Katolicizmustól a sztálinizmusig: Bányai László életútja

Szerző: Kovács Szabolcs

Bányai László a 20. századi magyar baloldali mozgalmak egyik fontos szereplőjének tekinthető. A két világháború közötti időszakban és a II. világháború alatt – illegális kommunistaként és MADOSZ főtitkárként – inkább elszenvedője, mintsem alakítója volt az eseményeknek. 1945 után viszont kulcsfontosságú alakítója lett a romániai magyarság szocialista Romániába történő integrációjának. Bányai néhány évtizedig olyan pozíciókat töltött be, melyekben némileg irányítója is volt a román nemzetiségpolitikának. Ebből kifolyólag tevékenységének feltérképezése egyben a korszak megismeréséhez is elengedhetetlen. Másrészt Bányai egy 1918 után szocializálódott generációs csoport tagja, melynek szemléletére már rányomta bélyegét az a tény, hogy Nagy-Romániában szocializálódott. Harmadrészt az is kijelenthető, hogy Bányai életútja egy sajátos kisebbségi adaptációs modellként is értelmezhető, melyet érdemes feltérképezni.

Gyerekkor

A későbbi politikus 1907. november 17-én látta meg a napvilágot a Hunyad vármegyéhez tartozó Körösbányán. Apai ágon német felmenői voltak, ükapja, Baumgarten Sebastian a 18. században költözött Stájerországból Nagyágra. Bányai nagyapja volt az első, aki a bányászmesterséget elhagyva Szászvárosba költözött és cipész lett. Az ő fia, János jogot végzett, majd Tordán helyezkedett el ügyvédbojtárként. Később Brádon nyitott ügyvédi irodát két román kollégájával, és átköltözött Körösbányára. Itt született meg László is, Baumgarten János negyedik gyermekeként.

Az erdélyi hegyvidéki környezet, amelybe Bányai László beleszületett. (forrás: Erdélyi Képeslapok)

Az ifjú Bányai világnézetére két elem nyomta rá kezdetben bélyegét: egyrészt már gyermekkorában megtapasztalta az etnikai kisebbségi létet egy döntően román nemzetiségű közegben.

Ez is hozzájárulhatott, hogy soha nem volt nacionalista, természetes volt számára a románsággal való együttélés, és később fogékonnyá vált a transzilván eszmekörre, majd kommunista aktivistaként is a románsággal való békés együttélés fontosságát hangsúlyozta.

Másrészt szülei révén hamar integrálódott a római-katolikus intézményrendszerbe, és sokáig hithű katolikus volt. Az elemi iskolát is a körösbányai ferenceseknél végezte el, majd az 1917-1918-as tanévet a kolozsvári piarista gimnáziumban járta ki. Az 1918 őszén apja a kalocsai jezsuita gimnáziumba íratta, ahonnan azonban az 1919-es év eseményei miatt haza kellett jönnie. Apját a megszálló román hatóságok kényszerlakhelyre utalták, ügyvédi irodája bebukott, így az ifjú Bányai egy ideig kénytelen volt inasként dolgozni egy helyi műasztalosnál. 1920 elején aztán rendeződött apja helyzete, és román ismerőseinek köszönhetően alkalmazták a gyulafehérvári táblabíróságon. Ennek köszönhetően László is folytathatta tanulmányait, és 1919 őszén beiratkozott a gyulafehérvári római-katolikus gimnáziumba. 1920 elején a román hatóságok a gimnázium működési engedélyét ideiglenesen megvonták, így Bányai Csíkszeredában élő anyai nagynénjének segítségével fél évet a csíksomlyói Római-Katolikus Főgimnáziumban tanult. 1921-ben a család végleg Gyulafehérvárra költözött, Bányai pedig az időközben ismét engedélyezett Római-Katolikus Gimnáziumban folytatta tanulmányait.

