Kolozsvár a századfordulón

Szerző: Pölöskei Ferenc

E téma megírásakor szomorúan tapasztalhattam a Budapesten fellelhető források hiányait, a kolozsvári közgyűlési jegyzőkönyvek, a városi hivatalok, polgári intézmények iratanyagának hiányos voltát. Ezen túlmenően azonban a könyvészeti irodalom is feltűnően szegényes.

Már a két világháború közötti közgazdasági és jogi irodalom is az adott ország területre összpontosította figyelmét akkor is, amikor az ország 1918 előtti történelmét vette górcső alá. Kirívó példája ennek a Magyary Zoltán által vezetett Közigazgatás-tudományi Intézet egyébként feltűnően gazdag tudományos termése. Igaz, fő célkitűzésének az adott közigazgatás korszerű átalakítása számított. Mindenesetre az Intézet által kiadott tanulmányok, könyvek legfeljebb csak utaltak a korábbi polgári jogintézmények eredetére, a meglévők előzményeire.

Az 1950-es években pedig nem volt divat a századforduló, a dualizmus korának felelevenítése, akár a korabeli térképek használata sem. Ám, ha a szemlélet azóta változott is, a történetírás állapota ezen a téren ma sem tekinthető megnyugtatónak, ellenkezőleg feltűnő itt a szükséges egyensúly hiánya. Hiszen az összefoglaló történeti, jogtörténeti tanulmányokban, átfogó kronológiákban aránytalanul szegényesebbek a kelleténél a trianoni, párizsi Magyarország területén kívül eső városok, megyék, jogi intézmények. Voltaképpen máig kevesen foglalkoznak az akkori Magyarország egészével. Hiányoznak a Kolozsvárral foglalkozó helytörténeti munkák, doktori disszertációk, szakdolgozatok is.

Elemzésemben természetesen a hasonló vagy azonos témaköröket tárgyaló előadások történeti szálait fűzöm tovább. Ennek megfelelően három kérdéskörről szeretnék beszélni, csatlakozva elsősorban Benkő Samu és Csetri Elek gondolataihoz. Az első az 1867 utáni gazdasági, hiteléleti, közlekedési fejlődés, a második a polgári közigazgatás, pontosabban az új város-típusok kialakítása, s végül Kolozsvár népessége, civil társadalma, oktatásügye a századfordulón.

img_0038.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

Elöljáróban megjegyzem, hogy amíg a kiegyezési rendszer stabilitása az 1890-es évektől megingott, belső politikai egyensúlya is tovatűnt, addig gazdasági, társadalmi fejlődése nem torpant meg – sőt éppen Kolozsvár példája is bizonyítja –, újabb lendületet vett.

Az 1860–70-es évek fordulóján – miként köztudott – mindkét korábban vitatott vasútvonal kiépült. Az Arad–Gyulafehérvár és a Nagyvárad–Kolozsvár közötti vasútvonalon is megindult a személy- és áruforgalom. 1890-ben Nagyvárad és Kolozsvár között 3 személy- és 2 gyorsvonat közlekedett. A gyorsvonatok menetideje valamivel több mint 3 óra volt, a személyvonatoké 4 óra. S miután ezek továbbépültek és számos keresztvasút is épült, Kolozsvár hatékonyabban bekapcsolódott az Osztrák–Magyar Monarchia és ezáltal az európai vérkeringés áramába.

199.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

Mindezt elősegítették a nehéz terepviszonyok miatt költséges járható utak további építése. Az utaknak építésük és karbantartásuk szerint három típusát különböztethetjük meg: az országos, a törvényhatósági és a helyi dűlőutakat. Kolozsvárt több állami-országos út elérte, illetve szelte át.

A kiegyezés után felgyorsult a külföldi tőke beáramlása és a belső helyi tőkeképződés is. 1908-ban már 12 bank és 2 takarékpénztár létezett a városban 49 és félmillió koronával és 1 millió 600 ezer koronás ingatlan vagyonnal. A városnak korábban fejlett kézműipara volt, de az 1860-as évektől az út- és vasúthálózat jelentős kiépítésével, a hitelviszonyok javulásával párhuzamosan gyorsan fejlődött kereskedelme és gyáripara is (dohány-, élelmiszerfeldolgozó, szesz-, bútoripar, bőripar, gépipar, vasúti gépgyár, szappangyár, gyufagyár).

kolozsvari_dohanygyar_02.jpg

Dohánygyár. Kép: dohanymuzeum.hu

1854-ben Kolozsvárt már bekapcsolták a távíró-, majd a 90-es években az országos telefonhálózatba, 1908-ban 5 posta-, 5 távíró- és 4 távbeszélő hivatallal. 1908-ban 1 ipartestület és 5 ipartársulat létezett a városban. Az ipartestületnek közel 6 ezer tagja volt. Tiszta vagyona 47 038 korona volt.

