A cikksorozat második részében a kolozsvári szakoktatás kezdeteit mutatjuk be. A kincses város kitűnt a többi szakiskolai központ közül korai kezdeményező szerepével. A jelentős iparosságra alapozva itt alakult ki először városi keretek között szervezett középfokú szakoktatás, amely elsősorban az építkezéseken hasznosítható tudás és ehhez igazodó képzettség átadását célozta meg. Emellett 1882-ben itt vette papírra elsőként gr. Schweinitz Gyula a modern alapanyagokat, technológiákat és késztermékeket bemutató iparmúzeum koncepcióját, amely számára az országban egyedülálló módon egy évtizeden belül két épületet is felhúztak.
Szerkesztőségünk szívesen fogadja a cikksorozatban bemutatandó szakiskolákhoz kapcsolódó tárgyakat, emlékeket, dokumentumokat. Amennyiben ilyenről tud, vagy birtokában van, keressen minket bizalommal.
A kolozsvári Fa- és Fémipari Szakiskola és a hozzá kapocslódó I. Ferenc József Iparmúzeum megszervezése és működtetése kapcsán megkerülhetetlen Pákei Lajos építész, igazgató, szaktanár szerepe. Pákei a budapesti és müncheni tanulóévek után 1876-tól a bécsi Képzőművészeti Akadémián a kései historizáló bécsi városképet jelentős mértékben befolyásoló Theophil Hansen tanítványa lett.1880-tól Kolozsvár főépítészeként nem csupán számos köz- és magánépület tervezése fűződik a nevéhez, hanem a város historizáló modern arculatának kialakítása is. A városképet alapvetően átalakító munkái közé tartozik a Főtér, illetve a Sétatér környékének számos épülete. A városi polgárság reprezentációs igényeit elégítette ki a Főtér sarkán emelt New York Szálló, a reformáció kori Kolozsvár emlékezete miatt is fontos Unitárius Kollégium és a város reneszánsz kori jelentőségére utaló Mátyás szülőház felújítása, a Fadrusz által tervezett Mátyás-szoborcsoport talapzatának elkészítése. A városi polgárság modern életmódja hívta életre a Szamos-parti Sétateret, itt a kioszk és a korcsolyapavilon ugyancsak Pákei nevéhez fűződik, hasonlóan a Sétatérre vezető Malom utcában felépített szakiskolához és az iparmúzeumhoz.
A 19. század végén a város modernizációjának kulcsfontosságú momentuma volt az iparoktatás fejlesztését szolgáló ipariskola és iparmúzeum alapítása és építése; létrejöttében részt vettek a város vezetése mellett az iparosok szervezetei és a helyi értelmiség jelentős része is. Iskola és gyűjtemény kapcsolatának eredete, maga a modern magyar múzeumi gondolat is Erdélyben gyökerezik. Gondoljunk csak a nagyenyedi kollégium 18. század eleji felújítására és gyűjteményeinek bővítésére, leltárainak és tékáinak elkészítésére, amelyek kapcsán először tűnik fel magyar szövegkörnyezetben a múzeum kifejezés többféle változata.
A kiegyezést követő oktatáspolitika prioritásai és a központilag meghatározott oktatási célkitűzések az ipariskolákban az 1890-es évek elejétől jelentek meg. A sok esetben helyi kezdeményezésre létrejövő iskolák az 1892 körüli államosítások révén betagozódtak az országos közoktatási rendszerbe. Az állami intézmény növendékei között egyre több nem kolozsvárit találunk, a korábban zárt reprodukciós jelleg részint „kinyílt”, vagyis egyre több, legalább középfokú végzettségű apai felmenővel bíró növendék iratkozott be, egyre többen érkeztek az ország és a Monarchia távoli részeiből, az 1910-es években pedig már külföldről is.
Az 1880-as években a város által fenntartott intézményben még három évre tervezett tanfolyamokon folyó oktatást Maetz és Senn műhelyeiben szervezték meg, összesen 27 tanuló felvételével, akik közül 6 építőiparost és 4 asztalost Maetz műhelyeiben, 17 gépészt és géplakatost Senn Ede gyárában helyeztek el. A szaktantárgyak közül Pákei Lajost bízták meg az építészeti anyagismeret, építészeti szakrajz, a szabadkézi rajz és a fatechnológia oktatásával. Az általános tárgyakat (magyar nyelv, számtan, ábrázoló mértan és rajz) helyi tanárok bevonásával oldották meg. Az asztalos szakrajzot Maetz Frigyes tanította. Az oktatás 1884. szeptember 15-én indult meg a Maetz Frigyes Kül-Magyar utcai házában bérelt és felszerelt tanteremben. Maetz elfoglaltságai egy idő után nem tették lehetővé számára az oktatást, így ezt Pákei Lajos átvette tőle. Ezzel párhuzamosan, 1885. március 1-től az oktatás átkerült a Főtér 24. szám alatti új Iparos Egyleti Székházba. A szakemberigényt jól jelzi, hogy az első évfolyam növendékeit rögtön bevonták a városban folyó építési munkálatokba: az építőipari növendékeket az egyetemhez tartozó Bonc-, Kórbonctani és Törvényszéki Orvostani Intézet épületének, valamint (az asztalosnövendékekkel együtt) kisebb magánépületek munkálataiba.
