„Tulcean a nőkkel csak házasság után lehetett szexelni… bezzeg Váradon és Románia nyugati részén…”
Romániában a nyugattól való teljes izoláció következtében a nőknek még a nyolcvanas években is az állam hivatalos nőképét illett követniük. A korabeli sajtóforrások a hivatalos nőképet jelenítik meg, a magánfotográfiák, naplók és visszaemlékezések azonban arról árulkodnak, hogy ez a kérdés sokkal komplexebb volt. A magyar határmenti részek nőideál konstrukcióira nagyobb hatással lehettek a magyarországi trendek, mint a román propaganda. A Partiumtól keletebbre eső területeken azonban, ahova nem jutottak el a magyar médiacsatornák, sajtótermékek, feltehetően a román propagandával való konformálódás lehetett a jellemző.
Propagált nőkép, társadalmi nőideál
Romániában még a nyolcvanas években is az ideális nő iránti elvárásra egyfajta kettősség volt jellemző: egyrészt defeminizálódjon és váljon egyenlővé munka terén a férfival, másrészt legyen erősen szexualizált és szüljön minél több gyermeket, hiszen: „A legnagyobb dicsőség egy nő számára a szülés, hogy életet adjon és gyermeket neveljen. Semmi sem lehet drágább egy nő számára, mint az, hogy anya legyen” (a szerző fordításában).[1] A nő emancipációja dupla teher volt a nőnek: egyrészt legyen tökéletes anya és szerető feleség, másrészt dolgozó nő és hazafiasságban elkötelezett híve a szocialista államnak.[2] Mindezt egy olyan patriárchális felfogású társadalomban, melyben a házasságban megtörtént fizikai bántalmazás, vagy szexuális erőszak teljesen természetes és elfogadott volt.[3] A romániai emancipáció során egyfajta negatív feminizmusnak lehetünk tanúi, melyben a nőknek csak bizonyítani lehetett, de jogaik nem voltak.[4] Míg a nőideál konstrukciók a teljes nyugati és keleti világban változó formát mutattak, Romániában ezzel kapcsolatban semmi változás nem történt. Dolgozó nő, anya, hazafias nő és „romancuta” nőképek váltották és egészítették ki egymást, és ennek fonákságát a nyolcvanas évek végére már a román lakosság nagy része is észrevette.
Ennek egyik oka lehetett az is, hogy Románia nyugati részén, a magyar határhoz közeli területeken (Partiumon) egyre erősebbé vált a Magyarországról beáramló nyugati befolyás. A magyar lakosság anyaországi rokonai, továbbá a magyarországi határmenti nyerészkedni átjáró „csencselők” számos olyan divat- és médiaproduktumot hoztak át, amelyek befolyással voltak Románia nyugati területeire.
„Onnan fújt a’ 80-as évek szabadságának szele. Voltak ruháik, italaik, harisnyáik, édességeik, kazettáik, újságjaik, Vegetájuk, minden, amit a bizsnicárok be tudtak hozni.”[5]
Magyarországon a nyolcvanas években a nők már mondhatni napi szinten álltak a nyugati divat követésével, a turizmus-kereskedelem pedig lehetővé tette, hogy Ausztriából behozzák/behozassák maguknak a divatos „cuccokat”. A reformpolitikának köszönhetően privatizálások történtek, magán butikok és szépségszalonok nyíltak, a nők egyre bátrabban öltöztek, vagy inkább vetkőztek. Már nem feltétlenül a magyar TV bemondónők és táncdalénekesnők voltak a követendő nőideálok, hanem a popénekesnők és a reklámokban és kártyanaptárokon szereplő kihívó külsejű modellek. Románia Magyarországgal határos részein szintén ez a tendencia mutatkozott, hiszen ugyanúgy az MTV 1, 2-t nézték, és hozzájuk is eljutottak ezek a reklámanyagok és médiatermékek, mint például a magazinok és az erotikával túlfűtött kártyanaptárak. Nem csoda, ha a partiumi terület Romániában egyfajta Nyugatnak számított a Királyhágón túliak szemében.
