A beteg és egészséges testről

Tőtős Áron

Bokor Zsuzsa: Testtörténetek. A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron. Kolozsvár, 2013. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet. 256 p.

reci

Az Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia Tanszék (ELTE BTK) doktori iskolájában doktori fokozatot szerzett Bokor Zsuzsa, aki jelenleg a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa, a test társadalomtörténeti elemzésére vállalkozott. Ahogy a szerző fogalmaz a bevezetőben: „Ez a könyv a testről szól. Annak megregulázásáról, kibeszéléséről, üldözéséről, gyógyításáról, büntetéséről, elkülönítéséről. A női testről, a férfitestről, a hasznos és a haszontalan testről, a beteg és egészséges testről, a paraszt, a polgár és az úr testéről, de akár a nemzet testéről is.” (9. p.).

Bokor Zsuzsa könyvében arra keresi a választ, hogyan és miért válik a két világháború közötti Kolozsváron központi problémává a közbeszédben és az orvosi diskurzusokban a nemi betegség és ezen keresztül a prostitúció. A könyv nem egyszerűen a „vénusz nyavaják” és a prostituáltak vizsgálata, hanem a kettő együttes elemzése. A szerző mindezt az eugenika (nemzetbiológia) szemszögéből tárgyalja, az I. világháború utáni Romániában ugyanis a gyakorlatba is átültetett eugenika és biopolitika hatására a nemi betegségek és a prostitúció kérdését (egyéb problémákkal együtt) egy „nemzetféltő diskurzusban” helyezték el.

Az Egy találkozás története című első fejezetből megtudjuk, hogy a szerző még1999-ben jutott hozzá azokhoz az elsődleges forrásokhoz (151 prostituált életútját taglaló kérdőív, élettörténetek, naplók és levelek), amelyek jelen kötet alapját is képezik. Ez a korpusz hosszas levéltári és könyvtári kutatómunka eredményeként egészült ki orvosi forrásokkal (belső szakmai kör számára írt publicisztika, szakkonferenciák anyagai, a nagyközönség számára készített propagandaanyagok, újságcikkek), a prostitúcióra és a nemi betegségekre vonatkozó szabályrendeletekkel és törvényekkel, nem utolsó sorban pedig a helyi és országos (magyar és román) sajtó anyagával.

A szerző a témára vonatkozó angol, magyar és román nyelvű szakirodalmat az Irányvonalak, módszerek, elméletek címet viselő második fejezetben mutatja be és értelmezi. A szakirodalom ismeretében Bokor Zsuzsa saját, eléggé (a szó pozitív értelmében) eklektikus pozícióját is behatárolja. A vizsgálat tárgyát – vagy inkább tárgyait – a társadalmi nemek története (gender history), a mikrotörténetírás, a történeti antropológia, a nouvelle histoire, a prostitúció, az eugenika, az orvostörténelem, a szexualitás története, a test szociológiája és a nyelvi fordulat kereteibe ágyazva, illetve megközelítésében vizsgálta – csupa „új” történeti irányzat. A szerzőt idézve: „ez a munka sajátos, egyetlen elméleti keretbe sem illeszkedik kizárólagosan” (15. p). Mindez a szerző sokoldalú olvasottságát és érdeklődését, nem utolsó sorban pedig a prostitúció problémájának összetettségét bizonyítja.

A legtöbbet alkalmazott módszer a levéltári és könyvtári dokumentumgyűjtés, illetve szövegelemzés volt. De hatott rá Villa Renzonak a prostitúció kutatásáról kialakított háromszintű analízis elmélete is. Mivel nem célunk a teljes mű tartalmi ismertetése, ezért a szerző által alkalmazott különböző megközelítések, vizsgálati perspektívák részletes bemutatása helyett csupán a vonatkozó alfejezetek címeit soroljuk fel, amelyek önmagukért beszélnek: (1.) „A test mint társadalmi konstrukció”, (2.) „Nem és nemiség – a társadalmi nem mint elemző kategória”, (3.) „Hatalom és diskurzus kapcsolata”, (4.) „Feminista megközelítés”, (5.) „A pszichológiai magyarázatok”, (6.) „Marginalizáltak és deviánsok társadalomtörténete” és (7.) „A prostitúciótörténet tanulságai”.