Gyulafehérvár (forrás: Erdélyi Mór/Fortepan)

Az ifjú Bányai eminens tanuló volt, ezzel tanárai rokonszenvét is kivívta, és Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök is szárnyai alá vette. A püspök a családdal is szoros kapcsolatban állt, Bányai szerint azért, mert: „Apám, ide való kinevezésével a csekély számú fehérvári világi katolikusok élére került.” Ez valószínűleg megfelelt a valóságnak, amennyiben figyelembe vesszük, hogy az impériumváltást követő időszakban nem volt általános jelenség magyar nemzetiségű személyek felelős pozícióba való kinevezése. Bányait ekkor főként az irodalom vonzotta. Egy csíkszeredai tanárának, Zsögön Zoltánnak a hatására kezdett verseket írni, melyeket később a Benedek Elek által szerkesztett Cimbora és az előbb Reményik Sándor és Walter Gyula, később György Lajos által szerkesztett Pásztortűz hozott le. Első versét 1923. június 2-án publikálta az utóbbi folyóiratban. Versei viszonylagos ismeretséget is hoztak számára. 1924-től rendszeresen levelezett Walter Gyulával és György Lajossal, megismerkedett a szintén irodalmi affinitásokkal rendelkező Szemlér Ferenccel, Grandpierre Emillel és Székely Lászlóval. 1924-ben levélben vette fel Bányaival a kapcsolatot a vele egyidős Dsida Jenő. Ennek előzménye, hogy Benedek Elek egy levelében a következőket írta neki:

„Szívemből örvendek, hogy rövid időn belül két 6-ik gimnazistát ismertem meg, akik reménykeltően próbálgatják szárnyaikat: Baumgarten László (Gyulafehérvár) az egyik, te vagy a másik.”

Dsida 1924. május 7-én verset írt neki „Harci induló” címmel. A két fiatal összebarátkozott, és barátságuk lényegében Dsida 1938-ban bekövetkezett haláláig tartott. 1925-ben Kolozsváron ismerte meg Kuncz Aladárt, aki 1931-es haláláig lényegében mentor volt Bányai számára. Az ő jóvoltából jelentek meg írásai az Erdélyi Helikonban is.

Bányai apja 1923. május 21-én elhunyt szívrohamban. A tragédia megviselte a Baumgarten családot, annál is inkább, mert a Brătianu-kormány egy rendeletének értelmében nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a Kormányzótanács az elhunyt 1918 előtti ügyvédi munkáját is beszámolta a munkaidőbe. Ezért a család nem jogosult nyugdíjra az elhunyt családfenntartó után. Baumgarten Erzsébet szobakiadással és „kosztosok” ellátásával próbálta eltartani a hat árvát, akik azonban lehetőségeik szerint szintén kénytelenek voltak munka után nézni. Bányai már 16-17 éves korától rendszeresen korrepetált diákokat, főként magyar nyelv és irodalomból.

Apja halála azonban mély, saját visszaemlékezése szerint már-már „fanatikus” vallásosságba hajtotta. Naplójának tanúsága szerint rendszeres lelkiéletet élt, a Mária Kongregációnak is tagja volt.

Mikor gimnáziumi tanulmányai a végéhez közeledtek, egy pap tanára Léstyán József és családi barátja, Veress Ernő brassói (1930-tól kolozsmonostori) plébános felvetették számára a papi pálya lehetőségét, azzal indokolva, hogy a család anyagi helyzetéből kifolyólag nem tudná fizetni felsőfokú tanulmányait, míg az Egyház kiküldhetné Rómába, a Lateráni Egyetemre tanulni. Bányai azonban kategórikusan elutasította az ajánlatot, a következő előrelátó kijelentést téve: „Nem rendelkezhetem egész életemre magammal. Nem tudhatom, hogy tíz év múlva milyen meggyőződésű leszek…”

A fiatal Bányai László

A gyulafehérvári végzősöknek 1925 nyarán kellett Déván érettségizniük, az ez évi évfolyam volt az első, amelynek a Constantin Angelescu tanügyminiszter nevéhez fűződő oktatási reform eredményeként meghatározott bakkalaureátust kellett letenniük. Az a tény azonban, hogy román nyelven kellett vizsgázniuk és idegen (főként ókirályságbeli) tanárok előtt, jelentősen rontotta a nemzetiségi diákok esélyét a sikeres érettségire. Így Bányait is elvágták. A sikertelen érettségit követően Majláth püspök támogatásával kiutazott Budapestre, ahol teljesítette a magyarországi érettségit és tanulmányokba kezdett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, magyar-francia szakon.

Hosszas felkészülés után 1926 nyarán sikerrel teljesítette a román érettségit is, így az elviekben lehetősége nyílt volna a hazatérésre. Az Erdélyi Római Katolikus Státus azonban ösztöndíjat biztosított számára egy franciaországi tanulmányútra. Így Bányai 1927-1928 között előbb Grenoble-ban, majd 1928-1930 között Párizsban tanult.