Magyar kártyanaptárak az 1980-as évekből. Forrás: A szerző saját gyűjteménye
Bár ezek a kártyanaptárak mai szemmel nézve a nők tárgyiasításáról szólnak, akkoriban sokkal inkább valamiféle nyugati modernizációval való azonosulást jelentettek. Merésznek, bátornak, szexynek lenni „menő” volt. Kitűnni a szürke tömegből, nonkonformálódni a hivatalos nőképpel és az idősebb generációk mentalitásával divatosnak számított a fiatal nők körében. Ezek a frivol ábrázolások nemcsak poszterekre, kártyanaptárokra, de a korabeli magyar TV reklámokra is jellemzőek voltak, amely médiaproduktumok az MTV1-en keresztül azokhoz az azt fogni tudó romániai magyarokhoz is eljutott, akikhez a kártyanaptárak és a poszterek nem.
A korabeli román társadalom valódi ízléspreferenciái nagyon jól megmutatkoznak a Femeia című női lap rendszerváltozás előtti és rendszerváltozás utáni példányainak nőábrázolásában. Míg a rendszerváltozás előtti címlap nőábrázolása visszafogott, és a hivatalos nőideál prototípusát igyekszik láttatni, addig a másik címlapra már a nyugati trendeknek megfelelő szexualizált beállítás a jellemző, mely egyértelműen a női nemi jellegekre fókuszálja a tekintetet. Érdekes, hogy bár női lapról van szó, mégis a férfitársadalom ízléspreferenciáit veszi figyelembe. De ez csak a rendszerváltozás után, mert addig egy ilyen címlap elképzelhetetlen volt.
Femeia c. lap 1989 áprilisi és 1990 augusztusi számainak címlapjai
Modellek világa
Az kevésbé ismeretes, hogy Romániában az erőltetett hivatalos nőképen túl a felső körök teljesen más nőtípusokkal és ideálokkal találkoztak. Ugyanúgy, mint magyar viszonylatokban, a román modellek/manökenek egy különleges világban éltek, mely mentes volt mindenféle hiánytól és nélkülözéstől. „Körberajongott dívák voltunk”- emlékezett vissza Rodica Protastievici, a korszak ünepelt manökene. „A bemutatók után virágkosarakat kaptunk. Az éttermekben a fogyasztásainkat mindig a csodálóink fizették. A legdrágább pezsgőket küldték az asztalunkhoz.”[6]
„Amikor a Melody bárban voltunk, ami a bukaresti balerinák törzshelye volt, megtörtént, hogy orchideába rejtett ékszereket kaptunk a férfiaktól.”- mesélte Melek Amet, a krími tatár származású korabeli egzotikus külsejű sztármodell. ,,Néha Nicu Ceausescu is feltűnt a helyszínen Janna Matei énekesnő miatt, akiért odavolt. Különlegesen szép és sármos férfi volt, egy igazi dandy. Minden nő oda volt érte. Én is, de én Trofin[7] felesége voltam…”[8]
Az a fajta kontraszt, ami a modellek életét és az átlagember éhínséges mindennapjait jellemezték igencsak jelentős volt. De ezekhez az információkhoz és fényképekhez az átlagember nem jutott hozzá, nem volt tudomása róla. Ezzel a nőtípussal csak a korabeli felső tízezer volt kapcsolatban (az elit politikai körök és azok holdudvara), illetve a kemény nyugati valutával rendelkező külföldi vendégek és kiküldetésben lévő hivatalos emberek. Melek elmondása szerint ő és a többi kiválasztott lány az Interconintal szállodában való divatbemutatókon túl a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának partijain, diplomáciai testületeknek és nagykövetségeknek tartottak exkluzív divatbemutatókat, és kizárólag csak „magas körökben” mozogtak. A bukaresti Venus Divatház modelljei a magyar Rotschild lányokhoz hasonló módon különlegesnek számítottak. A divatház vezetője Zina Dumitrescu vagy, ahogy akkor nevezték „Mama Modei Romanesti” saját maga választotta ki divatházába a lányokat, akiket a belső körökben „Zina lányoknak” neveztek. Mivel korábban ő maga is modell volt, első találkozáskor meglátta, ki az, aki különleges. Véleménye szerint önmagában a szépség kevés volt egy modellnél. „A szépség csak akkor jelent valamit, ha van mellette ész is, ha nincs, nem számít. Egy érdekes lány, akinek van egyénisége és létre tud hozni egy adott karaktert a színpadon/kifutón, többet ér 100 szép lánynál. Ez az egész esszenciája.”[9]
Általános román vonatkozásban azonban csak a „romancutak”, a hős anyák és a dolgozó nők reprezentálódtak, a szexis, végzet asszonyai nem voltak akkoriban hivatalosan repertoáron. Csak egy nagyon szűk szegmens volt kapcsolatban velük, az átlagembernek tudomása sem volt arról, hogy ilyen luxuséletet élő varázslatos nők is élnek abban a Romániában, ahol legtöbb ember életét a nélkülözés határozta meg.
