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt, és aki 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa – ez a könyv emberi és emberközeli.
A könyv egy bevezető fejezettel indít, melyet szerencsés és frappáns módon nem előszónak nevez az író – pedig az –, hanem a Kirándulás Felekre címet kapja. Egy anekdotaszerű történettel indít a szerző, mely tökéletes arra, hogy megragadja a nem szakmabeli olvasó figyelmét. Ablonczy ki is hangsúlyozza a rendhagyó előszóban, hogy a könyve a magyar társadalom mindennapi tapasztalataira is szeretne rávilágítani a politikai események mellett, szeretne rámutatni az összefüggésekre.
A könyv második fejezete a Mi lett volna ha…? címet viseli, és a szerző is már az első sorban kiemeli, hogy ez egy unásig ismételt közhely, de a felvetéseket mégsem tartja történelmietlennek, a történeti lehetőségek vizsgálata szerinte fontos. A fejezet csak huszonhat oldal, de a könyv egyik legnehezebb része. Ablonczy a “mi lett volna ha” minden lehetőségét felvázolja, így a fejezet tobzódik fontos nevekben, dátumokban, eseményekben, ezért kissé szárazabb és szakmaibb.
A harmadik fejezet, mely főként Gyulafehérvár korabeli helyzetével, viszonyaival foglalkozik, egy olyan téma felvillantásával indít, mely sokakat foglalkoztat: a múzeumi gyűjteményekről, az Erdélyből, Havasalföldről, Moldvából és Bánságból Budapestre menekített műtárgyakról ír. A Wekerle-kormány igyekezett időben megszervezni, hogy a fenyegetett területekről az ország belsejébe szállítsák a műkincseket, az értékesebb műtárgyakat. A terv megvalósulására például a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye egy részének megmenekítése jó példa. Voltak olyan települések, intézmények is, ahol nem tudták a menekítést választani, így műtárgyaikat elrejtették, elásták (például a temesvári múzeum esetében).
A negyedik fejezet egy izgalmas nemzetközi kitekintés, mely a béke-előkészítésre koncentrál. A fejezet részletesen foglalkozik annak ötletével, hogy a Dunát teljes hajózható hosszában nemzetközivé tegyék, aminek kapcsán 1917-ben egy francia memorandum is született. Az ötödik fejezet a függetlenség valamint a szuverenitás kérdésével foglalkozik, elsősorban a Tanácsköztársaság négy hónapjára koncentrálva, illetve arra, hogy a Tanácsköztársaságnak nem volt egy jól átgondolt külpolitikája, sőt igazából egyáltalán semmilyen külpolitikája sem volt.
Ablonczy egy harminc oldalas fejezetet szentel az erőszak témájának, melyben olyan eseményeket mutat be, mint a román köztudatban intenzíven jelenlevő jósikafalvi, vagy a ritkábban emlegetett köröstárkányi mészárlás. Részletesen megismerjük a kor parasztforradalmait, illetve azt is, hogy az ország csaknem minden területe megtapasztalta az idegen megszállást, valamint a katonai erőszakot.
A hetedik fejezet a Kisbirodalmak születnek címet viseli, és tulajdonképpen a Monarchia utódállamairól szól, illetve az általuk elképzelt, kidolgozott „forgatókönyvekről”. Valamelyest ehhez kapcsolódik a nyolcadik fejezet is, mely azokról az államalakulatokról, kérészállamokról szól, melyek az 1918-1921 közötti időszakban jöttek létre a történelmi Magyarország területén, ám csak néhány napig, hétig, esetleg hónapig léteztek. Összesen tizenhárom ilyen államalakulat létezett, melyekről hiánypótlóan részletesen ír a szerző. Olvashatunk a költő d’Annunzio fiumei államáról, a Székelyudvarhelyen eltervezett Székely Köztársaságról és a Kalotaszegi Köztársaságról is, melynek Kós Károly és köre volt a megálmodója. A szerző hangsúlyozza, hogy „nagyon sok esetben ezek az államok nem azért nem maradtak fenn, mert területi anomáliák voltak, vagy mert soha nem létezett területi egységekre, identitásokra hivatkoztak, hanem azért, mert tervük kidolgozatlan volt, vagy a tervüket alkotó eszmei maggal voltak problémák, esetleg külső beavatkozás miatt buktak el.” A fejezet részletesen tárgyalja a nagyhatalmak, illetve más államok viszonyulását is ezekhez a kezdeményezésekhez, néha meglepő információkat közölve.
A kilencedik fejezet az Impériumváltás címet kapta, és elsősorban a közigazgatási átszervezéssel foglalkozik, melynek egy érdekes epizódja a Románia belső területéről érkező katonatisztek és hivatalnokok elszállásolásának problémája, mely csak súlyosbította a „lakásínséggel” küzdő erdélyi városok helyzetét. A téma szorosan összekapcsolódik a tanárok, tanügyi személyzet bonyolult helyzetével, illetve egyúttal az oktatási intézmények elsorvasztásának, átvételének szándékával.