Katolicizmustól a sztálinizmusig

A franciaországi tanulmányok alatt Bányai világnézete fokozatosan átalakult. Erdélyi és magyarországi tanulmányai alatt jobbára egy eklektikus világnézet volt rá jellemző. Míg magánéletét az erőteljes keresztény-konzervativizmus formálta, addig politikai nézeteit tekintve erős hatással volt rá a kortárs transzilvanizmus. Emellett pedig fokozatosan kialakult egy hajlama a népszolgálatiság eszméje iránt is. Az egyházból való fokozatos kiábrándulása már Budapesten kezdetét vette, ám a franciaországi katolicizmussal való megismerkedése felerősítette benne a magyarországi és erdélyi római-katolikus egyházzal szembeni ellenszenvet. Ahogyan fogalmazott később: „akkor jöttem rá, hogy nem csak olyan katolicizmus van, amilyen a félfeudális államokban dívik.”

Franciaországi tartózkodása alatt rendszeresen küldött cikkeket két vallási lapnak: az előbb Brassóban, majd Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Tudósítónak és a Szatmárnémetiben szerkesztett Jóbarátnak. Ezekben hevesen ostorozta a hazai egyházra jellemző maradiságot, és érzéketlenségét a szociális kérdések iránt, kontrasztba állítva franciaországi tapasztalataival. Szintén Franciaországban, főként Párizsban ismerkedett meg azonban a szocializmus eszmekörével. Rendszeresen olvasott marxista teoretikusokat és írókat, majd Kuncz Aladár ajánlására megismerkedett Gyomai Imre baloldali újságíróval, akinek jóvoltából kapcsolatba került a Párizsban megforduló kommunista értelmiség fontos szereplőivel, közülük a legmélyebb benyomást Ilja Ehrenburg szovjet író személye tette rá. Ezek a tapasztalatai még nem jelentették számára az elköteleződést a szocializmus eszmeköre mellett, sem a Szovjetunió csodálatát, de az első lépést jelentették Bányai számára a szocialista világkép felé vezető úton.

Ösztöndíjának lejártával hazatért Gyulafehérvárra, és levélben kérte a Státus vezetőségétől, hogy Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Gyulafehérvárra nevezzék ki francia tanárnak. Kérését azonban nem vették figyelembe, és kinevezését a csíkszeredai Római-Katolikus Főgimnáziumhoz kapta. Ezt a tényt Bányai száműzetésként élte meg, és Gyárfás Elemér szenátort, egyben a Státus világi elnökét és a Bankszindikátus elnökét sejtette mögötte. Bányai és Gyárfás 1928 óta ismerték egymást, amikor előbbi a szenátor gyermekeit tanította francia nyelvre a Dicsőszentmárton melletti Borzáson. Kettejük kapcsolata már ekkor konfliktusokkal terhelt lett, Bányai szerint:

„Nézeteim Gyárfáséval mindjobban súrlódtak. Ő is járt Franciaországban, de a háború előtt, és a konzervatív, vaskalapos körökkel volt kapcsolatban.”

Később, 1929-ben hosszú levelet írt a püspöknek, melyben az egyházhoz kötődő bankok, elsősorban a gyulafehérvári Transsylvania „kizsákmányoló” voltát fejtegette, ebben a levelében Gyárfás személyét sem kímélte. Bányai tudomása szerint Gyárfás is kézhez kapta ezt a levelet, és ez vezethetett kérésének elutasításához.

Bányai csíkszeredai tanársága három évet tartott. Ez idő alatt került kapcsolatban az Erdélyi Fiatalokkal, és az újság körül csoportosuló körrel. Az Erdélyi Fiatalok révén ismerkedett meg Demeter Jánossal és Méliusz Józseffel, akikkel később együtt vállalt szerepet a MADOSZban és az illegális kommunista mozgalomban. A lap már indulásakor ambiciózusan „a romániai új magyar nemzedék folyóirata” akart lenni, azonban 1932-ben többen kiléptek és még ebben az évben megalapították a – rövid életű – Falvak Népét, melynek főszerkesztője Demeter János lett, és a marxizmus egyik (a Korunk mellett) első számú szócsövévé vált. Ennek a lapnak egyik főmunkatársa lett Bányai László is.