Farmer, kávé, mohair pulcsi
Míg Magyarországon az 1960-as évektől „rehabilitálták” a szépséget és a nyugati divattrendek követését (természetesen a „szocialista jóízlés” határain belül), addig Romániában a divat is politikai cenzúra alá tartozott. A hippivilág farmerdivatja nyugaton, és a már hetvenes években szocialista fogyasztói társadalommá vált Magyarországon is egyfajta „must have” darabbá vált, amit még Kádár sem tartott veszélyesnek, legalábbis nem tette politikai kérdéssé annak viseletét:
„Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak […] Nyugaton ez párosul a vadnyugati-nadrág viselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. […] A vad nyugati nadrágokkal meg a szakállal meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. […] A mi itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari ktsz, és nem is kell az ilyesmivel foglalkoznia.”[10]
Romániában ezzel szemben a farmer az „imperialista nyugat” szimbóluma volt, politikailag ellenzett, társadalmilag azonban kívánatos, egy darab nyugatot jelképező ruhadarabként prezentálódott. Az ország nyugati részén, a határmenti területeken élők, leginkább magyar lakosság volt az, aki ezekhez a presztízsdarabokhoz hozzájutott. Rokonok, ismerősök, „bizsnicárok” csempészték át a határon a klasszikus, „répa”, márvány, vagy éppen csipkés farmernadrágokat, farmerszoknyákat.
„A földszinten lakott Amália néni. Elvált asszony volt, és volt egy ceglédi barátja, aki rendszeresen járt át hozzá, és olyankor volt egy listája, hogy kinek mit hozzon. Egyszer nekem is átcsempészett egy farmernadrágot. Mivel összvissz 50 kg volt magára húzta, és úgy hozta át. Ma már biztos nem lenne gusztusom egy ilyen nadrághoz, de akkor nagyon örültem neki.”[11]
A farmert egyébként, mint a „bűnös Nyugat” egyfajta materializálódását az iskolákban nem lehetett hordani. A fiúk öltönyszerű egyenruhájának nadrágját sem lehetett ezzel helyettesíteni, és a lányok sem vehették fel az egyenruhájuk alá. Ha mégis megtették, igazgatói figyelmeztetést kaptak (akárcsak a „kordeluca” és nyakkendő hiánya esetén), és hazaküldték őket. Az estiseknek, akiknek nem volt kötelező az egyenruha, azonban megengedett volt. Ők bármibe, akár farmerbe is járhattak iskolába, sőt még cigarettázhattak is a folyosón.[12] Ezért nagyon sokszor ezek az esti iskolába járó, egyébként asztalos, hegesztő fiúk, akik farmerbe és kockás ingbe jártak voltak a gimnazista lányok ideáljai. A nyolcvanas évek végén az Ifjúmunkás című, romániai magyar fiataloknak szóló lap hasábjain a lányok ekképp határozták meg az álomfiú ismertetőjegyeit: „Kentet és Marlborót szívjon. Pumát. Adidast és farmert viseljen, minikazetofonnal a kezében, fülhallgatóval a fülében büszkén lépegessen az úton.”[13]
Természetesen a lányoknak sem volt könnyű abban az ordító hiányállapotokkal teli időszakban „menő csajnak” lenni. A farmer, vagy ennek híján a kordbársony nadrág mellé (amit varratni kellett, mert az üzletekben csak diolen és kötött cicanadrágokat lehetett kapni) jó volt egy két divatos denevérujjú pulóvert beszerezni, vagy frottír anyagból napozót varrni.[14] Ez utóbbi legtöbbször úgy készült, hogy egy frottír törölközőt kettévágtak és az oldalát összevarrták. Ha szükséges volt, két pántot is varrtak hozzá, hogy jobban tartson.
