A dunai provinciák régészete

Szerző: T. Szabó Csaba

A dunai provinciák, mint fogalom egy modern, historiográfiai találmány, amely a Római Birodalom egyik jelentős makro-régióját jelöli. A fogalom a XVIII. század óta létezik az európai történeti irodalomban, elsősorban a Habsburg Monarchia által létrehozott, sajátságosan közép-kelet-európai régióra vonatkozóan jött létre a német „Donauländische Provinzen / Donauländer” fogalom.

fig. 1.

Dunai provinciák térképe (forrás: wikicommons)

A dunai provinciák, mint a birodalom makro-régiója először Theodor Mommsen munkáiban fog szorosabb meghatározást kapni, aki a Publicum Portorium Illyrici római vámrendszerének területén és a Duna folyó mentén kialakult Limes illetve Ripa védelmi rendszer mögött meghúzódó provinciákat értette.

Az új kutatások alapján a dunai provinciák fogalma alatt a Principatus korabeli, tehát Kr.e. 28 és Kr.u. 285 között létező Római Birodalomnak egy olyan, közép-kelet-európai régióját értjük, amely magába foglalta Raetia, Noricum, Pannonia Inferior, Pannonia Superior, Dalmatia, Moesia Superior, Moesia Inferior és Dacia tartományokat.  A kortárs szakirodalom ma élesen elkülöníti ugyanakkor a nyugati és keleti, vagy felső- és alsó-dunai provinciákat, hisz Raetia, Noricum, Dalmatia létrejötte és története más jelleget mutat, mint Pannonia, Moesia és Dacia provinciáké.

Városok, városiasodás

A Római Birodalmat számos alkalommal parafrazálják 2000 város hálózataként is, ám ez a jelenség jóval komplexebb a municipiumok és coloniák klasszikus térképre helyezésénél vagy demográfiai egybevetésénél. Az urbanizáció, mint társadalmi, kulturális és gazdasági jelenség, az 1950-es évektől vált az ókortudomány egyik központi témájává, igaz, a téma már jóval azelőtt megjelent. Az ókori város, mint a Római Birodalom egyik fő kulturális, gazdasági és demográfiai alapegysége a dunai provinciák tanulmányozásában is fontos szerepet tölt be.

A fentebb meghatározott földrajzi régióban a városiasodásnak számos formája és korszaka különböztethető meg. A régió legkorábbi városai a Kr.e. VIII-VII. században létrehozott görög gyarmatvárosok voltak az Adriai- és a Fekete-tenger partján, amelyek urbánus jellege folytatódott a római korban is. Az első, biztosan datálható városi település a dunai provinciák területén Histria volt, amelyet – Caesareai Eusebios beszámolója szerint – Kr.e. 657 körül hoztak létre miletosi telepesek (Chron.p.95.b). A Fekete-tenger partján létrehozott számos görög gyarmatváros – Histria, Tomis, Callatis – pre-római történetét egy tágabb, a Fekete-tenger egészét figyelembe vevő történelmi és gazdasági kontextus részeként kell értelmezni, amelyre csak az elmúlt években került sor. A régészeti források sajnos nagyon szűkösek ezeknek a korai városoknak az archaikus görög korszakára vonatkozóan, ahogy keveset tudunk Dobrudzsa kora-vaskori és késő La-Téne korszakának lakosságáról, kulturális, nyelvi és etnikai sajátosságairól is.

Hasonló, görög és hellenisztikus városi kultúrával és urbanizációs jelenséggel találkozunk Illyricum – különösen a majdani Dalmatia provincia – területén, ahol számos görög emporiont, gyarmatvárost találunk, ezek többsége ugyancsak a Kr.e. VIII. században jött létre. Ezen városok – Pola, Senia, Salonae, Narona, Epidaurum, Rhizon, Buthoe – a hosszasan elhúzódó három illír háborút követően, Kr.e. 167 után a római urbanizáció útjára léptek (Livy 45.26.15.), igaz, ez a folyamat elsősorban az augustusi időszakban fog felgyorsulni, amikor a Kr.u. 9-ben levert pannon-dalmát felkelést követően Illyricum végérvényesen két régióra, a későbbi Dalmatia és Pannonia provinciákra oszlik.

A Fekete-tenger partján lévő görög városok először a Kr.e. I. században kerülnek élénk kapcsolatba a Római Birodalommal, amikor a mithridatesi háborúk (Kr.e. 88-63), Burebista dák király betörései és M. Licinius Crassus hadjárata (Kr.e. 29-28) hozzájárultak az egykor görög városok fokozatos transzformációjához, amelyek Kr.u. 6 után immár hivatalosan is az akkor még egységes Moesia provincia részévé váltak. A frissen „rómaivá” lett görög városok változatos jogi státusszal rendelkeztek, amelyek a római urbanizáció sajátos elemeként a hódítás előtt is létező városok fokozatos átalakítását tűzték ki célul. Histria civitas peregrina stipendiaria, Tomis civitas peregrina libera, míg Callatis civitas peregrina foederata státuszt kap.