Bányai egyrészt unokatestvére, Mayer László révén került kapcsolatba Kolozsváron a helyi kommunista csoportosulásokkal, másrészt volt osztálytársa, Berkovics Bernát révén a csíkszeredai kommunista sejttel is. Egy brassói hivatalos útja során a csíkszeredai csoport felkérésére kommunista propaganda-anyagokat vitt magával. A vasútállomáson azonban a Siguranța emberei letartóztatták. Bár az ellene zajló bírósági eljárás számára kedvezően alakult és 1933 decemberében szabadlábra helyezték, majd 1934 nyarán felmentették, a csíkszeredai gimnázium igazgatója, Papp János – Majláth püspök jóváhagyásával – kirúgta tanári állásából. Bányai Kolozsvárra költözött, ahol írásaiból próbálta magát eltartani. Időközben pedig végleg elköteleződött a kommunista párt mellett, mely 1934-ben felvette tagjai közé. Bányai bírósági ügyének epilógusa, hogy 1937-ben – perújrafelvétellel – mégis két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a marosvásárhelyi táblabíróság.  

A MADOSZban és illegális pártmunka

Bányai Kolozsváron ismerkedett meg későbbi feleségével, Gerő Margittal, aki szintén francia nyelvet tanított. Együtt jártak illegális marxista szemináriumokra, melyeket Heves „Renci,” Antal Márk és Tihanyi Erzsébet tartottak, közülük Tihanyi személye tette a legmélyebb benyomást az ifjú Bányaira. 1934-ben megalakult a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ), melynek főtitkára 1935-től Bányai László lett (a letartóztatott unokatestvérét, Mayer Lászlót váltotta). A szervezet 1938-ig, a királydiktatúra bevezetéséig létezett és lényegében a KRP fedőszerve volt a romániai magyarság körében.

’45 utáni MADOSZosok

A MADOSZ rendszeresen fellépett a trianoni határok revíziójával szemben, bár ezzel nem növelte támogatottságát a romániai magyarság körében. Ugyanakkor az antirevizionista politika szervesen illeszkedett a pártközpont és a Komintern által meghatározott irányvonalba, mely szerint az erdélyi nemzetiségi kérdést csak az itt élő népek teljes egyenjogúsága tudja megoldani. Ez pedig – ahogy Bányai László egy ízben megfogalmazta – nem oldható meg „az egyik reakciós kormányzat másikra cserélésével.”

Az egykori MADOSZ vezetése két ízben, 1939. május 1-jén és 10-én szervezett antirevizionista tüntetést Kolozsváron, igen szerény eredmény mellett. A második bécsi döntést megelőzően az illegális pártvezetés Bányait Temesvárra küldte pártmunkára. Ehhez hozzájárult az a tény, hogy a Siguranța körözést adott ki ellene, így illegalitásba kényszerült, másrészt – visszaemlékezése szerint – születési nevéből azt a téves következtetést vonták le, hogy beszél németül, és Temesváron a szélsőjobboldal által erőteljesen befolyásolt német lakosság között kellett volna propagandát kifejtenie. Bányai fegyelmezett pártaktivistaként hátrahagyta családját, és Temesvárra költözött. Mivel időközben megtörtént Észak-Erdély elcsatolása, csak 1944 őszén egyesült újra a család. Bányait még 1940-ben Brassóba küldték, innen azonban a főtitkár, Fóris István hozzájárulásával már 1942-ben távozott és átköltözött Temesvárra. Itt fejtett ki illegalitásban propaganda tevékenységet 1944 őszéig.  

Temesvár az 1940-es években. (forrás: Sattler Katalin/Fortepan)

Az Magyar Népi Szövetségben

A román átállás után 1944 szeptemberében egyik irányítója volt a temesvári MADOSZ szervezet újjászervezésének, a politikai átmenet biztosítására felvette a kapcsolatot a Magyar Népközösség együttműködni hajlandó elemeivel. Rövidesen azonban az időközben Gheorghe Gheorghiu-Dej vezetése alá került pártközpontból súlyos támadás érte a temesvári pártsejt vezetőit. Közülük többeket, Kazinczy Jánost, Bányai Lászlót és Méliusz Józsefet nacionalizmussal vádoltak meg. A konfliktust végül a kifogásolt párttagok elhelyezése oldotta meg. Október folyamán Bányai ismét Brassóba került, ahol az időközben Magyar Népi Szövetség (MNSZ) nevet felvevő szervezet intézőbizottsági tagja lett. Miután Kolozsváron is létrejött a helyi MNSZ alapszervezet, 1944 novemberében Bányait küldték oda az egyesülés feltételeinek megteremtéséhez, és a pártközpont által meghatározott irányvonal betartatásához.