„Menka barátnőm nagyon ügyes lány volt. Férfi jéger alsót tréningnadrággá alakított, frottír törülközőből meg strandruhát és napozó felsőt varrt.”[15]
Mások megrendelték a Nők Lapját vagy a Fürge Ujjakat és azokból inspirálódtak. A pult alól vásárolt, vagy a textilgyárból kilopott méteráruból és pamutfonalakból pedig meg is valósították az ott látottakat.
„Anyukám, abból az anyagból, amit Titi bácsi hozott a textilgyárból, nagyon szuper farmerszoknyát varrt nekem. Emlékszem, kivágtam egy fotót valami nyugati magazinból, és az alapján varrta meg anyukám. Persze az nem volt igazi farmerszoknya, csak olyan utánzatféle, de mégis irigyeltek érte a lányok. Nagyon menő voltam. Anyukám egyébként nagyon szép mohair pulóvereket is kötött, többnyire a Fürge Ujjakból.”[16]
A Fürge Ujjak című lapot több nagyváradi magyar megrendelte. A postás mindig felvitte a megrendelőnek részben, mert az élelmes lakók sokszor kilopták a postaládából, részben, mert abban reménykedett, hogy aki magyarországi lapot rendel, annak babkávéja is van, és megkínálja vele. A kávé szintén egy olyan hiánycikk volt, ami a korszakot meghatározta.
„800 Lej volt a betegnyugdíjam, annyiba került egy kiló kávé is Magyarországról.”[17]
Cukrászdában volt a „neutos kávé”, de sokszor még a kávézaccot is kifőzték, így semmi íze és élvezeti hatása nem volt.
Az ország belsőbb részeiben eredeti farmert csak azok a nők hordtak, akiknek külföldi szeretőjük volt, vagy ők maguk utaztak ki külföldre, vagy luxus-prostituáltak voltak, és külföldi kuncsaftjaik ezzel fizettek. Így talán jobban értelmezhető az a mentalitás is, hogy azokkal a nőkkel szemben, akik a nyugati, a román lakosság számára idegen/elérhetetlen ruhákban jártak egyfajta sztereotípia alakult ki. Divatkövetésüket egyfajta nonkonformizmusként tekintve, szabadelvűebbnek és szexuálisan nyitottabbaknak vélték őket, és bátrabban kezdtek ki velük a férfiak. Abban a fajta elfojtott szexualitásra kényszerített időben minden megnyilvánulás, akár egy feszes nadrág, akár egy miniszoknya szexuális ingerenciát keltett a férfiakban.
A tömött buszokon, villamosokon a férfiak odadörgölőztek a nőkhöz, akik mivel meg sem tudtak mozdulni, nem védekezhettek, szólni meg szégyelltek a többi utas esetleges reakciója miatt. Ezért inkább eltűrték a molesztálást
„Egyszer 16 évesen volt egy nagyon kellemetlen élményem. A villamos lépcsőjén utaztam, mint akkoriban nagyon sokan mások. Egy kordbársony nadrágban volt rajtam, ami feszült kicsit a fenekemen. Egyszercsak, ahogy kapaszkodom, érzem, hogy egy kéz a lábaim közé csúszik, és simogat, meg markolász. Hátranéztem és láttam, hogy a mögöttem kapaszkodó férfi taperol a másik kezével. Mosolygott, és élvezte, hogy nem tudok mit tenni. Undorító volt.”[18]
Az átlagos román nők az üzletek konfekciókínálatából vásároltak. Választás a modellek között nem igen volt, sőt örültek, ha legalább a méretüknek megfelelőt találtak. Ezek a darabok teljesen függetlenek voltak a nyugati divattól, és csak azok a nők voltak elégedettek velük, akikhez abban a fajta politikai izolációban semmiféle határon túlról érkező divattal kapcsolatos információ nem jutott el. A román TV-ből, román lapokból nem lehetett megtudni mi a divat, ráadásul a mindennapi élelemért órákig tartó hosszú sorok kiállása után nagyon sok nőnek a divatkövetés volt a legkisebb problémája.