A dunai provinciákban tehát a római urbanizáció – amely egy sajátos jogi státuszt, adminisztratív személyzetet, építészeti külalakot és élénk gazdasági és vámhálózatot feltételezett – úgy Moesia, mint Illyricum, és később Raetia és Noricum területén is Augustus és Tiberius idején kezdődik el, és a Iulius-Claudius dinasztia idején élénkül fel. A pre-római városok és városias jellegű kelta oppidák – így például az eraviscusok civitasa Budán – kezdetben civil jellegű civitas peregrinumként léteznek, kiterjedt territoriummal, amelyen számos őshonos vicus, falusias jellegű település található, amelyeknek neve Pannonia, Noricum és Moesia provinciákban még a Kr.u. II. században is fennmarad.

A római urbanizációs folyamatok a Iulius-Claudius dinasztia idején élénkülnek meg, amikor a dunai provinciák nagy részében – Dacia kivételével – civitas peregrina jellegű civil települések és új adminisztratív egységek jönnek létre. Ezek az új régiók –(civitas Eraviscorum, civitas Colapianorum, civitas Cornacatium, civitas Boiorum, civitas Azaliorum, Noreia, Taurisci stb.) nem minden esetben követik a római hódítás előtti hagyományos területi berendezkedést, csupán a régióban domináns törzsek neveit őrzik meg. A korai időszakból, Kr.e. I. századból egy sajátos urbanizációs folyamatot figyelhetünk meg Virunum és Magdalensberg területén, amelyek római gazdasági kolóniákként jönnek létre, és a centrum-periféria modellre épülő városiasodás sajátos példái. A Iulius-Claudius dinasztia idején létrejött római városok közül kiemelendő Savaria esete, amely a legkorábbi colonia deducta a dunai provinciák területén.

A Flavius dinasztia idején felgyorsult a városiasodás folyamata, amely részben a római katonai jelenlét és adminisztratív stabilitás eredménye, másrészt egy viszonylag békésebb geopolitikai időszaknak köszönhető Vespasianus császár idején. Számos katonai település – canabae és vicus – jön létre a Duna mentén állomásozó legiós és segédcsapat-táborok mellett, amelyek a későbbiekben a dunai provinciák legfontosabb településeivé, még később városaivá válnak.

Ez az a korszak, mikor az addig domináns őshonos település-hálózatot és pre-urbánus életmódot fokozatosan felváltja az a városrendszer, amelyet látványában, intézményeiben, tárgyi kultúrájában rómaiként jellemzünk. Traianus császár korában, a Dacia provincia létrejöttét követő intenzív mobilitási időszakban több jelentős város, Poetovio, Ratiaria és Sarmizegetusa jött létre, ugyancsak colonia deducta formájában. A legjelentősebb városiasodási folyamat azonban Hadrianus császár idejére tehető, aki számos őshonos civitas peregrina-t illetve katonai vicus-t vagy canabae-t nyilvánított municipiummá a dunai provinciák területén. Ez a nagymértékű városiasodás nemcsak egy demográfiai mobilitással és növekedéssel, de egy nagyfokú társadalmi és jogi státusz-váltással és építészeti monumentalitással is járt. Ekkor épülnek például Dacia és Pannonia városainak falai is, amelyek a Traianus-kori falusias jellegű városképet radikálisan megváltoztatják.

A városiasodás utolsó jelentős hulláma Septimius Severus idején következik be, akinek uralkodása nagyrészt a dunai provinciák katonaságának köszönhető. Caracalla és a III. század katona-császárai idején már ritkaságszámba megy, ha egy-egy város jogi státusz-váltáson megy át. A dunai provinciák municipium- és colonia-rangú településeinek pontos száma sajnos változó a szakirodalomban, általában 64 és 70 közé teszik ezek számát Dalmatia városainak kivételével, igaz, számos város esetén feliratos és régészeti emlékek hiányában csak feltételezni lehet azok városi rangját (Piso 2003, 289).