A kolozsvári MNSZ 1944. november 23-án tartott kongresszusán Bányai is részt vett és felszólalt. A gyűlésen komoly vita bontakozott ki Erdély jövőbeli státuszról. A felszólaló Kós Károly kijelentette, hogy az erdélyi magyarság helyzetének rendezésére a „legígéretesebb megoldást egész Erdély önállósága jelentené.” A Kós kijelentése körül kibontakozott – Balogh Edgár visszaemlékezései szerint személyeskedéstől sem mentes – vitában Bányai és (a korábban szintén madoszista) Fodor-Pataki Ádám az RKP hivatalos irányvonalának megfelelően szólaltak fel. Bányai azzal válaszolt Kós felvetésére, hogy Észak-Erdély különállása csakis ideiglenes lehet.

Erdély önállóságát azért sem tartotta reálisnak, mert a jövő a „gazdaságban is egymásra utalt dunai és balkáni népek demokratikus államszövetsége felé mutat.”

Miután 1945. március 6-án beiktatták Petru Groza kormányát és a szovjetek által dominált Szövetséges Ellenörző Bizottság is hozzájárult Észak-Erdély Romániába való reintegrációjához, az észak- és dél-erdélyi MNSZ is egyesülési kongresszust tartott Kolozsváron május 6-13. között. Ezen hivatalosan is beiktatták a szervezet vezetőségét. Az MNSZ elnöke Kurkó Gyárfás, alelnökei Bányai László, Balogh Edgár és Oláh Péter csíkszenttamási földműves lettek. Bányait alelnöki megbízatása mellett a Sajtó- és Propagandaosztály élére is kinevezték. Az 1945-ös év folyamán az MNSZ tevékenységét két alapvető elem határozta meg: egyrészt a romániai magyar kisebbséget ért sérelmek folyamatos tematizálása, másrészt a román államhoz és a Groza-kormányhoz való viszony körülhatárolása.

A sérelmi politizálásából – az MNSZ alelnökeként – Bányai is kivette a részét. 1945 júliusában például az ő közreműködésével engedték szabadon a Târgu-Jiuban berendezett lágerből Kacsó Sándor újságírót és Vita Zsigmond irodalomtörténészt. Emellett azonban szintén Bányai és az MNSZ „balszárnya” vitte keresztül az ún. marosvásárhelyi kiáltványt, melyben a szervezet – a romániai magyarság nevében – hitet tett Románia területi integritása mellett. A marosvásárhelyi intézőbizottsági ülésen elfogadott kiáltvány szövegét 1945. november 18-án személyesen Bányai olvasta fel. Ebben a szervezet vezetősége hitet tett a Groza-kormánnyal való együttműködés mellett, majd kihangsúlyozta, hogy:

“az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. Nem helyeselhetünk semmiféle áttelepítést, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene.”

A marosvásárhelyi kiáltvány jelentősége egyrészt nem elbagatellizálható, amennyiben Gheorghe Tătărescu román külügyminiszter a párizsi békekonferencián felolvasta, mint a romániai magyarság egységes akaratát. Másrészt a kiáltvány már a felolvasását követően súlyos konfliktust idézett elő a szervezeten belül is. Az MNSZ-ben szerveződő ellenzék 1946. január 28-án Székelyudvarhelyen megkísérelte – sikertelenül – a teljes vezetőség lemondatását. A kiáltványt követően Erdély több településén MNSZ-ellenes röplapokat és verseket terjesztettek, mint például.

„Kurkó, Balogh és Bányai / magyar népnek árulói.”

A kritikus közhangulat miatt az MNSZ vezetősége hivatalos nyilatkozatot volt kénytelen kiadni, melyben cáfolta, hogy „eladta Erdélyt.” Az MNSZ-ellenes közhangulat erősödése nagy mértékben szerepet játszhatott abban, hogy Kurkó Gyárfás és a körülötte csoportosulók (elsősorban Csőgör Lajos, Demeter János, Balogh Edgár) a későbbiekben vállalták a nyílt konfliktust a pártvezetéssel, amennyiben úgy ítélték meg, hogy az a romániai magyarság érdekeit sértő rendelkezéseket hoz. Bányai ellenben utólag is helyesnek és szükségesnek ítélte meg a vásárhelyi kiáltvány kibocsátását. Mint fogalmazott az 1946. március 18-20. között Brassóban megtartott intézőbizottsági ülésen: „A Vásárhelyi Kiáltványt senki sem cáfolta meg. Az idők százszázalékosan igazoltak minket.”