A századfordulóra jelentőssé vált a város infrastruktúrája. A vízvezeték-hálózat első 13 km-es szakaszát – talajvízzel táplált kutakból gyűjtve – 1898-ban nyitották meg. Artézi vizet ugyanis nem találtak és megfelelő források sem álltak a város rendelkezésére. Megkezdődött a csatornaépítés is, követte a vízvezeték bővítését. Az előbbi 1908-ban már 35 km volt, míg Győré csak 28, Kecskemété 16, Marosvásárhelyé 28, Újvidéké 10 km. Budapest csatornarendszere viszont ugyanebben az időben már 250, Szegedé 50 km. A nagyvárosok közül azonban a villanyvilágítást Kolozsvárt építették ki a legkésőbb. 1906-tól világítottak a villanyfények a lakások, terek, utcák egy részében, míg Győrben 1904-ben, Marosvásárhelyen 1898-ban, Szegeden 1895-ben, Budapesten és Nagyváradon már 1893-ban kigyulladtak a villanyfények. Korábban a gáz- és légszeszvilágítást használták a városok. A századfordulón öltött nagyobb arányokat az utcák és terek burkolatának építése, portalanítása, az utak öntözése és a szemétszállítás.

img_0025_1.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

A közigazgatás polgári átalakítását 1848-ban sem a pozsonyi, sem az erdélyi országgyűlés nem iktatta önálló, átfogó törvénybe. A szabad királyi városokat önálló, a megyétől független törvényhatósággá nyilvánították, pedig közöttük bőven akadt olyan is, amely nem felelt meg a modern városi követelményeknek (a lakosság létszáma, az iparban, kereskedelemben dolgozók magasabb aránya, a műveltségi színvonal stb.). Magyarország és Erdély uniójáról születtek ugyan jogszabályok, de megvalósításuk elhúzódott. Az országgyűlések 1865-ben vették fel újra az elszakított fonalat, de így is időbe telt az unió teljes körű megvalósítása.

A szabad királyi városok jogállása pedig még a kiegyezést követő években is fennmaradt. 1867 végén megalakult Kolozsvár szabad királyi város képviselő közgyűlése és 1867. december 21-én és 28-án megalkotta házszabályait és létrehozta szakbizottságait. A képviselőgyűlést választott tagok és a város tisztviselői alkották. A város vezetésében jelentős hely jutott a polgármesternek, a főbírónak, a főkapitánynak, a jegyzőknek és a tanácsosoknak. A szabályzat felsorolta a képviselőtestület tárgyait, feladatait. Rögzítette itt többek között a szabályrendeletek helyét, szerepét, a város vagyonának irányítását, a hivatalok és hivatalnokok ügyeit, közjogi, politikai szerepét. Körülírta a polgármester-elnök jogkörét. Eszerint vezeti az ülést, őrködik a rend felett, huzamosabb rendzavarás esetén csenget, esetleg felveszi fövegét és felfüggeszti az ülést. Tíz szakbizottmány alakult a polgármester, a főbíró, a főkapitány és a tanácsosok elnökletével.

323.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

A közigazgatás egészének – megye, város, község – polgári átalakítására a kiegyezés után, Andrássy Gyula és Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején került sor. Időben tehát jócskán elhúzódott. A törvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi 42. tc. a megyéken kívül megjelölte az önálló törvényhatósági joggal felruházott városokat, közéjük sorol a szabad királyi városokon túlmenően még 21 nagyobb települést, köztük Kecskemétet, Nagyváradot és Versecet is. A törvény nem terjedt ki Pest és Buda, továbbá Fiume státusára. Megerősítette a hagyományos múltra visszatekintő kiváltságos területek privilegizált jogállását. (Közéjük tartoztak a székely székek, a Jász-Kun, a Hajdú- és Nagykikindai kerület, Kővár, Fogaras és Naszód vidéke, a szepesi 16 város és Királyföld.) A törvény meghatározta az említett igazgatási egységek feladatait és jogait, önkormányzatuk irányítása és az állami közigazgatás közvetítése terén. Lehetővé tette számukra, hogy közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozzanak, egymással megállapodásokat kössenek, s azokat a kormánnyal és kérvény formájában a képviselőházzal is közölhessék.