A dunai provinciák nagyszámú municipiumi és colonia-rangot kapott települése közül egyetlen egy sem maradt fent érintetlenül. Összehasonlítva az észak-afrikai vagy közel-keleti római városokkal a régió városai sokkal kevésbé őrződtek meg. Ennek egyik fő oka a római városok középkori és újkori rétege, valamint a római emlékek nagyfokú újra-használása. Közép-Kelet-Európa számos nagyvárosa – beleértve Dubrovnik, Pola, Split, Bécs, Budapest, Sopron, Szombathely, Belgrád, Kolozsvár, Constanta városát is – ókori alapokon nyugszik. Régészetileg a régió legrészletesebben dokumentált római városa Carnuntum, amelynek nemcsak legiós castruma, de katonavárosa és territoriuma is jól ismert és kutatott, immár Lidar és más, non-destruktív módszerekkel is. Igen részletesen feltárt és a városi régészet egyik kiemelkedő példája Aquincum esete, ahol úgy a tábor, mint a civil és katonai település is jól dokumentált, Viminacium, amely leginkább részletes temető-feltárásairól ismert, Ulpia Traiana Sarmizegetusa, amely fórumáról, monumentális, reprezentatív épületeiről és szakrális tereiről ismert, valamint az egyedülálló módon fennmaradt városi alkotmányáról ismert Troesmis, ahol részletes, non-destruktív kutatás indult. Az urbanizációs folyamatok kutatásában sajnos ritkán esett kellő hangsúly a város első, legtöbbször fa-fázisának kutatására, a városfalak fejlődésére és a domesztikus építészeti struktúrákra.

Fig. 3.

Sarmizegetusa fóruma (forrás: Étienne-Diaconescu-Piso 2006)

Kevés város esetén végeztek ugyanakkor részletes regionális kutatást, amely egy várost territoriumának kontextusában, centrum-periféria viszonylatban értelmezett volna. Számos olyan település ismert ugyanakkor a dunai provinciák területén – Gorsium és Micia például – amelynek mérete, városias jellegű építészete és feltételezett lakossága is városias jelleget kölcsönzött a településnek.

A dunai provinciák városainak ugyanakkor eltérő vége lett: míg Dacia provincia tíz városi települését Aurelianus császár idején feladják és az urbánus életmód megszűnik a XI. századig, a többi provinciában a római jelenlét a késő IV-V. századig nyomon követhető, ám fokozatos elnéptelenedés figyelhető meg.

Vidéki települések, falvak

A vidék fogalma a Principatus korában igen változó, elsősorban jogi fogalom. Érthetünk ez alatt császári birtokokat, így bányákat, bánya-településeket, császári földeket (patrimonium Caesaris), városi territóriumokat és magánbirtokokat, villa-gazdaságokat is. A dunai provinciák vidéki település-hálózata és régészeti forrásanyaga igen változó képet mutat, amely az adott ország régészeti kutatástörténetét is tükrözi. Igen gazdag epigráfiai és régészeti források állnak rendelkezésünkre a vidéki, falusias jellegű őshonos településrendszerről Moesia Inferior – különösen Dobrudzsa – területéről (vicus Quntinionis, vicus Secundini, vicus Ulmetum) valamint Pannoniából is, ahol Budaörs az egyik legjobban dokumentált esettanulmánya egy vidéki település több évszázados változásának. Dacia kivételével a dunai provinciák pre-római vidéki településhálózata meghatározó eleme volt a későbbi, római vidék kiépülésének is, sőt a védelmi rendszer, úthálózat és városi rendszer kialakulásának is. Dacia esetében egyelőre nagyon kevés, őshonos vicus ismert, a vidéki településrendszer leginkább szórványleletek vagy légi felvételek alapján feltételezhető. A rurális településhálózat kutatása a Limesforschung és a városi régészet szorításában sokáig elhanyagolt területe volt a romániai régészeti kutatásoknak, ennek elméleti megközelítései csak az elmúlt években élénkültek fel.

Pannonia városi territoriumainak pre-urbánus és vidéki villagazdaságai igen részletesen dokumentáltak régészetileg, eddig több mint 850 villát sikerült azonosítani, igaz, ezeknek csak kis hányadában folyt szisztematikus ásatás. Ugyancsak jól dokumentáltak a Noricum, Moesia Superior és Dacia területén fellelhető bányász-telepek, amelyek a vidéki települések sajátos kulturális és jogi kategóriáját jelentették.

Fig. 4

Verespatak aranybányái (forrás: wikicommons)

Pannonia és Dacia provinciák igen gazdagok voltak természetes vízforrásokban, fürdőkben is, amelyek a vidéki települések egyik sajátos elemeként jöttek létre itt, némelyük már pre-római múlttal rendelkezve.

A mansio, mutatio, statio, vidéki szentélyek és más, a dunai provinciák úthálózatában és vidéki mobilitásában igen nagy szerepet játszó állandó vagy ideiglenes vidéki épülettípusokról leginkább epigráfiai és kartográfiai (Tabula Peutingeriana) forrásaink vannak, néhány kivételes esetben azonban régészeti feltárásokra is sor került.