Ha elfogadjuk a szerző a magyar történetírásban újszerű álláspontját, miszerint a test önálló kutatás tárgya lehet a történelemtudományon belül, kijelenthetjük, hogy a test történetének számos olvasata és értelmezése van, és a téma alaposabb megismeréséhez még számos alapkutatás elvégzésére van szükség. Ilyen átfogó értelmezési keret lehet a nemek története (gender history) és azok különböző pozíciói a hatalmi mezőkben, illetve egymáshoz való viszonyuk. Egy másik keretként kínálkoznak a különböző intézmények (a családtól egészen a bordélyházig). Mindez felveti a kérdést, hogyan értelmezhető és kontextualizálható a prostitúciótörténet? A szerző alapvetően a prostituáltakra vonatkozó korabeli értelmezéseket és narratívákat vizsgálja. Véleményem szerint azonban fontos lett volna a prostitúciótörténet általános keretként való hangsúlyozása, már csak azért is, mert ez magába foglalja a testtörténetet (elsősorban a szexualitás és a nemi betegségek medikalizálása kapcsán), a nemet és nemiséget, a hatalom és diskurzus kapcsolatát, a nőtörténet és orvostörténet tanulságait, nem utolsó sorban pedig a marginalizáltak és deviánsok, illetve a bűnözés társadalomtörténetét.

A harmadik fejezetben (Előzmények. Századfordulós visszapillantás) Bokor Zsuzsa a prostitúció 19. század végi és 20. század eleji reprezentációjának madártávlatból való áttekintésére vállalkozik, majd a témát leszűkítve a kolozsvári szabályozásra tér ki, alapvetően a prostituált jogi és társadalmi konstruálásának intézményesült folyamatát tekinti át. A fejezet a prostitúciót és egyben a nemi betegségeket meghatározó magyar és a magyar olvasóközönség előtt jobbára ismeretlen román reglementációt is bemutatja. Célja az I. világháború utáni események jobb megértése, azonban az nem szakítható ki sem az azt megelőző, sem azt követő időszak kontextusából, hiszen a jogszabály még a háború utáni években is sokáig érvényben maradt. A szerző a 19. század végi és a 20. század eleji prostituált-reprezentációkat különböző korabeli szövegek segítségével mutatja be. Több olyan, prostitúcióval kapcsolatos megállapítást tesz, amelyek fontosak a további események egybefüggő láncolatának a megértése szempontjából. Ilyen például az, hogy bár az egész korszakot áthatotta az orvosi ellenőrzés, a morális felhang mégis sokkal erőteljesebb volt. A harmadik és a következő, negyedik fejezetet összekapcsolja, hogy mindkettő a prostitúció intézményesülését tárgyalja, azonban míg itt a prostituált társadalmi kategóriájának dualizmuskori (ki)alakulását követhetjük nyomon, addig a következő fejezetben a szerző az államnak a prostitúcióval (is) kapcsolatos két világháború közötti intézményesülését bontja ki.

Az Intézmények, normák, reprezentációk a két világháború között címet viselő fejezet a könyv leghosszabb, legrészletesebben megírt része (a mellékletet nem számolva a könyv 201 oldalából 91 oldalt tesz ki). Bokor Zsuzsa ebben a diskurzusokat és az azok mentén kialakult intézményeket tekinti át, amelyek meghatározták a hatalom képviselőinek – elsősorban az orvosoknak – a prostitúcióhoz és a nemi betegségekhez való viszonyát. A fejezet terjedelme és az abban tárgyalt szerteágazó, de egymással szoros összefüggésben álló témák miatt érdemes egy kicsit többet időzni e könyvrész ismertetésénél. A fejezet első részében az I. világháború utáni prostitúció különböző reprezentációit, a prostitúcióról alkotott hatalmi és társadalmi diskurzust vizsgálja. Ebből kiderül, hogy a prostituáltra betegként tekintettek, akit meg kell gyógyítani. Ez azonban nem egyszerűen a nemi betegek, hanem átvitt értelemben a „nemzet teste” meggyógyítását is jelentette. Ezt az elképzelést közvetíti az eugenika, amelynek célja a tiszta, erős nemzet megteremtése a társadalmi betegségek (pl. alkoholizmus, csecsemőhalandóság, tuberkulózis, de ide sorolták a prostitúciót is) kiirtásának segítségével. Az eugenika teljes mértékben áthatotta a román sajtót, a magyar ezzel szemben inkább a prostitúció okait kutatta, egyben moralizált is.