A tizedik, Menekülés című fejezet – ahogy a könyv szerzője is bevezeti a témát – egy elmondatlan történettel foglalkozik, mely 1918-1924 között zajlott, bár már az 1916-os román betöréssel megindult az előszele. Ablonczy a menekültekről írva – Mocsy I. István nyomán – 420 ezres tömegeket emleget, de egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy sok kérdés máig is megválaszolatlan a trianoni Magyarországra menekülők kapcsán, nincsenek pontos adatok például arra vonatkozólag, hogy hányan jöttek kényszerből – hivatalukat követve vagy kiutasítás miatt –, és hányan jöttek önként. A fejezetben az OMH adatai alapján látványos táblázatok és grafikonok által válnak érzékelhetőbbé a számadatok. A szerző arra is részletesen kitér, hogy valamennyi kormányzat társadalmi veszélyforrásként tekintett az érkező tömegre, illetve hogy többször határzárat is bevezettek (főként a Tanácsköztársaság idején). A szerző korabeli emlékezéseket is felhasznál a téma bemutatásához, felvillantva a menekülés és a maradás mellett döntők indokait is.
Az utolsó előtti fejezet izgalmas címet kapott: Szép, spanyol, cipőtalp. A 2020-as év koronavírus-világjárványa után akarva-akaratlan a fejezet azon része kelti fel leginkább az olvasó figyelmét, mely az 1918-as spanyolnátha-járványra koncentrál. Ugyancsak fontos megemlíteni azt a részt, mely a nők társadalmi helyzetével foglalkozik behatóbban, kiemelve, hogy abban nem a békeszerződés hozta a változást, hanem a háború, hiszen a hátország munkaerő-szükséglete miatt sok „új” munkakörben tűntek fel nők, rájuk hárult az otthoni élet, sőt az esetleges menekülés megszervezése is. Szintén fontos egység, melyben a szerző a korszakot jellemző gazdasági „mélyrepüléssel” foglalkozik, attól elkezdve, hogy közellátás milyen problémákkal küzdött, addig, hogy a fagyott krumplit hogy lehet megenni.
A könyv zárófejezetének címe egy drámai kérdés: Mi maradt egy birodalomból? A fejezet nem csak a közös vagyon felosztásáról, intézmények sorsáról szól, hanem az emberi mindennapokról is. A szerző Szécsiszentlászló történetét említi, amelyet Szlovákiához csatoltak, ám lakói nem beszéltek szlovákul, templomba addig egy olyan településre jártak, ami Magyarország része maradt. Ez csak egy példa, de az olvasó sejti, tudja, hogy száz meg száz hasonló történetet, hasonlóan emberi történetet lehetne mesélni. A fejezet egy-egy fontos kérdése az egyházak helyzete, valamint a háborús jóvátétel kérdése is.
A szerző több magánhagyatékot, családi iratot is felhasznált, továbbá közel ötven nyomtatott forráskiadásra hivatkozik. Maga is kiemeli az általa használt debreceni és gyulafehérvári irattári gyűjtemények fontosságát. A bibliográfia kapcsán fontos kiemelni, hogy bár a szerző használja a közismertebb szakirodalmat is, például Romsics Ignác és Ormos Mária munkáit, de nagy (sőt nagyobb) hangsúlyt fektet a fiatal kutatók, elsősorban a Lendület-kutatócsoport tagjainak munkáira.
Az Ismeretlen Trianon egyszerre monográfia és tanulmánykötet. Tizenkét fejezete akár önálló tanulmány is lehetne, de mégis egy kerek és izgalmas egységgé képesek összeállni. A szerző megtalálja a tökéletes arany középutat: egyszerre tárgyilagos, szakmai és alapos, és teszi olvasmányossá, prózaivá a könyvet az anekdotikus, személyes történetek beépítése által. Ablonczy Balázs azzal zárja a szövegét, hogy a 2010-es Trianon-legendák című kötete után, amelyben elmondta, hogy mi nem volt Trianon, úgy érezte, hogy el kell mondja azt is, hogy mi volt, milyen volt Trianon valójában. És bár lehetséges, hogy Trianon kapcsán kétszáz vagy háromszáz év múlva is vitázni fog a szakma, Ablonczy Balázsnak sikerült egy olyan könyvet írnia, mely nem a nagy szakmai vitákhoz tesz hozzá, hanem Kassától Budapesten át Sepsiszentgyörgyig mindenki számára, szakmabelinek és laikusnak izgalmas olvasmány lehet.
„Trianon természetesen nem mindenütt és nem egyformán érintett mindenkit: nem mindenkinek jutott egyenlően a megrázkódtatásból, és nem mindenki vont le ugyanolyan következtetéseket a történetekből. De talán az itt leírtak lehetséges magyarázatai annak, ami 1918 és 1921 között lezajlott. Így is történt.” – írja a szerző.