A divatérzékenyebbek azonban, akik elégedetlenek voltak a kínálattal szabóságban varratták meg a hiánydarabokat. A szabóságok a méterárut is biztosították hozzá, természetesen a hiánygazdaság keretein belül. Ezért is futkározott a fél ország 1986/87-ben bordó és krémszínű kordbársony nadrágban. Az ország divatfüggetlen felének pedig maradt a sötétkék, bordáskötésű Miorita nadrág, alsó szárán piros-fehér szintén kötött szegélycsíkkal. Ezt hordták a kislányok és a gimnazisták az egyenruha, munkásnők a munkaköpeny, háziasszonyok az otthonkájuk alatt. Tulajdonképpen egy nemzeti viselet volt, melyről mindenki tudta, hogy „ciki”, de mivel mindenkinek volt belőle legalább egy darab, a nők valahogy konformálódtak vele.
Craiován a városi konfekciógyárban is lehetett magáncélra varratni ruhát. Az ottaniak, némi nosztalgiával ma is úgy emlékeznek vissza, hogy abban az időben sokkal elegánsabban öltöztek az emberek.[19] Ennek a meglátásnak oka lehet az egyéni ízlés, az emlékek megszépülése vagy éppen az izoláció miatti, a nyugati országokhoz való viszonyítási alap hiánya.
Azokban a városokban, ahol a textil-, harisnya- és cipőgyárak exportra dolgoztak, a nők szintén szerencsésebb helyzetben voltak. A sorozathibás termékeket ugyanis minőségellenőrzéskor kiselejtezték, és ezeket a gyár úgynevezett mintaüzleteibe szállították. Ismeretség által, kéz kezet mos alapon ilyen módon is fel lehetett divatosan öltözködni.
„A Solidaritatea cipőgyár mintaüzletébe dolgozott az egyik szomszédasszonyom pénztárosként. Amikor jöttek a franciáktól vagy németektől visszamaradt cipők, csizmák, már meg se kérdezett előtte, mindig félretett nekem egy pár 37-est. Nagyon jó minőségűek voltak, és divatosak is. Nem olyan ósdik, mint amiben mindenki járt.”[20]
Ezekben a mintaüzletekben még a vékonypénztárcájú határmenti magyarországiak is vásároltak:
„A szegénység mellett Szatmárnémetiben volt egy-két olyan divatáruüzlet, ahol meglepően jó minőségű ruha és bizsu volt, szerettem ott vásárolgatni, mert Mátészalkához képest is sokkal jobbak voltak a ruhák. Később az eladók elárulták, helyben volt egy varroda, ami külföldre dolgozott, onnan kerültek az üzletbe ezek a ruhák. Vettem ott magamnak egy lábszárközépig érő, fehér kabátot, hasonló fazonút, mint a ballonkabát. Magas lányként, ahogy mentem, lebegett utánam, szédítő érzés volt benne ‘vonulni’!”[21]
A partiumi divatkövető „menő lányok” azonban nem ezeket a darabokat tartották „oltárinak”, hanem azokat, amelyekben a „pesti csajok” jártak, és akik úgy öltöztek, mint C.C. Catch és Madonna, de legalább úgy, mint Zoltán Erika. Egyik férfi interjúalanyom, így emlékszik a késő ’80-as évek divatos nőire/lányaira: „A nők, a nagybetűsök, szeretni valóak voltak a buta frizurájukban, a sztreccsnadrágra húzott bugyiban, fejpánttal, csuklópánttal. A sztreccsnadrágot egyszerűen stressznadrágnak hívtam, mert erős hatást váltott ki bennem. Ha jól állt, azért, ha pocsékul, akkor azért.”[22]
Dauer, szemceruza, macskaszem
Ha nyolcvanas évek, akkor dauerolt haj, Charlie vagy éppen C.C.Catch frizura. A férjezett nőknek tipikus szocialista asszony frizurájuk volt, mely megkülönböztette őket a hajadon lányoktól. Rövid dauerolt fiúfrizura, a szocializmus dolgozó nőjének praktikus hajviselete. A nyolcvanas évek végén azonban már a divatos fiatal férjezett nők (akkoriban 18-20 évesen mentek férjhez a lányok) sem rövidre vágatták a hajukat, hanem átmenetesre, vagy ahogy akkoriban mondták „menedékesre”, és úgy daueroltatták be. Sandrához szerettek volna hasonlítani, akit már csak azért is közel éreztek magukhoz, mert az énekesnőnek román férje volt, és ez valami reményt adott arra nézve, hogy romániai születésűként is várhat az emberre külföldi karrier.