A törvényhatósági bizottságok, illetve a városi és a községi képviselőtestületek felét a legtöbb egyenes adót fizetők alkották, felét pedig a helyi választói joggal rendelkezők választották. A legtöbb adót fizetők névjegyzékét – a törvény szerint – minden év végén állították össze, s a közgyűlés hagyta jóvá. A főiskolát, egyetemet végzettek adója kétszeresen számított.

A virilizmus kétségtelenül konzervatív intézmény volt, de nem tekinthető feudálisnak, inkább a centralizmus jegyeit viselte magán. A városi törvényhatósági bizottság létszáma 48-nál kevesebb és 400-nál több nem lehetett, míg a megyékben ez a sáv 120 és 600 között húzódott. A vármegyék és a törvényhatósági joggal felruházott városok élén a feltűnően nagy hatalommal bíró főispán, illetve a polgármester, a Székelyszékekben a főkirálybíró, a kiváltságos kerületekben és „vidékeken” a főkapitány, míg a szepesi kerület élén a kerületi gróf állt. Őket a belügyminiszter előterjesztése alapján a király nevezte ki. A törvényhatóság első választott vezetőjének azonban a megyékben az alispán, a városokban a polgármester számított. Ez a törvény tehát felszámolta ugyan a rendi-nemesi kiváltságokat, de érvényben tartotta a kiváltságos városok és kerületek megkülönböztetett jogi státusát.

Külön törvény, az 1871. évi 18. tc. rendelkezett többek között a régi mezővárosok sorsáról. A „községeket” három csoportba sorolta:

  1. városok, amelyek rendezett tanáccsal bírnak,
  2. nagyközségek (a rendezett tanáccsal nem rendelkező nagy falvak)
  3. kisközségek (körjegyzőségek köré tömörülve)

Ez a törvény számos korábbi mezővárosi ranggal rendelkező település számára biztosította a rendezett tanácsú város státusát. Ezt azonban nem automatikusan tette, hiszen több nagyobb települést – Békéscsaba, Orosháza – sem emelt a rendezett tanácsú városok közé.

Az 1872. évi 36. tc. Pest, Buda és Óbuda, valamint a Margitsziget egyesítésével létrehozta a fővárost, Budapestet. Élén a főpolgármester állt, akit az államfő által jelölt három személy közül a főváros közgyűlése hat évre választott. A főváros létrehozásának gondolata 1848-ban is fölmerült, 1867 után pedig az Andrássy-kormány kidolgozta alapjait, körvonalazta közigazgatási és önkormányzati szerepkörét. 1849. június 24-én már született egy belügyminiszteri rendelet Buda és Pest szabad királyi városok, valamint Óbuda mezőváros egyesítéséről, ezt azonban akkor már nem sikerült megvalósítani.

10062073_251df340f8a9edb028763a3ba4aaf7b2_m.jpg

Budapest. Kép forrása: fovarosi.blog.hu

Az 1876. évi, „Némely városi törvényhatóságok megszüntetéséről szóló” 20. tc. 47 kis „város” jogállását megszüntette, és rendezett tanácsú városként beolvasztotta őket a közigazgatás általános rendszerébe. Köztük – főként a peremvidékeken – egészen kis településeket is találunk, s éppen ezek nem tartottak lépést a modern polgári fejlődéssel, aminek következményeképpen stagnáltak vagy még inkább visszaestek. Ilyenformán egy ideig még őrizték ugyan rendezett tanácsú városi címüket, de nélkülözték a hozzá szükséges anyagi, szellemi és szervezeti feltételeket. Vagyis tanácsuk is elenyészett. A megyék és a polgári fejlődés nyomán erősödő városok számára azonban a törvény meghagyta a törvényhatósági jogot. Az utóbbiak száma ekkor Budapest – 1892 után „székesfőváros” – és Fiume szabad város kivételével 24 (Selmec- és Bélabánya, Pozsony, Székesfehérvár, Győr, Komárom, Sopron, Baja, Szabadka, Újvidék, Zombor, Hódmezővásárhely, Szeged, Kecskemét, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár, Marosvásárhely, Versec, Pancsova). Közülük Kecskemét, Nagyvárad és Versec 1870-ben, míg Baja, Hódmezővásárhely és Pancsova 1873-ban külön törvény útján nyerte el a törvényhatósági jogot, a többi város korábban szabad királyi városi ranggal rendelkezett. Az ilyen módon kialakult törvényhatósági jogú városok a nemzetközi és a hazai irodalomban található funkcionális városi kritériumokkal is rendelkeztek. Miskolc később, 1907-ben vált törvényhatósági jogú várossá.