Úthálózat és infrastruktúra

A dunai provinciák infrastruktúrája szoros kapcsolatban áll egymással és egyik legfontosabb eleme a régió kohéziós erejének. Raetia, Noricum, a két Pannonia, a két Moesia és Dacia provinciák – de tágabb értelemben Dalmatia és Thracia is – szoros mobilitási, demográfiai és kulturális kapcsolatban állt, amelynek egyik fő ütőereje maga a Duna volt: az Aquincumban például Danubius néven istenségként is tisztelt folyam nemcsak a leghosszabb természetes határa volt a régiónak, gazdasági, katonai és infrastrukturális kommunikációs csatorna, de egyben egy szellemi, kulturális határvonal is a Római Birodalom és a Barbaricum között. A Dunán több, hosszabb-rövidebb ideig álló híd is épült a Principatus idején. Ezek közül a legjelentősebb és egyetlen állandó kőhíd Drobeta és Pontes között épült Traianus császár megbízásából, és a damaszkuszi Apollodorosz egyik építészeti remekműve volt. Régészeti források szerint volt egy aquincumi dunai híd is, feltételezhetően azonban ez nem állandó híd, hanem ponton-híd lehetett. Traianus császár ugyanakkor jelentősen hozzájárult a Moesia Superior, Inferior és Dacia között elterülő, és a dunai provinciák katonai és kereskedelmi mobilitása szempontjából kulcsfontosságú Duna-szoros hajózhatóságához, átjárhatóságához is.

A provinciák infrastruktúrája szempontjából a legfontosabb elem az úthálózat kiépítése volt, amelyre minden dunai provincia esetén már a hódítás első éveiben sor került. Míg Raetia, Noricum és Pannonia esetén több, kereskedelmi szempontból fontos főút már a római hódítás előtt is létezik – gondolunk itt elsősorban a borostyánkőútra –, a provinciák többségében létrejött, terepbejárások során csak részlegesen feltárt több ezer kilométeres úthálózat már a nagyszámú római hadsereg munkája. A római úthálózat elsősorban Pannóniában, Daciában és Moesia Inferiorban jól kutatott.

A dunai provinciák egyik sajátossága, hogy határmenti provinciák, tehát direkt kapcsolatot képeznek a Barbaricummal, leginkább északon, de Dacia esetében keleten és nyugaton is. Ez a sajátos helyzet egy igen komplex, sajátosan militarizált Limes-hálózatot hozott létre úgy a Duna mentén (ripa) mint a szárazföldi határvédelem esetén. A provinciák határvonala számos alkalommal változott, különösen Traianus, Hadrianus és Caracalla idején, valamint Aurelianust követően is, amely ugyancsak nagy hatást gyakorolt a provinciák belső adminisztrációjára és úthálózatára is. A provinciák belső felosztása, alegységeinek határai és a vidéki centuriatio csak kevés helyen kutatott, elsősorban a nagyobb városok, így például Carnuntum, Sarmizegetusa territoriumán. A dunai provinciák területéről származó 31 határkő közül a legismertebb az Emona és Aquileia között elterülő úton került elő, amely végérvényesen eldöntötte Emona Itáliához történő besorolását.

A városok belső infrastruktúrája nagyon gyéren ismert, a legrészletesebben Carnuntum katonavárosának insula-rendszere került feltárásra. Számos római városban sikerült azonosítani római utakat, utcákat és csatornázási rendszert is.

Művészet és építészet

A dunai provinciák lakói a Kr.e. I. századtól a Kr.u. III. század végéig óriási mennyiségű feliratos és figuratív forrást, tárgyi és építészeti örökséget hoztak létre. A római hódítás előtti időszakból származó művészeti és építészeti irányzatok a provinciák döntő többségében eltűntek, kevés esetben állapítható meg kontinuitás vagy művészeti interferencia a pre-római és római kori hagyományok között. A noricumi és pannoniai kelta művészeti hagyományok – így a kocsi-temetkezés és a feltehetőleg hispániai eredetű, asztrális szimbólumok megjelenése a sír-sztéléken – a római hódítást követően bekerülnek a római jellegű ábrázolásokba. Ugyancsak ilyen, a pre-római vizuális hagyományokból fennmaradt elemeket találunk a később Dunai lovasisten néven ismert kultusz ólom-ábrázolásain is, de számos más, a késő bronzkorig visszavezethető kelta hagyományt találunk a római korban is különösen Noricum, Pannonia és Dalmatia területén.

A római hódítást követően a római művészet és építészet minden alapvető formája, építészeti formavilága és épület-típusa megtalálható a régióban. A köztéri, monumentális, a császárkultuszhoz, politikai élethez vagy a katonai elit megnyilvánulásához köthető civil és katonai középületek közül kiemelendőek a birodalmi szinten is ritkaságszámba menő, Raetia és Moesia területén fellelhető tropaeumok (tropaeum Alpium – La Turbie, tropaeum Traiani – Adamclisi), a drobetai Traianus-híd, az aquincumi és apulumi kormányzói paloták vagy a sarmizegetusai Capitolium és Forum.