A magyar nők inkább C.C. Catch frizurában gondolkodtak, ami felül rövidre nyírt, hátul hosszú volt. Ha nem voltak eredeti szőkék, szőke melír csíkokat rakattak bele fodrásszal, vagy akár otthon egy kis hidrogén peroxidos vízzel. Ez utóbbitól inkább sárga lett a hajuk, mint szőke, de abban az időben minden, ami különbözött az átlagostól divatos volt, még akkor is, ha szembe ment a politikai propagandával. Sőt a nyolcvanas évek vége felé a valamilyen rendszerkritikát megfogalmazók voltak a társadalom számára igazán normakövetők.
Akik megtehették, azok hetente jártak fodrászhoz mosásra, berakásra, fésülésre, szárításra. Egy hétig kitartott. Üzletvezetők, tanítónők, titkárnők voltak azok, akik általában ezt megtették, de mivel olyan alacsony áron mozogtak ezek a szolgáltatások, igazából az igényesség és az idő határozta meg azt, hogy ki veszi igénybe és ki nem. Aki nem szeretett fodrászhoz járni, évente kétszer beadaueroltatta a haját, és akkor egész évben „rendben volt a feje”. És olyanok is voltak, akik feketén beszerezték a dauervizet, és otthon a kis facsavarók segítségével megcsinálták maguknak és a szomszédasszonynak.
Nagyváradon az Igiena Szövetkezet üzletei igazi szépségkomplexumok voltak, ahol a fodrászat mellett kozmetika, manikür és pedikür is működött. A szépségipari dolgozók két műszakban dolgoztak, és egy-egy műszakban általában 4-5 fodrásznő, 2 fejmosó, 1kozmetikus, 1 manikürös, 1 pedikűrös és egy pénztáros dolgozott. A hiányállapotok és a szegénység ellenére az fodrászüzletek mindig tele voltak, legalábbis a délutáni műszakokban.
A divatos lányok szemceruzával erősen körberajzolták a szemüket. Főleg az alsó vonalat hangsúlyozták ki igazán, ezáltal „vadmacskásították” külsejüket. Ez nemcsak a hivatalos nőképbe nem fért bele, de az idősebb generációk konzervatív mentalitásvilágába sem: „Csitri lánykákat lát az ember, s még a szemük alja is kifestve!”[23]
A csehszlovák filmek hangulatát idéző[24] kék és zöld szemhéjfestékek voltak még divatosak, és ezt kivételesen lehetett a boltokban kapni, csakúgy mint a „Doina” arclemosótejet és a rózsaszín „Lapte de matca” méhpempős emulziót. Legalábbis minden nőnek volt, már akinek fontos volt a szépségápolás.
