Szerző: Sárándi Tamás
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntést követően a magyar honvédség birtokba vette a Magyarországnak visszajuttatott észak-erdélyi területeket. A korábbi gyakorlatnak megfelelően a terület kormányzását a kezdeti hónapokban a hadsereg gyakorolta. Észak-Erdélyben a katonai közigazgatás 1940. szeptember 5. és november 26. között működött, és egy megfellebbezhetetlen rendeletek segítségével történő, leegyszerűsített kormányzás volt. A katonai közigazgatás időszakában már megkezdődött a terület reintegrálása, ami az észak-erdélyi körülményeknek a magyarországi viszonyokhoz történő igazítását jelentette.
Ez általában hosszas folyamat volt, azonban egyes esetekben a döntő lépés már a katonai közigazgatás működése alatt megtörtént. Ilyennek számított a sajtópiac gyökeres átalakítása is. Ez a gyakorlatban az észak-erdélyi sajtóviszonyok átalakulását és beszűkülését jelentette, amelyet a sajtóélet megfelelő alkalmazása érdekében szükségesnek tartottak. A sajtóélet átalakítására több tényező is hatott, egyrészt az életbe lépő zsidótörvények, másrészt – a Miniszterelnökség utasítására – a katonai közigazgatás is igyekezett beszüntetni a nem magyar nyelvű, vagy „ellenzékinek” minősített lapokat.
A katonai közigazgatás konfliktusokkal terhes időszakában a legpozitívabb fejlemények a kultúra terén figyelhetők meg. A „magyar tér” kialakítására irányuló törekvések már az első napokban megindultak. A nagyvárosokban az utcák és kirakatok feliratait magyarra cserélték, újra megnyílhattak a magyar egyesületek és színházak, a hivatalokban is a magyar vált a kommunikáció nyelvévé. Ennek kihangsúlyozásához hozzájárult az is, hogy a román újságok még a bevonulás előtt megszűntek, vagy a katonai közigazgatás tiltotta be őket, és a menekülés következtében a magyar nyelv vált uralkodóvá az utcán és éttermek teraszain.
A két világháború közötti időszakban a sajtót tartották a legfőbb és leghatásosabb propaganda eszköznek, a mindenkori hatalom részéről a legnagyobb figyelem a sajtóra irányult. 1918 után az erdélyi magyar sajtónak két jellemző vonása volt: egyrészt jótékony hatással volt rá a Budapesttől való elszakadás, másrészt teljesen felkészületlen volt a kisebbségi kérdésre és létre. Az elszakadás révén egyes sajtótermékek országos (regionális) jelentőségre tettek szert, ugyanakkor megfigyelhető egyféle professzionalizálódás, az újságírás hivatássá vált.
A kortársak ezt negatívumként élték meg, ugyanis a sajtópiac üzleti alapon történő megszervezése együtt járt azzal, hogy idővel nőtt a bulvárlapok száma, és a sajtótermékek már nem kötődtek szorosan közösségükhöz. Az erdélyi magyar önszerveződés legfontosabb eszközévé vált a sajtó, ami szorosan kötődött a mindenkori magyar politikai szerveződéshez, elsősorban az Országos Magyar Párthoz (OMP). Az OMP a két világháború között az erdélyi magyar társadalom politikai képviseletét látta el, a kisebbségi kérdés terén a pozícióőrzést és a jogsérelmek – akár nemzetközi színtéren is történő – bemutatását tartotta elsődleges céljának, valamint az egység megőrzését. Ebből kifolyólag az OMP döntő befolyást gyakorolt a társadalomszervezés minden terére, a sajtópiacra is.