Az iskola létrejöttekor kevés tankönyv állt rendelkezésre, ezért a képzés túlnyomó részt sokszorosított jegyzetek használatára támaszkodott, amelyek feltételezhetően a tanári kar tagjai által készített jegyzeteket jelentettek. A helyzet az 1890-es évek elején változott meg, ekkor ugyanis megjelentek a tankönyvek között a legújabb iparoktatási tankönyvek és az egyes iparágak modern művelését leíró magyar nyelvű publikációk. Az évkönyvekben találunk utalást – többek között Pákei építési alaktan óráján – Palóczi Antal budapesti iparrajz-iskolai tanár Vignola oszloprendszerei módszeres szerkesztéssel magyarázva című könyvére (Budapest, 1890), Frecskay János, a magyar ipari szaknyelv modernizálója Mesterségek könyvtára című sorozatának köteteire (I. Bútorasztalosság, II. Épületasztalosság, III. Kádárság. Budapest, 1882–1884), Gaul Károly Az építő- és bútorasztalosságról és kocsigyártásról (Budapest, 1890) című könyvére, valamint Grünwald István Geometriai szerkesztések középiskolák és ipari szaktanfolyamok használatára című (Budapest, 1887) tankönyvére.
Az állami rendszerű képzés alapját általános nyelvi, matematikai és mértani órák jelentették: magyar nyelvtan, mennyiségtan, mértan és mértani rajz, ábrázoló mértan és rajz, távlattan, földmértan; első évben összesen heti 10 óra időtartamban. Az építészeti oktatás szaktantárgyai közül a díszítőművészetek szempontjából a kőműves és kőfaragó munkák érdemelnek figyelmet: a falrakást, falazást, boltozást, ács- és asztalosmunkákat építészeti anyagismeret, szabadkézi rajz, építési alaktan (párkányelemek, épületpárkányzatok, oszloprendek, faltagozás), leíró géptan (szilárdságtan, és erőműtan), költségszámítás és mintázás tette teljessé, az első évben összesen heti 13 órában.
Az asztalosképzéshez feleannyi és kevésbé komplex szaktantárgy tartozott, első évben összesen heti 10 órában: szakrajz (szerkezeti, metszetszerkesztés, vagyis teljes műszaki rajzkészítés, végül pedig kisebb használati és épület-felszerelési tárgyak szerkesztése és tervezése), szabadkézi rajz (sík és domború ékítmények, vagyis épület-felszerelési részletek, bútordíszítmények, valamint egyszerű figurális alakok felrajzolása, a fatechnológia keretében fa- és gépismeret, és végül építési alaktan következett: párkányelemek, oszloprendek, nyílást szegélyező tagozatok, és az asztalosságban használatos alakzatok ismerete és rajzolása.
Az építészeti és asztalos kurzusoknál a szaktantárgyak aránya a második és a harmadik év során fokozatosan növekedett az általános tárgyakhoz képest mindkét félévben. Ezek részletes ismertetéséből világossá válik, hogy az általános tárgyak oktatását is a szakképzés szolgálatába állították: „Magyarország földrajza és történelme főbb vonásokban, olvasmányok az állat-, növény-, és ásványtan köréből, ezek használatáról az iparban, az olvasottak könyv nélkül való megtanulása”. A kurzushoz speciális tankönyv készült; az első osztályban a szakrajz oktatása az építkezés valamennyi lehetséges elemének kiszerkesztését magába foglalta. A tanmenetben fokozatosan növekedett a szakmai tárgyak oktatása. Az építőiparosoknál anyagismeret, szakrajz, szabadkézi rajz, építési alaktan az őszi félévben 23, a tavaszi félévben 11 órát tett ki, az asztalosoknál a szakrajzot, fatechnológiát és az építési alaktant az őszi félévben 18, a tavasziban 13 órában oktatták. A tanárok között a korábbi évekhez hasonlóan megtaláljuk Pákei Lajost, aki az építőiparosok számára anyagismeretet, szakrajzot, szabadkézi rajzot és építési alaktant tanított; az asztalosoknak pedig szakrajzot, fatechnológiát és építési alaktant.
Az oktatásmódszertan soron következő reformjára az 1897–1898-as tanévben került sor. A változást az időközben államosított intézményrendszer központosított módszertanához való igazodás indokolta. A múzeum és az iskola közös épülete befejezésének elhúzódása, a gyakorlati műhelyek ideiglenes hiánya zökkenőket okozott az államosítás előtt kialakult oktatási rendben. Ugyanebben az évben, az egy évtizeddel későbbi budapesti megoldást megelőlegezve, megosztották az intézmények szakmai igazgatását: Pákei Lajos a múzeum, Magyar Endre pedig a szakiskola igazgatója lett. Ezzel párhuzamosan, az egymásra épülő kettős intézményi struktúra fenntartása érdekében, összevonták a költségvetésüket.