Fig. 5

Az apulumi kormányzói palota ( Felix Schäfer 2014 nyomán)

Fig. 6

Az adamclisi Tropaeum Traiani (forrás: wikicommons)

Ugyancsak egyedülálló építészeti forrása a dunai provinciának az Alburnus Maior – Verespatak területén felfedezett földalatti római aranybányák és galériák. A régió késő-római építészeti örökségei közé tartoznak Illyricum monumentális császári palotái, amelyek közül a legismertebb a Galerius romuliana-i és Diocletianus Split-i palota. A monumentális építészet emlékei közé tartoznak még a római városok falai, amelyek közül azonban nagyon kevés maradt fent, ezek többsége rendszerint a középkori városfalba épült be. Epigráfiai és régészeti források is tanúskodnak vízvezetékekről, ám ezek közül csak az aquincumi maradt fent részleteiben. Számos civil és katonai városban és településen maradt fent amfiteátrum, ezek közül kiemelendőek és jól kutatottak a sarmizegetusai, porolissumi, viminaciumi, aquincumi és carnuntumi amfiteátrumok.

Fig. 7.

A viminaciumi amfiteátrum (szerző felvétele)

Ez utóbbiban nemrég került felfedezésre a gladiátor-iskola is. A közel két évszázados Limes-kutatás révén a dunai provinciák legjobban kutatott építészeti formái és épületei a katonai építészet köréből kerültek ki, igaz, a katonai erődök belső szerkezete és különösen a faszerkezetű épületek kevésbé voltak kutatva.

A közterekhez szervesen hozzátartozó szakrális építészet – köztéri templomok (templum, aedes) – követi a birodalom sajátos építészeti irányzatait, igaz, kevés esetben beszélhetünk a birodalom nagy városaiban jelentkező monumentális építészeti elemekről. A nagy regionális templomok – így a savariai Isis templom, a nagy városok capitoliumai – képezik a kivételt ez esetben. A szakralizált terek döntő többsége kis és közepes méretű, jellemzően a domesztikus építészet vagy a kisvallási csoportok hellenisztikus építészeti hagyományait követi. Ide tartoznak a modern szakszavakkal illetett mithraeum, serapaeum, dolichenum, iseum, bacchium és más, kisvallási csoportoknak otthont adó épület-típusok. Ezek közül a mithraeumok építészetében figyelhetünk meg egyféle építészeti szigort és szabályrendszert.

A domesztikus építészet városon kívüli, monumentális formát nyerő villa-építészete elsősorban Pannóniában figyelhető meg, de jellemzően minden provinciában jelen van az itáliai villa-építészet sajátos formavilága és díszítőelemei. Ritka esetben mozaik-ábrázolások is fennmaradtak. A városokra jellemző villa urbana és hétköznapi házak, valamint a városi élet sajátosságaiként megjelenő épület-típusok (macellumok, ciszternák, közterek, latrinák, nagy kiterjedésű nekropoliszok és mauzóleumok) régészetileg csak ritka esetben voltak szisztematikusan kutatva – kiemelendő itt elsősorban Aquincum és Carnuntum, valamint Sirmium és Viminacium esete.

A dunai provinciák figuratív alkotásai – szobrok, kisplasztika, gliptika és fémtárgyak – döntő többségben helyi termékek, ám jelentős mértékben van jelen az itáliai, alexandriai és kis-ázsiai import is, különösen a köztéri, szakrális terekben, de módosabb magánvillák díszeiként is.

Vallás

A dunai provinciák vallásával csak az elmúlt években foglalkoztak szisztematikusan, igaz, összefoglaló munkák csak provincia-monográfiák fejezeteiben jelentek meg, vagy egy-egy város, istenség vagy isten-csoport köré épültek. A kutatás jellemzően nagy hangsúlyt fektetett a pre-római vallásra, pantheonok és őshonos szentélyek régészeti azonosítására, amelyek a provinciák döntő többségében – Dacia kivételével – a hódítás utáni legalább 100-150 évben régészeti forrásokkal alátámaszthatóan tovább éltek és a vallás akkulturáció és interferencia révén folyamatosan átalakultak, „rómaivá” lettek. Noricum, Pannonia, Dalmatia pre-római pantheonja viszonylag jól ismert: míg utóbbiból epigráfiai feliratok is igen gazdagon fennmaradtak és regionális valláskommunikációra vonatkozó forrásaink is vannak, előbbi két provinciában leginkább a főistenekről vagy provinciális jelentőségű istenekről vannak forrásaink. Kiemelkedő itt Magdalensberg, Pfaffenberg-Carnuntum és a Gellért-hegyi eraviscus szakrális tere, amelyek a rómaiasított Isis Noreia, Jupiter Karnuntinus és Jupiter Teutanus kultuszáról tanúskodnak. Ritka esetben, de ismert olyan pre-római szentély is, amely fennmarad a római korban és egy területi, térszakralizációs kontinuitást figyelhetünk meg, igaz, a valláskommunikáció tárgyi eszköztára nagyban eltérő jelleget fog mutatni.

