Szerző: T. Szabó Csaba
A nemrég megjelent, monumentális három kötetes Székelyföld történetének első része ugyan röviden érinti a régészeti forrásokat (107-122, 146-150 oldalak), az eddigi Erdély történetével foglalkozó monográfiákkal vagy a már elavultnak számító, de még számos székely család által lapozott Orbán Balázs féle Székelyföld leírásával ellentétben, egyetlen szóval sem említik a székelység előtti történelmi viszonyokat valamint a történelmi Székelyföldön egykor élt népességeket. Ez részben érthető is, hisz a kötet a történelmi Székelyföld, mint adminisztratív egység létrejöttével indítja narratíváját, másrészt ugyanakkor a kötet címe nem a Székelység történetéről szól, hanem egy régióval foglalkozik. Dákokat és rómaiakat kihagyni ebből a kötetből talán kissé merész dolog volt.
Nemrég Mádéfalván a székelység számára oly fontos település határán egy fémdetektoros kincskereső egy nagyon ritka dák ezüstkincsre, egy nyakékre (torques) bukkant. Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb régészeti felfedezésének tartott esemény jól jelzi, hogy a székelység nap, mint nap együtt él a dákok és a rómaiak szellemiségével és régészeti örökségével. Mezőiken, falvaik alatt, dombjaik, hegyeik és erdőik mélyében ott rejtőzik a Kr.e. I. és Kr.u. III. század között virágzó dák, majd az azt követő római civilizáció gazdag hagyatéka.
Számos székely településen él ma is a „Traján útja” vagy a különböző várakról, romokról és erődökről szóló legenda vagy településnév, amelyek a dák vagy római múlt nyomaiból és emlékeiből inspirálódtak. Sajnos, a nacionalizált, ideologizált és politikától áthatott román és magyar történetírás közötti súlyos eltérések miatt, úgy a dák, mint a római múlt tabutéma és pejoratív jelzőkkel illetett örökség Székelyföldön, annak ellenére, hogy a Ferencziek (Ferenczi Sándor, István és Géza) régész-generációja, Mihail Macrea, Székely Zoltán vagy Viorica Crisan és csapata közel hetven éve folyamatosan kutatja a székelység által lakott települések dák és római múltját.
A történelmi Székelyföld területén számos jelentős dák település, vár és régészeti felfedezés került elő az elmúlt két évszázadban (több mint 40 dák erődítmény, 200 település és mintegy 30 jelentős kincslelet). Ezek száma és jelentősége valójában olyan nagy, hogy csak a hátszegi dák királyi erődítményekhez hasonlítható, azt is mondhatjuk, hogy a dákok két nagy gócban tömörültek a római hódítás előtt: a Hátszeg és Székelyföld területén.
Elég itt csak említésszerűen felsorolni Csikzsögöd vagy Tündér Ilona dák várait, a csikszentkirályi, szörcsei és mezőmadarasi dák kincseket, Homoródalmás, Küsmöd, Székelyudvarhely, Oltszem dák településeit és temetőit. A Kr.e. I. és Kr.u. II. század között itt élő változatos népcsoportok és törzsek, amelyeket egységes nevükön, az irodalmi forrásokra hivatkozva dákoknak nevezünk rövidebb ideig – különösen Burebista és az őt száz évvel később követő Decebalus királyok uralkodása alatt – egyféle törzsszövetségben, vagy kezdetleges államalakulatban, királyságban éltek, melynek a mai Székelyföld is szerves része volt. A számos törzsbe tömörülő és valószínűleg csak hasonló nyelvet beszélő, etnikailag igen változatos dák népességek által létrehozott gazdag civilizáció Kr.u. 106 után, Traianus császár hódítását követően hirtelen, különösebb nyomok nélkül eltűnik.
Ezt követően Székelyföld egy olyan civilizáció és birodalom és része lett, amely Britanniától Szíriáig, Marokkótól Germániáig terjedt és olyan mobilitást biztosított a Római Birodalom lakosainak, amihez foghatót csak a reneszánsz és az ipari forradalom korában láthatunk újra Európában. A rómaiaknak köszönhetően, a történelmi Székelyföld területén római erődök, kistelepülések tucatjai épültek fel és virágoztak alig 170 év alatt (Kr.u. 106-271) és biztosítottak otthont szíriaiaknak, germánoknak, pannóniaiaknak, dalmátoknak vagy épp hispániai katonáknak és kereskedőknek.