1918-at követően egyértelműen Kolozsvár vált központtá, ez érvényes a sajtó tekintetében is. A korszak összes politikai lapja kisebbségi alapon állt, és nagyon eltérő irányzatok is megfértek egymás mellett. A korszak két legfontosabb lapja, a Keleti Újság és az Ellenzék itt jelent meg. Az aktivizálódásban és önszerveződésben is fontos szerepet játszott a Keleti Újság, amelynek 1919-ben meghirdetett programja szerint a magyarságnak aktívan be kell kapcsolódnia a román állam életébe, és kapcsolatot kell kiépítenie a román demokratikus erőkkel. Kolozsvár másik legjelentősebb lapja a már 1918-ban is nagy hagyományokkal rendelkező Ellenzék. Ez az 1920-as évek elején a polgári liberalizmus eszmeiségét vállalta fel, majd 1925-től közeledett az OMP fent vázolt irányvonalához. E lapok életében nagy változás 1927-ben következett be. Weisz Sándor laptulajdonos eladta az OMP-nek a Keleti Újságot, ami a szervezet hivatalos lapja lett, irányultsága beszűkült. Mikes László szerint a lap „egy spirituális szószék volt, ami azonban ledőlt s kiderült, hogy belül üres.” A kortársak kritikusan élték meg, hogy az egyik legprogresszívebb napilap pártlappá alakult át és ezzel párhuzamosan elüzletesedett.
Az Ellenzék eltávolodott az OMP hivatalos álláspontjától – bár nyíltan soha nem fordult azzal szembe –, és a románokkal megegyezést kereső Bánffy Miklós köré csoportosuló liberálisabb felfogású irányvonalat vette fel. A harmadik országos jelentőségű lap a Brassóban megjelenő Brassói Lapok volt, amelynek ugyancsak 1918 után nőtt meg a jelentősége. Az 1920-as évek elején az OMP irányvonalát követte, később ez a lap testesítette meg leginkább a „kisebbségi társadalom” és „népszolgálat” eszméjét. Anélkül, hogy nyíltan szakított volna az OMP-vel, bírálta annak arisztokratikus vonalát, ugyanakkor nyitott a baloldali és népi irányvonal felé. A lap sikeréhez nagyban hozzájárult Brassónak a földrajzi fekvése, ugyanis az ország belsejében a cenzúra kevésbé volt szigorú, mint pl. a figyelem középpontjában fekvő Kolozsváron vagy a nyugati határ menti városokban. A többi város sajtójának periférikus szerep jutott, és sokszínűségük ellenére színvonalban messze elmaradtak ezektől.
Az erdélyi sajtópiacon 1918-ban 101 időszaki sajtótermék jelent meg, amiből 17,7% hetilap, 14,4% vallási lap, 14,1% szaklap, 12% napilap, 9,4% egyesületi- és pártlap, 8,7% irodalom, 15,2% más. A területi megoszlást tekintve a 22 év alatt a legtöbb lap Kolozsváron jelent meg, összesen 437 cím (az összes lap 26%-a), ezt követte Temesvár 216 címmel (12%), majd Nagyvárad 147 címmel (8,8%). A 22 év alatt Erdély 69 helységében 1260 cím jelent meg, ezek többségét rövid életű lapok tették ki. 1918-hoz képest a lapok száma 1940-re 186-ra emelkedett, ebből 33 volt napilap. Ebből a szempontból a legtermékenyebb időszak az 1930-as évek első fele volt, ekkor a sajtótermékek száma meghaladta a 300-at.
A lapok jellegét tekintve 1935-ben azok 30%-a volt politikai, 6% irodalmi, 20% hitbuzgalmi, 29% szaklap, 12% pedig más jellegű. Kolozsváron összesen 88, Temesváron 50, Nagyváradon és Szatmárnémetiben 23, Marosvásárhelyen pedig 15 lap jelent meg. A nagy fluktuációnak köszönhetően az 1940-ben is működő politikai napi- és hetilapok 55%-a 1930 után lett alapítva. Ha a lapok élettartamát nézzük 1940-ben, akkor 60 olyan lap volt, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal, de végig működött a két világháború között, míg 117 lapot 1918 után alapítottak. A még 1940-ben is működő lapok több mint felét 1931 után alapították. Monoki István nyomán Kégli Ferenc 43-ra teszi azon újságok számát, amelyek a 22 év alatt folyamatosan megjelentek.