Dacia esete – csakúgy mint a civitas-rendszerek esetén – sajnos egyelőre rejtély. Germisara fürdő-szentélyén és Nimfáknak dedikált szakralizált téren kívül semmilyen bizonyíték nincs, hogy a dák szentélyek fennmaradtak volna a római korban is. Egyetlen, őshonos istenségnevet sem sikerült azonosítani a provincia területéről.

Fig. 8.

Germisara – Algyógy római fürdője és szentélykörzete (Aurora Petan nyomán)

A dunai provinciákból a Principatus korából fennmaradt óriási mennyiségű régészeti anyag jelentős része a valláskommunikáció tárgyi forrását képezi. A mintegy 24.000 latin feliratból, amely e provinciákból származik, több mint 6600 vallási felirat. Ezek igen aránytalanul oszlanak meg azonban: míg a teljes Raetia és Noricum provinciákból összesen alig több mint félezer felirat ismert, Carnuntum, Aquincum és Apulum városaiból összesen több mint 1000 votív felirat maradt fent. Mindez jól jelzi, miért alakult ki a szakirodalomban a dunai provinciák vallási életét elemzők körében a „katonai vallás” fogalma. Elszórtan ugyan, de a domesztikus és személyes vallás forrásai is előkerültek, elsősorban egyéni tárgyak, apróleletek és mágikus források (defixiones) formájában. Különösen sok mágikus forrás került elő az elmúlt időszakban Pannonia és Dacia területéről.

Bár régészeti forrásaink nagy része elsősorban a városi és katonai közegből (vicus militaris, canabae legionis, castra) származik, számos vallásos emlék maradt fent a rurális környezetből is. Több útmenti vagy természetes közegben fennmaradt szentély ismert: ezek egy része Mithras vagy a vízi istenségek számára épültek. Igen népszerűek az Asclepius és a nimfák számára épült gyógyító-szentélyek, amelyek regionális centrumokká is válhattak és vallási zarándoklatok helyszínei voltak (Mediana, Osmakovo, Krupac, Paracin, Aquae Iasae, Germisara, Ad Mediam).

A dunai provinciákban azonosított szentélyek pontos száma nem ismert, ezek jelentős része azonban a klasszikus, görög-római pantheon isteneinek volt fölajánlva, elsősorban reprezentatív városi környezetben. Capitoliumi szentélyt ritkán sikerült azonosítani régészetileg, legrészletesebben feltárt Jupiter Optimus Maximus szentélyt Sarmizegetusa fóruma mellett sikerült azonosítani. Scrabantia városából ismert egy capitoliumi triász ábrázolása, míg a provinciák szinte minden városából – különösen katonai környezetből – nagy számú Jupiter felirat és szoborábrázolás maradt fent. A vallás személyzetéről és a fő papi kollégiumokról az elmúlt időszakban elsősorban Szabó Ádám munkái kiemelendőek Dacia és Noricum provinciákra vonatkozóan.

A már említett Asclepius és a főisten, Jupiter kultuszán túl – amely legtöbbször a hivatalos, köztéri vallásosság egyik megnyilvánulásaként jelentkezik katonai és civil tereken – igen népszerű még Liber Pater és Silvanus kultusza is. Utóbbi számos formában jelentkezik a dunai provinciákban, feltételezhetően egy őshonos, pre-római istenség attribútumait kölcsönözve a római istenségnek.

Igen népszerűek a dunai provinciákban az ún. keleti kultuszok is, igaz, a fogalmat ma már a kortárs vallástudomány kerüli. Az egyiptomi – vagy helyesebben egyiptizáló – kultuszok, így Isis, Serapis, Osiris, Anubis, Apis, Harpokrates kultusza és ábrázolásai nagy számban maradtak fent. Számos jelentős szentély is ismert, ezek közül a legjobban dokumentált a savariai Isis szentély, amely egy fontos regionális vallási központtá lett és amelynek hatása érezhető volt a környező provinciákban is. A nagy számú kis-ázsiai és szíriai közösségek – különösen a kétnyelvű, latin-palmyrai felirataikról is ismert palmyr csoportok – számos istenség, így Yarhibol, Malagbel vagy Jupiter Heliopolitanus kultuszát honosították meg a régióban. A dunai provinciákban nagy népszerűségnek örvendett Mithras kultusza is, akinek szentélyei (mithraeum) úgy városi, mint vidéki környezetben fellelhetőek. Míg a régi szakirodalom hangsúlyozta a kultusz „katonai” jellegét, a források tükrében egyértelmű, hogy számos ún. kisvallási mozgalomhoz hasonlóan a II-III. században Mithras kultusza is elsősorban városi, civil közegben volt népszerű. Több regionális központot is megállapíthatunk, ezek közül az egyik legfontosabb Poetovio volt, amelynek mithraikus közösségei élénk kapcsolatot ápoltak Pannonia és Dacia többi szentélyeivel is.