Míg a román történetírás sokáig minden áron bizonyítani akarta, hogy a dákok az ide érkező változatos etnikumú „rómaiakkal” keveredve folyamatosan itt éltek a Kr.u. II századtól egészen napjainkig, addig a magyar történetírás lépten nyomon tagadta ezt és váltig állította, hogy a dákok Kr.u. 106-ot követően végérvényesen eltűntek és a rómaiak 271-ben történő kivonulását követően, a történelmi Székelyföld területén nem volt állami alakulat és állandó népesség. A mai kutatók – az ésszerűbb és objektívabb román és magyar régészek egyaránt – ma már elfogadják, hogy a dákok ugyan lehetséges, hogy kisebb mértékben, jelen voltak a római korban a mai Székelyföld területén is, de 170 év alatt nem lehetséges két, ennyire eltérő és soketnikumú népesség homogenizálódása, valamint túlélése, így az etnikai kontinuitás elvét ma már ideje végérvényesen elfelejteni.
Etnikai kontinuitás és régészeti tárgyak etnicizálása, felvértezése nemzeti jelzőkkel nemcsak hogy nem lehetséges, de egyenesen hibás módszertanra utal. Gondoljunk csak egy szemléletes példára. Ha egy kicsi, székely falu ebben a pillanatban elpusztulna és megőrződne, mint Pompeii, egyféle időkapszulaként, a települést több száz év múlva kiásó régészek meg tudnák-e mondani, milyen etnikumú települést találtak, milyen identitást vallottak az egykori székely falucska lakói? A székely falucska halottainak csontváza, ruházata semmi ilyen jellegű információt nem szolgálna, az ugyanis ugyanolyan lenne, mint Európa bármelyik más településének lakossága és ruházata. Hasonlóan nehéz lenne a település építészeti vagy vallási emlékeiből etnikai következtetéseket levonni: katolikus település esetén, az egykori székely falucska lehetne bármilyen etnikumhoz tartozó.
Nem sokat segítene a házak tárgyainak és ikonográfiájának vizsgálata sem, hisz az is egy globalizált világhoz tartozna. Ami talán, etnikai jegyeket hordozhatna és fontos forrásként szolgálna a néhány száz év múlva élő régészeknek, az a házak szőttesei, magyaros-székelyes színei, festett bútorzatai, székely-kapui, imádságos-könyvei és a település magyar vagy esetleg, pszeudo-rovásírásos feliratai, annak neve vagy a róla szóló irodalmi, levéltári források. Ezek azonban a legérzékenyebb és legmulandóbb források: Erdély talajviszonyai és éghajlata nem engedi meg, hogy az ilyen jellegű források sokáig fennmaradjanak, míg a feliratok legfeljebb egy-egy népcsoport nyelvéről (vagy a régió hivatalos nyelvéről) tanúskodhatnak. A dákok sajnos nem hagytak maguk után írott forrásokat, míg a római feliratok döntő többsége az egyén jogi és adminisztratív helyzetére és nem etnikai, kulturális identitására utal.
Illene tehát végérvényesen elfelejteni azt a régi, 19. századi régészeti módszert, amely régmúlt korok tárgyi emlékeiből etnikumot, „nemzeti” vagy nyelvi identitást próbált kisajtolni. Ez – mondjuk ki bátran – nem lehetséges, vagy csak nagyon ritkán, kivételes források révén történhet. El kellene felejtenie az ilyen jellegű érvelést úgy a román dákológusoknak és római történészeknek, mint a magyar őstörténészeknek és a Székelyföld alatt nyugvó dák és római emlékeket nem kortárs etnikumokkal azonosítani és kisajátítani, hanem egy európai örökségként, mindenki tárgyi kincseiként bemutatni. Ez egyrészt enyhítené a románság és magyarság közötti súlyos, évszázados traumákat, másrészt növelné a székelyföldi emberek dák és római emlékek iránti érdeklődését is.