Konfliktusok kereszttűzében

Bár a párt belső ellenzékét 1946 folyamán sikerült elhallgattatni, ez év nyarán mégis jelentős változásra került sor a szervezet vezetőségében. 1946 júniusában Bányai Lászlót lemondatták az alelnöki pozícióból és június 28-án Kacsó Sándorral helyettesítették. Bányai félreállításához az egyre nyíltabb konfliktus vezetett Kurkó Gyárfással, mely a kisebbségi jogok eltérő értelmezése körül alakult ki. Bányai a romániai magyarság kisebbségi jogainak biztosítását két úton képzelte el: a tömb-magyarlakta Székelyföld számára területi autonómia megadásával, míg a szorvány számára az egyéni jogok kiteljesítését vetette fel, mint célkitűzést. Kurkó Gyárfás ezzel szemben az MNSZ önkormányzati jellegű átalakítását tartotta reálisnak, melyet egy új nemzetiségi törvényen keresztül biztosított volna. Bányai László 1947 májusa előtt utoljára az MNSZ Végrehajtó Bizottságának 1946. szeptember 6-i ülésén volt jelen, de már itt sem szólalt fel. 1947 májusában azonban az RKP vezetése – személyesen Luka László pártfőtitkár-helyettes – heves támadást intézett az MNSZ vezetsége ellen, azt állítva, hogy az a reakció fellegvárává vált, és bírálta a szervezet részleges önállóságát. Az 1947 novemberében tartott MNSZ kongresszuson leváltották Kurkót és helyére a rugalmasabb Kacsó Sándort nevezték ki, lényegesebb azonban, hogy a szervezet alelnökei a keményvonalas Bányai és Juhász Lajos lettek. Bányai MNSZ-ben kifejtett tevékenysége 1947-1952 között lényegében az erdélyi magyar intézményrendszer fokozatos felszámolását, a római-katolikus egyház elleni fellépést, és a kollektivizálásban való részvételt foglalta magában. 1953-ban az RKP központ utasítására Bányai és munkatársai felszámolták az MNSZ-t, kijelentve, hogy „a nemzetiségi egyenjogúság megvalósult a szocialista Romániában.”

Bányai László oktatásügyi pályafutása

Az MNSZ-ben kifejtett tevékenységével párhuzamosan tért vissza Bányai fokozatosan az oktatásügyhöz, ahol 1952-1956 között a Bolyai Egyetem rektora, 1956-1959 között pedig a nemzetiségi oktatással foglalkozó miniszterhelyettes volt. Bányai először Nicolae Popescu-Doreanu oktatásügyi miniszter tanácsadója volt, a nemzetiségi oktatás tárgykörében. Ennek megfelelően nem kizárólag a romániai magyar oktatással foglalkozott, hanem mind a 16 romániai nemzetiség oktatási és kultúrális kérdéseivel. Pályafutásának fontos eleme volt a moldvai csángók magyar nyelvű iskoláinak fenntartása és újak felállítása. Ez azonban rövid életűnek bizonyult, mikor Bányai 1959-ben miniszterhelyettesként megbukott, Bákó Régió összes magyar tannyelvű iskoláját felszámolták, és csak 1990 után vált ismét lehetővé a magyar nyelvű oktatás.

1952-ben nevezték ki a Bolyai Egyetem rektorává. Bár Bányai töltötte be leghosszabb ideig a rektori tisztséget, az egyetem iratanyagának tanúsága szerint nem igazán vett részt az Egyetem mindennapi életében, helyette Gáll Ernő rektorhelyettes foglalkozott a kevésbé jelentős ügyekkel. Bányai rektorsága alatt azonban az Egyetem már súlyos válsággal küzdött. Szűkös pénzügyi költségvetés, állandó káderhiány jellemezte, és az állandó toborzások ellenére magyar diákok sem jelentkeztek elegen.