A kisvallási mozgalmak közül az egyik legérdekesebb, helyi sajátosság és találmány az ún. dunai lovasisten kultusza. Ez a sajátos, komplex és más kultuszok ikonográfiai elemeit is magába építő kultusz feltehetően Moesia Superior vagy Dalmatia területén jelenik meg és terjed el hamar a Kr.u. II. században a dunai provinciák területén.

Fig. 9.

Az ún. dunai lovasisten ólom-domborműve Sirmium környékéről (privát gyűjtemény része)

A jellemzően kisméretű, hordozható ólomreliefek formájában fennmaradt kultuszkép feltehetően egy pre-római hagyomány felélesztéséből és római elemekkel való feldíszítéséből jött létre. Szentélye egyelőre bizonyítottan nem ismert, ahogy az sem tisztázott, hogy volt-e papsága vagy köthető-e beavatási szertartás e kultuszhoz.

A Principatus korában, a dunai provinciák területén számos zsidó, monoteisztikus vagy henoteista közösség is létezett, ezeknek sajnos csak epigráfiai forrásai maradtak fent, leginkább Pannonia és Dalmatia területéről. Bár a kereszténység megjelenése feltételezhető a Kr.u. 285 előtti időszakban is, erről biztosan datálható régészeti adataink egyetlen provinciában sincsenek, ezekről leginkább irodalmi hagyományok és mártír-történetek maradtak fent az első három évszázadból.

Gazdaság

A dunai provinciák gazdaságáról nincs összefoglaló munka. A nagy, szisztematikus munkákban, amelyek a Római Birodalom gazdaságával és gazdaságtörténetével foglalkoznak, a dunai provinciák csak röviden megemlítve jelennek meg, legtöbbször a moesiai és daciai bányák esetén. A provinciák gazdaságával egyenként foglalkoznak a provincia-monográfiák, bár ezek egy része nemegyszer 30-40 éves összefoglalás, amely szükségszerűen igényelné az újabb szintézisek létrehozását. Az eddigi összefoglalások elsősorban a provinciák pénzforgalmával, bányászatával és kerámia-produkciójával foglalkoztak. Fellendülőben van ugyanakkor a természettudományos vizsgálatok révén az archaeobotanika és archaeozoológia is, valamint az étkezési szokások oszteológiai és genetikai vizsgálata, amely alapján a dunai provinciák nyersanyagforrásainak mindennapi életre gyakorolt hatását lehet kiválóan kutatni.

A dunai provinciák egységes, későbbi fogalma is a régió fontos gazdasági és pénzügyi, valamint egységes vámrendszerének köszönhetően alakult ki. A Publicum Portorium Illyrici vámrendszere és a Duna valamint a Limes mint kereskedelmi csatorna- és úthálózat szoros gazdasági hálózatot hozott létre a dunai provinciák és az azt intenzíven körülvevő Barbaricum között.

A dunai provinciák meghódításának okai között ott találjuk azok jelentős nyersanyag-készleteit, gazdag termőföldjeit, erdőit, sóbányáit, arany-, ezüst- és fémkészleteit, valamint forrásvizekben gazdag területeit. A gazdag nyersanyag-források ellenére azonban a dunai provinciákban termelt gabona és nyersanyag-források nagyrészt – néhány kivételes esettől eltérően – csak a római hódítás után megnövekedett lakosság önfenntartását szolgálták. Kivételt képeztek Dalmatia, Moesia Superior és Dacia bányái, nemesfém-, réz- és vasforrásai, amelyeknek birodalmi jelentőségük is volt hosszabb-rövidebb időre. Traianus és Hadrianus császár fővárosi építészeti programjai valamint katonai expedíciói nagyrészt a daciai aranykészletre alapoztak. Ezek gazdasági jelentőségéről kivételes forráscsoportot képeznek a XVIII. század óta ismert verespataki viaszos táblácskák.