A nyolcvanas években „menő” volt érdekesnek lenni, sokszor ez vonzóbb volt a divatvilág szerint, mint a klasszikus szépségjegyek. A babaszépségű nők helyett olyan lányok jöttek divatba, akiknek volt egyéniségük, s az sem volt baj, ha egy kis szépséghibával rendelkeztek. „Olyanok voltak, mint a tojásból nemrég kikelő csibék, akik bontogatták szárnyaikat. Mindegy volt, hogy mennyire sikerült, mi férfiak belehaltunk a látványba. Tudták mitől döglik a légy, és akkor is behálóztak minket, ha még dongónak is idétlenek voltunk.”[25]
Nem szőröztek
A szőrtelen test nem volt olyan elvárás, mint manapság. Sőt az idősebb, az iparosítás következtében városiasodott generáció gyakorta szépnek tartotta az „egészséges szőrős női lábat”. A fiatalok, hozzájutva különböző külföldi lapokhoz azonban azt látták, hogy a nyugatabbra élő nők nem olyan szőrösek, mint Romániában. Azok, akik az akkoriban népszerű Ifjúmunkás c. fiataloknak szánt laptól vártak segítséget, ehhez hasonló tanácsokat kaptak: „23957 — Bánat”: Jeligéd okozója a tested egyes részein dúsabb szőrzet. Kérded: 1. hogyan szabadulhatnál meg tőle?2. elhagy-e a srácod, ha meglátja? Fölösleges szőrzetünktől megszabadulni nagyon körülményes. Srácodról nem tudom elhinni, hogy elhagyna ezért, de ha méqis megtenné, hagyd őt nyugodt lélekkel más-nak, kevésbé szőrösnek, ölje majd az vele az idegeit.”[26]
De nem csak a lábukat nem szőrtelenítették, hanem a hónaljukat sem. Ez azonban nemcsak Romániára volt jellemző, hanem gyakorlatilag az egész keleti blokk társadalmára. A szőrtelenség, mint testképpel kapcsolatos társadalmi elvárás alapvetően a rendszerváltás után köszöntött be. Elsőként azon nőknél reprezentálódott, akiknek testük a nyilvánosság elé került, és fontos volt az esztétikai megjelenésük.[27]
A szocializmus általános testszagához a szőrös hónalj mellé hozzájárult a izzadásgátlás mellőzése. A partiumi részen a magyar TV reklámokból sok nő informálódott a különböző dezodorok, habfürdők, samponok létezéséről, és az igényesek, ha alkalmuk nyílt rá a „csencselőkkel” hozattak maguknak 8×4 vagy Lady Camea dezodort. Sőt olyan is akadt, aki a férfiaknak szánt Derbyt használta.
Szex vagy keksz
A „Make love not war!” helyett Romániában sokkal inkább a „Make love not children!” szlogen érvényesült. Egy olyan élethelyzetben, amelyben nem lehet fogamzásgátlókhoz jutni, a terhesség megszakítások pedig az abortuszörvény értelmében tiltólistán voltak, a szexuális örömszerzés igencsak béklyóba kötött volt.
„Tulcean csak házasságkötés után lehetett szexelni”[28] mesélte egyik intejúalanyom. Majd így folytatta: „Akkoriban a lányok jólneveltek voltak, és házasság előtt nem léptek szexuális kapcsolatba még a vőlegényükkel sem. Bezzeg Váradon, és Románia nyugati részén… na ott aztán lehetett szexelni.”[29]
Interjúalanyom fiatalkori élményének valóságtartalmához hozzájárult az a mellékes adalék, hogy míg Románia egész területén fogamzásgátlás gyanánt a nem éppen megbízható coitus interruptust alkalmazták, addig Románia nyugati részére Magyarországról a kereskedelmi-turizmusnak köszönhetően beszivárogtak a különböző fogamzásgátló tabletták, amit legtöbbször a piacról vásároltak meg a nők:
„Kimentem a piacra, mert ott a cigányoktól lehetett Postinort venni. Antibebi, antibebi!- kiabálták. Nagyon szégyelltem, de odamentem és vettem tőlük. Beszedtem. Majd kiderült mégsem használt semmit… Valószínűleg nem az volt benne. Vagy nem tudom, ma sem értem… Kilenc hónap múlva megszületett Janika.”[30]
Amint az interjúból kiderül, nem mindig voltak hatásosak ezek a tabletták. Vagy azért, mert már későn vették be őket vagy, mert valami mást adtak el nekik „antibébi” tabletta néven.[31] A legbiztonságosabb az önmegtartóztatás volt. Ennek betartásához a fogamzás elkerülése mellett hozzájárult az a fajta prüdéria is, amivel akkoriban az emberek rendelkeztek, továbbá olyan kényelmetlenségek, mint például megtörtént aktus után meleg víz híján csak hideg vízzel moshatták meg intim zónáikat. De ez az ország teljes területén jellemző volt, akárcsak a hideg radiátorok vagy a rendszeres áramszünetek.