poloskei1.jpg

Kép forrása: miskolcadhatott.blog.hu

1876-ban megszüntették a kiváltságos kerületek korábbi joghelyzetét is. Ezzel párhuzamosan több megye területét átalakították. A megszüntetett „vidékeket”, „kerületeket”, „székeket” az új megyei beosztásba sorolták. (1876:33. és 1877:1. tc.) A megyék száma így (Horvátország nélkül) 63-ra növekedett.

Az 1886. évi, a törvényhatóságokról szóló 21. és 22. tc. tette teljessé, mintegy kodifikálta a dualizmus kori közigazgatást, és egyben meghatározta az önkormányzat különböző típusait és formáit. Az 1886. évi 21. tc. a vármegyék létszámát, nevük felsorolásával 63-ban, a törvényhatósági joggal felruházott városok számát 24-ben határozta meg. Továbbra is fennmaradtak a törvényhatóságok korábbi jogai és feladatai. Mindazonáltal ez a törvény pontosabban és részletesebben taglalta működési körüket, felsorolta központi tisztviselőit. A törvényben azonban megjelentek a „kültisztviselők”, továbbá a rendezett tanácsú városok polgármesterei. A virilisták és a választott képviselők mellett a megyei tisztviselők is tagjaivá váltak a megyei törvényhatósági bizottságoknak.

A városokat közigazgatási központjuk, a városháza reprezentálta. A városházát a város címere és zászlaja díszítette. Kapujában, jól látható helyre kifüggesztették az önkormányzatot megtestesítő közgyűlések határozatait, továbbá évente a legtöbb adót fizetők, a virilisek listáját, az országgyűlési és a helyi képviselőválasztásra jogosultak névsorát. Kolozsvár is szabályrendeletekben rögzítette a tisztviselők feladatkörét, munkakörülményeit, nyugdíjellátását, a képviselők létszámát, de kiterjeszkedtek a város életének valamennyi területére. Így a költségvetés egyensúlyára, az utak használatára és tisztítására, a szegényügyre, a piaci, közlekedési szakágakra, a közegészségügyre, a város vagyonának kezelésre stb. Törvényhatósági, illetve képviselőtestületi gyűlést évente legalább kétszer tartottak. Munkájukat azonban számos bizottság segítette. Működött a tisztviselőkből, valamint a köztiszteletben álló jogügyi, pénzügyi és gazdasági, közegészségügyi, építészeti, szépítészeti, művelődési, sport-, közlekedési és egyéb bizottság.

img_0039.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

A város első tisztviselője a polgármester volt. Ő elnökölt a közgyűléseken, sőt gyakran több bizottságban is. Önkormányzati teendői mellett azonban rá hárult az állami közigazgatásból eredő feladatok végrehajtásának irányítása is. Az ő személye testesítette meg a pártpolitikától független városi igazgatás és a kormányzat összhangját, amire egyébként kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de határozottan törekedtek. Ebben persze segítette őket a város általában gyorsan erősödő polgársága, műveltségének emelkedése, öntevékeny, modern, civil társadalma, amely a kitűzött célokhoz hatékony támogatást nyújtott.

A kiegyezés idején Kolozsvár törvényhatósági bizottsága, közgyűlése 110 tagból állt. Felét a legtöbb adófizetők alkották, felét választották. Az utóbbiak összetétele rendkívül vegyes képet tükröz. Találunk közöttük kisbirtokosokat, iparosokat, kereskedőket, tisztviselőket, tanárokat, ügyvédeket. Szűkebb tisztikarába tartozott a főispán, polgármester, főjegyző, árvaszéki elnök, rendőrkapitány, tiszti főorvos, levéltárnok és a tanácsnokok. A közgyűlés tagjait olyan szakmai bizottságokba is sorolták, amelyek a város életének egyes területeit irányították és segítették.