A központosítással, az intézmények átalakításával, az oktatás reformjaival párhuzamosan felépülő iskola-múzeum munkálatait a századfordulós Kolozsvár számos fontos épületének kivitelezője, Hirschfield Lajos építő-vállalkozó vezette az iskola növendékeinek a bevonásával az 1897–1898-as évben. Az iskola növendékei egyébként gyakran lettek kivezényelve a nagy kolozsvári építési vállalkozók folyamatban lévő építkezéseire gyakorlatra. Nem csak a munkálatokban játszottak fontos szerepet, az új épület avatási ünnepségének részét képezte az általuk készített mesterdarabok bemutatása.
Az új épület, az államosítás miatti újraszabott oktatási rendszerben, egy helyszínen biztosította az elméleti és a gyakorlati oktatást. Az új, központosított oktatás a korábbinál összetettebb képesítést biztosított, a művészettörténet szempontjából releváns szakmák képzése párhuzamosan, egységes tanmenetben és műhelygyakorlattal együtt zajlott az inkább ipari jellegű szakmák tanításával: az építőipari csoportban kőműveseket, kőfaragókat, ácsokat, kályhásokat; a faipari csoportban döntő többségében asztalosokat, esztergályosokat, zongora- és cimbalomkészítőket; a fémipari csoportban műlakatosokat, szerkovácsokat, mechanikusokat, épületlakatosokat, géplakatosokat, rézműveseket, fémesztergályosokat, puskaműveseket, vasöntőket, bádogosokat, épület- és műlakatosokat; az újonnan létrejött, Molnár József által vezetett díszítőipari csoportban címfestőt, szobrászt, kárpitost, szobafestőt, aranyművest, porcelánfestőt, ékszerészt képeztek. Ezek mellett idővel megjelent az iskola profiljában a kazánfűtői, lokomobil- és cséplőgépkezelői tanfolyam, később pedig stabil gépkezelő és dinamó gépkezelő tanfolyam is indult. A szinte a kezdetektől külsősként az iskola tanári gárdájába tartozó Molnár József rajztanárrá lépett elő.
Az 1899–1900-as tanévben az épületasztalossághoz tartozó tárgyak mellett könyvszekrények, paravánok, asztalok, és íróasztalok, ruhásszekrény, posztamens, tálalóasztal és szekrény, ülőke és éjjeliszekrény készült. A fémipari műhelyből kikerült tárgyak az asztalosműhelyhez hasonlóan a lakberendezés, épületfelszerelés, az iparművészet és a gépgyártás területét egyaránt érintették: kovács- és lakatosszerszámok mellett két vaslépcső, két vasajtó, takaréktűzhelyek, bútorvasalatok, réz-, vas- és egyéb díszes fémvasalatok, kovácsoltvas díszítésű asztal, egy vas páncélszekrény és réz dísztárgyak készültek. Az 1905–1906-os tanévben a faipari osztály továbbra is lakberendezési és iskola-felszerelési bútorokat készített, a fémipari osztály azonban döntően átállt gépek, gépalkatrészek készítésére, kizárólag magánmegrendelésre gyártottak tűzhelyek mellett vasalásokat és dísztárgyakat. Ezt az eltolódást érzékelteti az is, hogy az 1906-os milánói világkiállításon 538 korona értékű dísztárgyat állított ki az iskola, ezzel egy időben pedig a budapesti vasipari kiállításon 642 korona értékben olcsóbb terméknek számító szerszámokat, lemezárukat, vasalásokat, berendezéseket.
1900-ban az iskola asztalosműhelye főleg a budapesti ipariskolák felszerelésének kivitelezését végezte, 48 különböző puha- és keményfa iskolabútort gyártott e célból, emellett könyvszekrényt, tálalóasztalt, szalonszekrényt, ebédlőasztalt, két ágyat és egy teljes konyhaberendezést. A beszerelt gépeknek köszönhetően a fémipari műhelyben jelentős mértékben megnövekedett a díszítőművészeti jellegű tárgyak száma: vörösréz képkeretek, vert vasalású szekrény, gyertyatartó, tűzszerszám-sorozat, kovácsoltvas virágállvány, egy „réztál, mint faldísz”, réz gyufatartó, díszes rézveret szekrényekre, nagyobb mennyiségben vasalások, ajtótolózárak, vas mosdóasztal, valamint több gép és gépalkatrész készült. A műhelyekben végzett munkát valószínűleg jelentős mértékben befolyásolták a helyi megrendelések és igények, egy évvel később az 1901–1902-es tanévben a fémipari műhely elsősorban épületzárakat gyártott. Az 1907–1908-as tanévtől kezdve rendszeresen szállított a faipari osztály mintabútorokat „a kalotaszegi háziiparral foglalkozók részére”, de emellett számos épület- és bútorasztalosság körébe tartozó tárgyat, teljes enteriőröket is kiviteleztek.