Igen élénk kereskedelmi útvonalnak számított az Aquileia–Poetovio–Savaria–Magdalensberg útvonal, amely ugyanakkor nemcsak regionális, de kontinentális kereskedelmi útvonalként is szolgált: itt húzódott az ókorban a borostyánkőút, amelynek mentén fedezhetőek fel elsőként az itáliai római termékek és a „római” életmód első tárgyiasult forrásai. Ugyancsak élénk kereskedelem – például szőlő-termesztés és borkereskedelem – folyt Tharcia, Moesia Inferior és Dacia között, de a Kr.u. 106-ban létrejött traianusi provincia, Dacia és Pannonia között is rendkívül élénk gazdasági kapcsolati hálózat jött létre, amely ugyanakkor radikálisan megváltoztatta a két provincia közötti barbár népek – jazigok és szarmaták – tárgyi világát és életmódját is. Dacia kolonizációja ugyanakkor elsősorban egy gazdasági mobilitás eredménye, hisz az első generációs bevándorlók elsősorban dalmáciai bányász-közösségek, noricumi és pannóniai kereskedők. Az aquileiai kereskedők és jelentős gazdasági hálózatok – amelyek nemegyszer családi dinasztiákba tömörültek Noricumban, Pannóniában és Daciában is – behálózták a teljes birodalmat. Ez leginkább a fibula-modellek és a helyi terra sigillata-modellek létrejöttével és variálódásával követhető nyomon. A dunai provinciákban – különösen a Kr.u. II. századtól – igen gazdag ún. helyi terra sigillata-másolatok jelennek meg, amelyek jól jelzik a nagy kerámia-műhelyek és monopolok kialakulását. Ritka esetben, de vannak forrásaink hosszú távú kereskedelmi kapcsolatokról is, említendők itt elsősorban Moesia Inferior fekete-tengeri kapcsolatai, valamint Dalmatia és Aquileia kapcsolatai a mediterrán vidékkel is, például a garum terjesztésében. Ugyancsak a ritka, de állandó kereskedelmi útvonalak közé tartoznak a dunai provinciák és Asia Minor, valamint a görög szigetvilág közötti márvány-kereskedelem és művészeti tárgyak és személyek mobilitásai. Ritka esetben találunk kereskedelemre utaló javakat Britannia és Aegyptus povinciákból is, sőt Viminacium esetében nemrég egy teve-csontvázat is felfedeztek.

A hadsereg és a határvédelem

A dunai provinciákat a szakirodalom a XIX. század óta jellemzően katonai provinciákként jellemezte. Ez a szakirodalmi hagyomány és besorolás nagyon sokáig dominánsan meghatározta a régió kutatástörténetét és a kutatás módszertanát is. Az augustusi természetes határok elvét követve a dunai provinciák valóban nagy számú hadsereggel rendelkeztek, a dunai Limes – a germaniai-rajnai Limessel együtt – a Birodalom legmilitarizáltabb régiója volt. A helyzet fokozódott Traianus császár idején, amikor Dacia létrehozásakor a dunai provinciák legiói aktívan részt vettek a két daciai háborúban és az újonnan létrehozott provinciában mintegy 50.000 katona állomásozott. A dunai provinciák földrajzi helyzetükből adódóan – a birodalom leghosszabb, Barbaricummal határos Limese – a Principatus korában és azt követően is igen gazdag katonai régiók maradtak. Az itt állomásozó több tízezer római katona több száz auxiliáris erődöt, legio-táborokat, megfigyelőállomásokat, árok-rendszert és a hadsereghez tartozó auxiliáris építészeti és társadalmi jegyeket hozott létre. Raetia erődrendszerét és hadseregének diszlokációit nemrég dolgozták fel monografikusan. Noricum és a két Pannonia Limesének kutatása az UNESCO világörökségi bizottság elé terjesztett 2019-es jelentésben összpontosult, amelyet számos jelentős munka előzött meg. Moesia Superior és Dacia provinciák katonai táborairól N. Gudea paradigmatikus munkáit érdemes kiemelni, de az elmúlt időszakban a Limes-projekt részeként újraindult a romániai és szerbiai Limes-kutatás is, számos új kutatási irányt, így például a katonai táborokon belüli hétköznapi élet vagy a militaria-kutatásban jelentkező új irányzatokat meghonosítva.

Fig. 10.

Katonai díszsisak a IV. századból, Moesia Superior, Novi Sad – Újvidék Régészeti Múzeum (szerző felvétele)

Az új kutatások elsősorban a terepmunkában hoztak jelentős eredményeket: a légirégészeti kutatások, a változatos non-destruktív felmérések (Lidar, georadar, mágneses mérések) Raetia, Noricum, Pannonia és Dacia provinciákban óriási előrelépéseket hoztak, számos új erőd, burgus és őrtorony azonosítását hozva a kutatáshoz. Továbbra is várat magára számos elhanyagolt téma felélesztése, így a katonaság és a civil társadalom közötti interferenciák társadalomtörténeti elemzése, a katonák vallásosságának összehasonlítása a civil szférával.

(A cikk  az OTKA PD NKFI-8 nr. 127948 posztdoktori projekt keretében készült. Lásd még: danubianreligion.com)

Felhasznált irodalom

Wilkes, J., The Danubian and Balkan provinces. Cambridge Ancient History 10, vol. 2, 1996, 545-585.

Wilkes, J., The Roman Danube: an archaeological survey, Journal of Roman Studies 95, 2005, 124-225.

Wilkes, J., Die Donauprovinzen. In: Lepelley, C. (ed.), Rom und das Reich. 44 v. Chr. – 260 n. Chr. Die Regionen des Reiches, Hamburg, 2006, 247-309.

Categories: Ókor, Egyéb