A szexuális élet tabusítása miatt Temesváron a szerbeken, Bukarestben a bolgárokon keresztül jutottak szex tartalmú sajtóproduktumok a kiéhezett férfiközönséghez. Ezek a képek legtöbbször csak egy-egy fedetlen dekoltázst és kihívó tekintetet tartalmaztak, de a teljes hiányállapothoz képest ez is több volt a semminél.
A szexualitással kapcsolatos visszaemlékezéssel ellentétben pedig ki kell jelentenünk, hogy Románia nyugati felén sem valósult meg az a fajta szexuális szabadság, amiről Románia belső és keleti részeiben fantáziáltak. De a teljes önmegtartóztatás mellett ez akkoriban vitathatatlanul ellenállhatatlanul csábítónak bizonyult.
Összegzés
A Ceausescu-korszak ’80-as éveinek nőideálja az izoláció ellenére mégsem volt teljesen a hivatalosan propagált eszmék követésének lenyomata. A folyamatos ellenőrzések, tiltások ellenére a nyolcvanas évek végére kialakult egy sajátos román szocialista nőideál, mely a román propagált szovjetizált dolgozó nő és a magyar határokon átívelő nyugati szexualizált nő különös mixtúrája volt, és semmi máshoz nem hasonlított. Politikailag kontinuitiv módon a hagyományos szocialista dolgozó nőt propagálták, társadalmi szinten azonban egy új nőtípus a szexis, modern nő volt a kívánatos, amely a nyugati trendek friss lehetőségeit kínálta, és amely Románia különböző területein különböző módokon valósult meg.
Jegyzetek
[1]Nicolae Ceauşescu felszólalása a Román Kommunista Párt plenáris gyűlésén. 1973.
[2] Győrffy 2007. 27–30.
[3]Mihaela Miroiu: Comunismul: emanciparea prin muncă şi patriarhatul de stat. In: Uő: Drumul catre autonomie: teorii politice feministe. Polirom, Iasi. 2004: 205.
[4] Uo.
[7] Mircea Trofin, Virgil Trofin volt politikus fia.
[8] Uo.
[10] Kádár János felszólalása a KISZ VII. kongresszusán (1967). In: Kádár 1968. 224.
[11] Interjú Sz.I.- vel 2021. 11.20-án, Budapesten, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[12] Ifjúmunkás 1983. október 30. 4.
[13] Ifjúmunkás 1988. november 19. 6.
[14] Dolgozó Nő 1987. augusztus 1. 8.
[15] Interjú Sz. Irénkével 2021.11. 20-án, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[16] Interjú N. Judittal 09. 20-án Nagyváradon, készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[17] Interjú B. Hajnalkával 2015. 05. 25-én Nagyváradon, készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[18] Interjú B.A-val 2021. 09. 20-án Nagyváradon, készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[20] Interjú N. Judittal 09. 20- án Nagyváradon, készítette Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[22] Interjú L. Tiborral 2021. 11.20-án, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[23] Ifjúmunkás 1988. március 1. 15.
[24] Nők a pult mögött, Kórház a város szélén, stb.
[25] Interjú L. Tiborral 2021. 11.20-án, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[26] Ifjúmunkás 1982. június 06. 10.
[28] Interjú I.M-al 2021. 11. 20-án, Nagyváradon, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[29] Uo.
[30] Interjú K. I. -vel 2021. 09.10-én, Nagyváradon, készítette: Kovácsné Magyari Hajnalka. Interjú a szerző tulajdonában.
[31] Erről bővebben a Női szerepek változásai a magyar és román államszocializmus idején (1945-1989). Korunk 2022-es számában.
Címlapkép: Revista Moda, Bianca Brad