A lapok nagy fluktuációjának legfőbb oka a folyamatosan változó cenzúra volt. Romániában először az ország 1916-os hadba lépését követően vezettek be cenzúrát, amit ekkor még a rendőrség végzett. 1918-ban az ostromállapot bevezetésével a sajtócenzúrát kiterjesztették és az ellenőrzés joga a Miniszterelnökséghez került át. Az 1920-as évek elején többször változott a cenzúra mértéke és jellege, majd 1923-tól a határsávban állandósították a sajtócenzúrát, ami érvényben maradt végig a két világháború közötti időszakban. A határsávot nagyon szélesen értelmezték, az magába foglalta Erdély nagyobb részét, beleértve Kolozsvárt is. Az 1930-as évek elejéig nem volt egységes cenzúrahivatal, annak munkáját nagyrészt a helyi törvényszék és ügyészség végezte, városonként eltérő szigorúsággal.
Míg Kolozsváron és a határsávban szigorúbb volt, az ország belseje fele egyre enyhült, így előfordulhatott, hogy ugyanazt a cikket, amit Brassóban engedélyeztek, Szatmárnémetiben betiltották. Ez egy idő után öncenzúrára késztette a szerkesztőket, mivel nem volt pontosan meghatározva, hogy mihez kellene igazodniuk. Emiatt sorozatosak voltak a lapbetiltások és az újságírók elleni sajtóperek. 1919 és 1934 között összesen 607 magyar és 94 német újságíró ellen folyt per sajtóvétség miatt. A legtöbb sajtópere (közel 50) Olajos Domokosnak, a Keleti Újság munkatársának és Krenner Miklósnak, az Ellenzék munkatársának volt (közel 25). A vádak is széles spektrumot öleltek fel: hoztak ítéletet államellenes izgatás és revizionista propaganda, pánikkeltés és a kormány túlzott bírálata miatt is. A Román Nemzeti Parasztpárt kormányra kerülését követően megszüntette az ostromállapotot, majd 1928-tól az előzetes sajtócenzúrát is.
1933-ban ismét bevezették az ostromállapotot és a még szigorúbb sajtócenzúrát, amit a Belügyminisztérium és a Nemzetvédelmi Minisztérium együtt végzett a megyei prefektúra hivatalokon keresztül. A cenzúrában bekövetkezett leglátványosabb változás a földrajzi nevek magyar használatának tilalma, ami sok újságot névváltoztatásra kényszerített. Az 1938-ban elfogadott új sajtótörvény szigorított a korábbi szabályozáson: laptulajdonos csak román állampolgár lehetett, és a lapok nem fogadhattak el külső anyagi támogatást. Ennek hatására 1938-ban 53 lap szüntette be tevékenységét. A törvény előzménye az állampolgárság felülvizsgálatát elrendelő törvény volt, amely értelmében mintegy 20 ezer zsidó veszítette el állampolgárságát. A törvény céljai között szerepelt a sajtó külföldi támogatásának beszüntetése, ami súlyosan érintette a magyar sajtótermékeket is. 1924-es adat szerint ugyanis a magyar kulturális intézmények – beleértve a sajtót is – 990 ezer lejes támogatásban részesültek a magyar kormány részéről.
A katonai közigazgatás sajtótermékekre vonatkozó rendelkezéseinek megértéséhez röviden vázolnunk kell a két világháború közötti Magyarország sajtóval kapcsolatos felfogását. A korszak traumája az 1918–1920 közötti társadalmi egység és politikai intézményrendszer megszűnésének élménye. Ez szorosan összekapcsolódott a világháborús vereséggel, amiért az ellenséges propagandát, illetve a sajtót tették felelőssé. Tanulságként a propaganda hatékonyabb felhasználásának és a sajtó szorosabb ellenőrzésnek igényét fogalmazták meg. Ebből következett az a felfogás, amely szerint az ellenséges propaganda elítélendő és erkölcstelen, míg a magyar kormányé jogos és elfogadható, mert a trianoni igazságtalanság ellen küzd. Mindezek hatására a társadalmi rend és norma mellett a különböző intézmények és kiemelkedő politikusok tekintélyének védelmét is törvénybe iktatták. Ez ugyanakkor összhangban volt a kor európai államainak törvénykezésével.
Míg nyugaton a társadalmi rendet és intézményeket, addig keleten politikusok tekintélyét védték. A második különbség Nyugat és Kelet között a tekintély védelmének mértéke. A társadalmi rend védelméről szóló 1921. évi III. tc. már lehetőséget adott a politikai nyilvánosságba való beleszólásra. Ezt követően rendszeressé vált a különböző sajtótermékek megfigyelése. A különböző kormányok politikájának hatására átalakult a sajtónyilvánosság. Már Bethlen István miniszterelnök is igyekezett befolyásolni azt, de a kormányok célja elsősorban a lapok megnyerése volt a kormány politikájának támogatása érdekében. Az igazi fordulat Gömbös Gyula kormányra kerülésével következett be, aki egyrészt a Miniszterelnökség alá rendelte a sajtó támogatására szánt teljes összeget, másrészt új kormánypárti lapok alapításával igyekezett csökkenteni az ellenzéki lapok befolyását, egyben megteremtve saját személyi kultuszának alapjait. A Gömbös kormány sajtópolitikájának mérlegét jól mutatja, hogy 1934-es adat szerint a lapok több mint 20%-át az azt megelőző három évben alapították.
1938-ban Imrédy Béla hatalomra kerülésével 410 lapot szüntettek meg. Új korszak kezdetéről beszélhetünk: a tekintélyelvű rendszert felváltotta egy diktatórikusabb, ahol a nyilvánosság sokkal jobban beszűkült, mint korábban. Mindez az 1938. évi XV. törvénycikkben (az úgynevezett első zsidótörvény), illetve az 1938. évi XVIII. Törvénycikkben, az ún. sajtórendészeti törvényben öltött testet. Ez elrendelte a Sajtókamara felállítását, amelyben a zsidók aránya 20% lehetett. Ugyanakkor a lapok alapítását és irányultságának megváltozását miniszterelnökségi engedélyhez kötötte. Ez a feltétel a lapengedélyek revíziójával járt együtt.
Ettől kezdve a propagandista sajtófelfogás vált uralkodóvá. Míg korábban a tájékoztatást és a közönség kiszolgálását tekintették az újságíró legfőbb feladatának, ettől kezdve a nemzeti eszme propagálása vált fő céllá. Ezt követően 1939-ben újra bevezették a sajtócenzúrát. A sajtó korlátozását először 1912-ben, a kivételes hatalom bevezetésével egyidejűleg alkalmazták, azonban ez nem a megjelenés, hanem a terjesztés korlátozására adott lehetőséget. A világháborút követően a kivételes hatalom érvényben maradt, 1939-ben törvényi erőre is emelték, így a sajtó végig ellenőrzés alatt állt. Ennek értelmében a lapokat csak az illetékes ügyészség átvizsgálása után lehetett kinyomtatni. 1938 és 1942 között 33%-kal csökkent a lapok száma, s 1940-ben – már Észak-Erdéllyel együtt – 254 politikai napilap jelent meg, míg 1939-ben jóval kisebb területen 276. Ezzel párhuzamosan újabb lapalapítási hullám indult meg. Ezt jól mutatja, hogy az 1942-ben működő lapok 23%-a 1939-ben vagy azt követően lett alapítva. Sipos Balázs ezt a lapok „egyrétegűsítésének” nevezi.
A katonai közigazgatás megszervezését szabályozó ún. Utasítás a katonai közigazgatás megszervezésére c. kiadvány a korszak felfogásának megfelelően közelített a sajtóhoz, abban a kormány legfőbb propaganda eszközét látta. A helyi parancsnokok figyelmébe ajánlotta a propagandairatok, rádió, színház, mozi, iskolán kívüli népnevelés és mindenek előtt a sajtó felhasználását propaganda célokra. A cél a lelkek megnyugtatása és a kulturális élet fejlesztése és ezeknek a magyar államérdek szolgálatába állítása volt. A sajtópiac oly mérvű és olyan értelemben vett átalakítása vált szükségessé, ami alkalmassá tette ezen feladatok elvégzésére: a helyi parancsnokok napi szinten ellenőrizzék és irányítsák a sajtót, illetve a Fővezérség megfelelő anyagokkal lássa el.
A parancsnok feladatának megkönnyítése érdekében utasításokat adtak a sajtóra vonatkozóan: nem volt szabad belpolitikai vagy vallási vitának helyt adni a sajtóban, sem az anyaországot bíráló cikkek megjelenését engedélyezni, vagy olyan összehasonlítást végezni, amiből az anyaország hátrányosan jönne ki: a Magyarországon belüli nagybirtok túltengése, az alacsony munkabérek, magas adók, drágaság. Tilos volt támadni magyarországi politikusokat, és tiltották az erdélyi románoknak mint népnek a gyalázását. A román politikusok bírálata is csak tárgyilagos érvek alapján volt megengedhető. Ha az engedélyezett lapok sorozatban olyan cikkeket közöltek, amelyek ellenkeztek ezen előírásokkal, a parancsnoknak joga volt az illető lapot betiltani.
Az Utasítás közölte a lapok pontos listáját, megjelölve a betiltandókat és engedélyezendőket. A kiválasztás szempontjai nem világosak, de az tény, hogy az intézkedés az erdélyi sajtónyilvánosság teljes átalakítását eredményezte. Az első látványos hatás a román lapok szinte teljes és a németek radikális visszaszorítása mellett az – elsősorban zsidó kézben lévő – magyar lapok számának csökkenésében figyelhető meg. Az Utasítás 235 lappal számolt, ebből betiltásra ítéltek 129-et, amiből 62 román nyelvű. Engedélyeztek 106-ot, amiből 13 volt román és kettő német nyelvű. Az Utasítás ezen részére meglátásunk szerint csak mint tervezetre lehet tekinteni, ugyanis a román lapok közül csak négy megjelenését engedélyezte: a Tribuna Ardealului-t mint egyedüli politikai lapot, a Besztercén megjelenő Săptămâna gazdasági lapot, valamint két görög katolikus hitbuzgalmi lapot. A német lapok közül Besztercén és Nagykárolyban jelent meg egy-egy politikai lap.
Az engedélyezett lapokat két csoportra osztották: politikai vagy más szaklap. A megkülönböztetés lényege, hogy csak a politikainak minősítettek közölhettek politikai híreket. Ezen értelmezés sajátos, mivel korábban egyértelműen politikai lapként működő sajtótermékeket mint nem politikaiakat tüntetnek fel. A legtöbb betiltás Kolozs megyében volt (70), ezt követte Bihar (22) és Szatmár (17). A politikainak minősített lapok közül 34-et engedélyeztek (az engedélyezett lapok 32%-a), ebből három román és kettő német nyelvű volt. Az intézkedések nyomán leginkább a hitbuzgalmi lapok aránya nőtt meg, az 1935-ös 21%-ról 30%-ra. Az átszervezés alapvetően nem alakította át a lapok jellegének arányát, de a sajtópiac radikális zsugorodása miatt a politikai nyilvánosság beszűküléséről beszélhetünk.