Az Egyetem helyzetén az sem javított, hogy 1951-1952 között egy tisztogató hullámra került sor úgy a tanszemélyzet, mint a diákok között, melynek során több kiváló szakembert (pl. Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Benkő Samu) is elbocsátottak (ugyanakkor ez Bányai rektorságát megelőzően történt, Nagy István rektor és Csehi Gyula rektorhelyettesek alatt). Bányai még rektor volt, mikor 1956 őszén kitört a magyarországi forradalom. Ő ekkor nem tartózkodott Kolozsváron, ugyanis október 20. – november 18. között az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott egy kormánydelegáció tagjaként.

Mikor hazatért, óvatosan, de fellépett a kolozsvári hallgatók és tanárok letartóztatása ellen, ezzel párhuzamosan az egyetemen uralkodó „liberális szellemért” Gáll Ernőt tette felelőssé, akit el is mozdítottak hivatalából.

Bányait – a magyar kisebbség számára tett gesztusként – 1956 novemberében oktatásügyi miniszterhelyettessé nevezte ki Gheorghiu-Dej, és a nemzetiségi oktatás felügyeletével bízta meg. Azonban a személye iránt lankadó bizalomra utal, hogy Jordáky Lajost (a Bolyai tanárát) 1957-es letartóztatásakor Bányai magatartását illetően is kifaggatták az 1956 októberi eseményekhez kapcsolódóan, és forrásokkal is igazolhatóan már legkésőbb 1950 óta megfigyelte a Securitate.

Újbóli minisztériumi megbízatásában Bányainak már jóformán csak az a szerep jutott, hogy a magyar oktatásügyi rendszer fokozatos felszámolása ellen tiltakozzon. Végül 1959-ben menesztették pozíciójából. Bukásában szerepet játszott pártfogójának, Miron Constantinescu oktatásügyi miniszternek a bukása, a magyar oktatási intézményhálózat elsorvasztásának szándéka (például 1959-ben számolták fel a Bolyai Tudományegyetemet, de több más vidéki iskolát és a teljes moldvai csángó-magyar iskolahálózatot is). Ugyanakkor ebben az idősebbik fia ellen lefolytatott vizsgálat is szerepet játszott.

Bányai László, a tudománypolitikus

Bányait elbocsátása után „kompenzálásként” a Nicolae Iorga Történeti Intézet aligazgatójává nevezték ki, ebből a beosztásából azonban 1967-ben felmentését kérte. Dej halálát és Ceaușescu hatalomra kerülését követően formailag Bányait is „rehabilitálták.” Az RKP-n belül létrehozott Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának vezetőségi tagja lett. Ez a kinevezése azonban már jobbára csak szimbolikus gesztussal bírt. Az RKP nemzetiségi politikájában már egy új generáció tagjai, mint Fazakas János, Király Károly vagy Bodor Pál játszottak szerepet. László a hátralévő éveiben a bukaresti C.I. Parhon Egyetem történelem karán lett óraadó tanár és doktori témavezető, 1970-től a Román Akadémia levelező tagja és a Társadalom- és Politikatudományok Osztályának egyik vezetője lett.

Bányai László fokozatosan egyre jelentősebb pozíciókat töltött be

Beosztottai és kollégái közül Demény Lajos és Csucsuja István futottak be jelentős karriert a későbbiekben. Az 1970-es években különböző kulturális delegációkban járta a külföldi államokat, tudományos konferenciákon vett részt Olaszországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Finnországban is. Ezeken a konferenciákon azonban rendszerint a pártvezetés hivatalos álláspontját hangoztatta, mely szerint a „Szocialista Romániában megvalósult a nemzetiségi egyenjogúság,” még ha ezzel magánemberként nem is értett egyet. Úgyszintén az 1970-es években megjelent történelmi/történelempolitikai írásaiban rendszerint a román hivatalos, protokronista történetírás interpretációit vette át a dák-római kontinuításról, és a nemzeti-kommunista történetírás egyéb témaköreiről.

Bányai László 1981. június 3-án hunyt el Bukarestben. Halála után Demény Pál írt őt méltató nekrológot a Korunkban, a Nagy Nemzetgyűlés ülésén egy perc néma csenddel emlékeztek meg róla. Bár az 1989-es fordulatig még időnként néhány hivatalos publikációban megemlékeztek róla, 1990 után jószerével elfelejtették. Hagyatékának jelentős része a Csíki Székely Múzeum birtokába került – özvegye jóvoltából – míg egyes, tematikájuk miatt politikailag kényesebb iratokat Budapestre menekítették, itt jelenleg három levéltár őrzi őket: a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára és a Politikatörténeti Intézet Levéltára.