Mivel a sajtóban az eugenikus álláspont jelent meg a leghangosabban, a szerző leginkább az ezzel kapcsolatos szövegek vizsgálatát végezte el, de nem marad el a másik, jobbára leíró cikkekre való hivatkozás sem. Ezt követi az 1920-as évek főbb politikai, gazdasági és közegészségügyi problémáinak az áttekintése, úgy mint a hatalmi átrendeződés, migráció (pl. a frontról haza térő katonák vagy a Kolozsváron munkát kereső fiatal lányok lehetőségei), a nemi betegségek terjedése stb. Mint kiderül, az egészségügy terén csupán 1922-től, az Egészségügyi Minisztérium létrejöttétől tapasztalható valamiféle közös csapásvonal kidolgozása. Egy másik alfejezetben az eugenikáról és annak térnyeréséről esik szó a romániai orvosi társadalomban. A szerző tárgyalja Iuliu Moldovan eugenikakoncepcióját is. A fejezeten belül hangsúlyos részt kap azoknak az 1920-as években elfogadott törvényeknek és szabályoknak a bemutatása, illetve elemzése, amelyek a nemi betegekre, így a prostituáltakra is vonatkoznak.

Ezek a jogi keretek egyben egy új prostituált típus megteremtését is jelentették. Az 1930-ban elfogadott új egészségügyi törvény számos változást hozott a nemi betegségek kezelésére és büntetésére, és ekkor rendelték el Romániában a bordélyházak bezárását. A könyv az országos kerettörvények elemzését követően a nemi betegségek gyógyítására szakosodott kolozsvári intézmények (Kolozsvári Női Kórház, Ambulatórium) kialakulását, struktúráját, céljait és nem utolsó sorban azok vezetőit mutatja be az 1918 utáni időszakban. A szerző az újonnan létrehozott egészségügyi intézmények nemi betegségek ellen folytatott küzdelmét részletesen tárgyalja. Ennek színfoltját képezi a Janovich Jenő által rendezett és az 1921–1922 között a nemi betegségek elleni kampányban levetített Világrém c. némafilm elemzése. Bokor Zsuzsa a nemi betegségek reprezentációjának vizsgálatába nemcsak a filmet, hanem a román orvosi irodalmat is bevonta, és számba vette a szövegekben megbúvó főbb szimbólumokat. A több szempontú elemzést elsősorban Coriolan Tătarunak 1920-ban a Clujul Medicalban megjelent, a prostitúció és a nemi betegségek háború utáni elterjedését vizsgáló tanulmányából kiválasztott szövegrészleten végezte el. Ugyancsak a korabeli sajtót felhasználva vizsgálja a nőkhöz rendelt különböző társadalmi nemi szerepeket is. Az elemzés részletesen kitér a korszak három jellegzetes nőalakjára is: az úrinőre, a cselédre és a prostituáltra. Rávilágít a prostituálódás okaira, megrajzolva a korabeli kéjnő különböző képzelt vagy valós alakjait is.

A könyv utolsó két fejezetében a szerző szakít az addig használt elbeszélésmóddal: a reprezentációk, a másokról alkotott kép „puha” forrásokon keresztül történő diskurzív elemzése helyett a statisztika módszeréhez (is) fordul, és annak nyelvén szólal meg. Nem utolsó sorban a prostituáltak önképeit és azok értelmezéseit tárja az olvasó elé. Ez a két fejezet mutatja be azt a kivételes forrást, amely a két világháború közötti kolozsvári prostituáltak élettörténeteit tartalmazza. Mivel hasonló forrásról nincs tudomásunk, így kicsit kevésnek tartjuk, hogy az iratok elemzésére csak a könyv végén kerül sor. Az olvasás során az volt a benyomásunk, hogy ez a társadalomtörténeti szempontokat érvényesítő rész csupán kiegészítése a kötet nagy részét kitevő diskurzuselemzésnek. A jól megválasztott és kidolgozott kontextus(ok) ellenére így a kötet részben töredezett maradt.

A Nők az orvosi statisztikában című fejezetben Bokor Zsuzsa a kolozsvári prostitúciós intézményeket mint élettereket, valamint az ott élő nők adatait tekinti át. Forrásként arra a kérdőíves felmérésre támaszkodik, amelyet a Női Kórház Ellenőrző Irodájában Bálint Zoltán irányításával, 151 női prostituált részvételével készítettek el. A másik forráscsoport a Bálint–Stanca-féle tanulmány, amelyben a szerzők 200 prostituált adatainak statisztikai elemzését végezték el. A kvantitatív elemzésen alapuló vizsgálat számos olyan adatot tartalmaz a prostituáltakkal kapcsolatban, amelyek megismerésére források hiányában más kutatók számára ez idáig csak ritkán adódott lehetőség.  Az utolsó fejezet (A Bálint-módszer. Egy orvosi kérdőív társadalomtörténete) ennél még mélyebbre hatol, a statisztikai vizsgálattal ellentétben nem egy, esetleg két csoport (bordélyházi és „szabad” kéjnők) kerül középpontba, hanem a prostituáltak egyéni életútjai tárulnak fel. A kéjnők önreflexiója az őket vizsgáló, velük levelező és élettörténeteiket leírató Bálint Zoltán orvostanhallgató-pszichológus hagyatékán keresztül mutatkozik meg. Az életutak mikrotörténeti elemzése azonban elmarad, pedig érdemes lett volna jobban feltárni az egyéni (belső), illetve társadalmi és gazdasági (külső) tényezőket, amelyek miatt ezek a személyek prostituálódtak.

Bokor Zsuzsa munkája elsősorban a testről szóló különböző narratívák és diskurzusok elemzése, alapvetően reprezentáció- vagy imázstörténet, másodsorban a nemi betegségben is szenvedő prostituáltak társadalomtörténeti vizsgálata, harmadsorban pedig az ezeket lazán vagy szorosabban összefűző intézmények történetét bemutató, egyben jogantropológiai elemzés. Összességében két eltérő narratív vezérvonal határozza meg a könyv szerkezetét, struktúráját. Bokor Zsuzsa a kötet túlnyomó részében arra a kérdésre keresi választ, hogy „mások” (orvosok, rendőrök, a hatalom képviselői – köztisztviselők –, a társadalom felsőbb rétegei, a közép- és felsőosztály férfi és női tagjai) hogyan látták és vélekedtek a prostituáltakról, a prostitúcióról mint társadalmi jelenségről. Mindössze két fejezetre hárult a számomra ennél lényegesebbnek tűnő kérdések felvetése: Kik a prostituáltak? Miért választották ezt a „szakmát”? Mit mond el róluk társadalmi helyzetük, származásuk, családi állapotuk, iskolai végzettségük, műveltségük, foglalkozásuk, emberi kapcsolataik vagy éppen a vagyoni állapotuk? Ezekre a kérdésekre azonban csak részben kaptunk választ.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a Testtörténetek színvonalasan és a tudományos kritériumoknak megfelelően megírt munka. A szerző a témát interdiszciplináris megközelítésben tárgyalja, a nemek történetét vagy éppenséggel a történeti antropológia fogalomhasználatát is alkalmazza, ami még inkább egyedivé teszi ezt a témájában is újszerű munkát. Minden hiányosságával együtt Bokor Zsuzsa a két világháború közötti Kolozsvár bizonyos „testjei” történetének az eddigiektől eltérő megközelítésével gazdagítja és árnyalja Erdély társadalmáról alkotott képünket.


A recenzió nyomtatott változata megjelent az Urbs 2017/10-11. számában.

Hozzászólás