Itt találjuk ekkor a város és a megye hatáskörét túllépő, tehát regionális jellegű, a fővárosból irányított intézményeket, hivatalokat is. Többek között működött a több megyére kiterjedő ítélőtábla, a pénzügyi, erdészeti, posta- és vasúti igazgatóság, a kereskedelmi és iparkamara, a sajtóbíróság, az ügyvédi és a közjegyzői kamara, illetve a honvéd- és csendőrparancsnokság. Rendőrségének létszáma 164. Közülük 78 legényt, 14 altisztet, 19 tisztviselőt, 27 segédfogalmazót jegyeztek.

A város Rákóczi szabadságharca kezdetének kétszázadik évfordulóján, 1903. május 24-én ünnepi díszközgyűlést tartott, Gróf Béldi Ákos főispán elnökletével. Márki Sándor mondott ünnepi beszédet. A határozat kimondta: II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazaszállítását követeli, országos költségen. Ennek érdekében a díszközgyűlés feliratot intéz az országgyűléshez.

1868-ban életre hívták az új tankerületeket, a tanügyigazgatás szervezeti kereteit. Élükön a tankerületi főigazgatók álltak. Székhelyeik: Budapest, Győr, Pozsony, Besztercebánya, Kassa, Nagyvárad, Szeged, Kolozsvár. 1868-ban nyílt meg Kolozsvárott a Mezőgazdasági Tanintézet, amely 1906-ban akadémiai rangra emelkedett.

1872-ben született meg a 19. és 20. tc. a kolozsvári egyetem alapításáról. Működését elősegítette az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos gyűjteménye. Négy karra oszlott: jog-és államtudományi, orvostudományi, bölcsészeti, valamint matematikai és természet-tudományi karra. A század végén épültek a klinikák s közben megkezdődött a gyógyszerészképzés is. 1881-től kezdve az egyetem a Ferenc József Tudományegyetem nevet vette fel. 1883-ban megalakult a KAC. Ehelyütt nincs terünk a városi tudományos folyóiratok, periodikák, lapok puszta felsorolására sem.

16_1.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár

A századfordulón rendkívül élénk volt az egyesületek, klubok, autonóm szervezetek élete. Különösen tevékenynek bizonyultak az irodalmi, közművelődési, művészeti, gazdasági, ifjúsági, női, jótékonysági, egyházi és sport-egyesületek. Tagjaik száma tízezer körül mozgott. 1885-ben alakult meg az EMKE. 1910-ig mintegy 250 iskola és közel 100 óvoda építését segítette. Több mint 200 népkönyvtárat alapított. Gyűjtéseket rendezett Petőfi, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor emlékműveire, a lelkészek és a tanítók segélyezésére.

A gazdasági, oktatási fejlődés nyomán a századfordulón gyorsan növekedett a város lakossága. 1900–1910-ig a mintegy 50 ezerről 60 ezerre növekedett.

Összegezve: Kolozsvár az 1910-es évekre fejlett iparral és kereskedelemmel, élénk szellemi élettel, magas szintű oktatási intézményekkel, kultúrával rendelkező, mintegy 60 ezer főnyi lakossággal bíró nagyvárossá vált. Infrastruktúráját megalapozta, közegészségügye Budapest után a legfejlettebb volt az országban, amit a kórházi ágyak és orvosainak nagy száma is jelez. A város jelentős eredményeket ért el a járványok visszaszorításában, a betegségek megelőzésében és gyógyításában. Gyors, szerves fejlődését csak a világháború kitörése állította meg. Ezzel Kolozsvár történetének új fejezete kezdődik, ami már kívül esik előadásom tartalmi keretein és időhatárain.

poloskei.jpg

Kép forrása: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár


Forrás: Pölöskei Ferenc: Kolozsvár a századfordulón. In: Kolozsvár 1000 éve. Szerk. Dáné Tibor Kálmán, Egyed Ákos, Sipos Gábor, Wolf Rudolf. Kolozsvár 2001.

Kategóriák:Archívum, Újkor, Várostörténet

Tagged as: