Nemrég látott napvilágot Mihai Bărbulescu ókortörténész, régész, a Román Akadémia rendes tagjának monumentális, közel 840 oldalas kötete (Civilizația Romană în Dacia, Editura Școala Ardeleană, Bucuresti, 2025), amely Dacia római provincia római civilizációját, annak tárgyi, szellemi és történelmi emlékeit és hosszú távú hatását mutatja be. Az árában jóformán megfizethetetlen, méretében impozáns, képanyagában alighanem az eddigi leggazdagabb, közel 600 fotót tartalmazó, 2700 lábjegyzettel és több száz szakirodalmi hivatkozással felvértezett kötet méltán válhat a román szakirodalom eddigi legrészletesebb Dacia szintézisévé, felcserélve a tankönyvként használt szintézisek közül Mihail Macrea 1969-es, Nicolae Gudea 2007-es, Constantin Petolescu 2010-es és Dumitru Protase 2010-es szintéziseit a témában.
Dacia provincia kutatástörténete több évszázadra vezethető vissza, amely az elmúlt száz évben szinte minden évtizedben termett egy-egy jelentős monográfiát vagy szintézist (román vagy külföldi szerzők által). Míg a külföldi, elsősorban szakmai közönség továbbra is Ioana Oltean 2007-es monográfiáját és William Hanson és Ian Haynes által szerkesztett 2004-es kötetet használja alapmunkaként, a romániai egyetemisták, történelemtanárok és a szakmai közösségek (régészek, történészek) számára széles a választék. A XXI. század első évtizedéig az egyik alapkötet a témában Mihail Macrea 1969-es „Élet a római Daciában” című szintézise volt. Bár a 2000-es évek elején már ez is nagyon elavult volt, a 2001-es Románia történetének második kötete (Dumitru Protase híres hírhedt 250 oldalas összefoglalója) nem tudta felváltani Macrea könnyed és nagyszerű szintézisét. Valamivel sikeresebb volt ekkoriban a most bemutatandó kötet szerzőjének rövid összefoglalója Dacia történetéről, amely a Corint kiadónál megjelent nagysikerű Románia története című, sok kiadást megért szintézisben jelent meg (olyan neves szerzőkkel, mint Keith Hitchins, Pompiliu Teodor, Dennis Deletant és Serban Papacostea).
Az 1947-ben Nagyváradon született, magyarul is kiválóan olvasó és értő Mihai Bărbulescu közel fél évszázados munkássága több száz tanulmányt és tucatnyi kötetet termett, hírnevét és szakmai tekintélyét már az 1984-ben kiadott, évtizedeken át a római valláskutatás romániai irányvonalát meghatározó „Vallási interferenciák a római Daciában” című monográfiája megalapozta. Bărbulescu számos szintézis-szerű munkát is irt Dacia történetéről, amely egyrészt megalapozta akadémikusi karrierjét, másrészt alapját adta ennek, élete főművének tekinthető, a román historiográfiában valóban egyedülálló méretű kötetnek. A kötet előzményének tekinthető a 2022-ben kiadott, hasonlóan monumentális munkája, amely a romániai (sic!) régészet történetét mutatja be.
Ebben a rövid ismertetőben esélyem sincs, hogy egy ilyen méretű és információgazdag munkát részletesen, metahistóriai elemzéssel és historiográfiai kritikával bemutassak. Remélhetőleg erre egy külön, részletes tanulmányban sor kerül majd. Csupán rövid szerkezeti és módszertani gondolatot fűznék hozzá, amely a kötet első gyors átfésülése és vizsgálata után feltűnt számomra – bár nem mondhatnám, hogy különösebben meglepett.
A monumentális munka az előszót követően elhelyezi Dacia provinciát a Római Birodalom ókori térképén egy viszonylag helyes, az eddigi romániai-akadémiai kiadványok hibás Dacia határait már mellőző, de a Limes-kutatás új térképét még nem használó ábrázolással. A szerző bemutatja az ókori forrás-csoportokat, amelyből a kortárs régészet és történettudomány gazdálkodhat ennek a provinciának az alig 170 éves (Kr.u. 106-275) történetének felvázolásakor. A rövid bevezetőben a szerző felvázolja a provincia adminisztratív és politikatörténeti összefoglalóját, ám hangsúlyozza, hogy mivel a kötet nem történeti, hanem művelődéstörténeti és régészeti jellegű összefoglaló, ezért a politikatörténet itt csupán néhány oldalt kap. Való igaz, hogy Dacia politikatörténetéről sok újat nem lehet mondani, az elolvasható bármelyik előző szintézisben is: irodalmi forrásaink és a provincia makro-történeti eseményei szinte semmit nem változtak néhány évtized forrásainak tükrében. A részletek (településtörténet, településrégészet, vallási, mezőgazdasági, bányászati, hadtörténeti, környezettörténeti forrásaink) azonban nagyon sok új forrással gazdagodtak, igy ez a kötet elsősorban a tárgyi (régészeti, epigráfiai, figuratív) forrásokra helyezi a hangsúlyt.
Az első nagy fejezet a provincia jellegzetességeivel, földrajzi, természeti jegyeivel, úthálózatával, tájrégészeti és épített örökségével, településhálózatával foglalkozik. Különösen fontos, hogy sok régebbi szintézissel ellentétben, Bărbulescu külön fejezetet szentel a történeti környezet és tájrégészetnek. Igaz, leírása sajnos mellőzi a kortárs történeti tájrégészeti és természettudományos eredményeket (például ókori erdőkutatás, archaeozoológiai kutatások kortárs eredményei, geológiai és régészeti interdiszciplináris kutatások). Előnyére legyen mondva, hogy idéz azért néhány kortárs szakirodalmat is a témában, például az ókori római klímakutatás nagyágyúját, Kyle Harpert is. Bărbulescu részletesen, az akadémiai szintézisek sajátjának mondható pozitivista információgazdagsággal mutatja be a fejezetekben Dacia útjait, városait, katonai erődeit, bányáit, közfürdőit, templomait és temetőit. Természetesen, munkája mögött mostmár száz év romániai régészettörténete áll, egy-egy településről és nemegyszer egy-egy épületről is monográfiák sorozata jelent már meg, igy ezekben az 5-10 oldalas fejezetekben a szerzőnek olyan hatalmas szakirodalmat kell érthető módon összefoglalnia, amelyre kevés történész vagy régész lenne képes. Bărbulescu azon kevesek egyike, aki nem csak a román nyelvű szakirodalmat olvassa, de ritkán ugyan (sajnos nagyon ritkán), de azért idézi a magyar szakirodalmat is (az 1918 előtti, monarchia-beli magyar régészeket és a Trianon utáni kevés római koros magyar kutatót is). Ezeken túl, számos külföldi, nemegyszer kortárs, az elmúlt tíz év nemzetközi szakirodalmából is szemezget. Módszertanában azért érezhetően leíró, történetírói és a római koros régészeti kutatásban ma már hangsúlyozottan megjelenő természettudományi (metalurgiai, anyagvizsgálati, archeometriai) vagy genetikai kutatásokra ritkán utal, bár ennek is vannak azért eredményei már Romániában is (igaz, nem áll túlságosan jól még ebben a szakma). A szerző módszertani sokszínűséget segíti az is, hogy nem csupán ókortörténészként írta meg hatalmas munkáját, de sok évtizedes tereprégészeti tapasztalattal is rendelkezik a tordai (Potaissa) légiós erőd vezető ásatójaként, ugyanakkor több éves külföldi (római) tartózkodása alatt lehetősége volt a nemzetközi szakirodalommal is megismerkednie, amely minden fejezetében visszaköszön gazdag lábjegyzeteiben. A száraz, fejezetenként olvasható, de egészében, egységes olvasmányként aligha fogyasztható szöveget rendkívül gazdag és nemegyszer ritka, jó minőségű és többségében színes, óvatosan kiválasztott és táblákba rendezett fotóanyag illusztrálja. Ebben Bărbulescu kötete kétségtelenül az eddigi legjobb és legrészletesebb, amelyet felülmúlni sokáig nem lehet majd. Előnyére szolgál persze, hogy romániai kiadónál jelentette meg kötetét, ahol akadémikusként gyakorlatilag minden forráshoz hozzáférhetősége volt: külföldön egy ilyen, több száz fotóból álló képanyagért egy vagyont kérnének el a jogdíjakért. Bărbulescu jóval felkészültebb a kortárs régészeti ásatások, új ásatási eredmények felsorakoztatásában, mint Petolescu vagy Protase előző köteteiben láthattuk, de alig tér el a Román Akadémia eddigi fősodratától, amikor történettudományi módszertanról és innovatív, a kortárs szakirodalommal lépést tartó témákról lenne szó. Alig esik szó a nők státuszáról a provinciában, a romanizáció fogalmáról szóló kortárs nemzetközi vitáról vagy a már említett természettudományi kutatási eredményekről. A római vallásról szóló fejezetében ugyan elfogadja azt, hogy a rómaiak hittek isteneikben, de nem részletei a vallásgyakorilatra vonatkozó esettanulmányokat, az élő vallás jelenségeit és a vallási szinkretizmus és a helyi vallási hasonulások (glokalizáció) jelenségét. Ennél is meglepőbb, hogy pont a vallásról szóló fejezetének lábjegyzetei és hivatkozásai közül teljes mértékben hiányzik tanítványának, Sorin Nemetinek a kötete (Sincretismul religios în Dacia romană) és a 2010 utáni újabb irodalom is.
Kiemelkedően jó fejezete a kötetnek Dacia recepciótörténetéről szóló rész, amely az ókori emlékek Hátszeg-vidéki újrahasznosításáról, a középkori templomokban és reneszánsz palotákban felhasznált római kövekről szól.
Ám a dicséretek sorát egy kritikával zárnám. Egy olyan kritikával, amely rányomja bélyegét erre a monumentális és valóban, dicséretesebb sorsa érdemes kötetre. Mihai Bărbulescu paradigmatikus fordulatot hozhatott volna ezzel a kötettel, ha bátor lett volna saját, akadémiai státuszából és az ezzel járó ideológiai mátrixból kibújni. Elhagyni a Ioan Aurel Pop munkáiban tovább görgetett kontinuitás-elméletet és az „örök Dacia” történettudományi mítoszát és beemelni végre Dacia és a poszt-római kor elemzését egy tágabb, európai régészeti kontextusban, ahol a romanizáció, kontinuitás és diszkontinuitás fogalma, az etnicitás, identitás ókori jelenségeit kritikusabban szemlélte volna. Ehhez elég lett volna saját tanítványainak, Sorin Nemeti és Dan Dana a dákok recepciótörténetéről szerkesztett kötetét idézni vagy belemerülni kicsit a kortárs romanizáció-elméletekbe, amelyek a nemzetközi szakirodalomban újraértékelték a poszt-római kor európai régészetét. A romanizációról alkotott nézetei ugyan nagyon visszafogottak és próbál a kontinuitás-elmélet akadémiai vonalának centrista irányához közeledni, a dákok elképzelt romanizációjáról az elérhető források hiányában ő is csupán elméleteket tudott átvenni: a 2318-as lábjegyzetében egykori kollégája, Alexandru Diaconescu négy „etno-kulturális” régióját említi, amely lefedi az egykori Dacia provincia területét és ahol Diaconescu feltételezése szerint több szakaszban, különböző intenzitással és mélységgel történhetett „romanizáció”. Bărbulescu szerint a dákok lassan, de biztosan átvették a latin nyelvet és az ebből a keveredésből fakadó új nyelvbe bekerült néhány dák szó is (635. old.): a gond csak az, hogy e mondat mögött csupán két nyelvészeti véleményt idéz, amelyet azóta sokan megkérdőjeleztek, többek között Dan Alexe és Dan Ungureanu is legutóbbi munkáikban. Bărbulescu érdemére legyen mondva, hogy a kötet utolsó nagy fejezetében részletesen idézi a két világháború közötti és az 1950-es és 60-as évek emlékezetpolitikájának főbb hangadóit. Meglepően kritikus például Constantin Daicoviciu 1945 utáni tevékenységével és röviden említi az 1968 utáni diktatúra politikai történetírását is, ahol kiemeli Iosif Constantin Drăgan káros szerepét és 1990 után is érezhető hatását. A provincia elhagyása utáni századok rövid összefoglalásában azonban Bărbulescu elfordul a historiográfiai fejezetben látott kritikus, tág szakirodalmi és történettudományi szemléletétől és szinte érthetetlen naivitással írja le a 662. oldalon, hogy a Kr.u. IV. század utáni Dacia lakói egy romlott, megváltozott latin nyelvet, a majdani román nyelvet beszélték. De kik lehettek ezek a lakosok Dacia felhagyott területén? Honnan tudjuk, hogy valamilyen latin nyelvet beszéltek, ha egyetlen feliratunk sincs ebből a korból? Erre a szerző sajnos nem tér ki.
A kötet végül a római civilizáció emlékeinek lassú feladásáról, elpusztulásáról és újrahasználásáról, modern kori és kortárs utóéletéről szól, követve ezáltal a bevezető és a könyv címének is tematikáját. A 720 oldalas törzsszöveget mintegy száz oldal függelék, bibliográfia, névmutató és képjegyzék követ.
Összegzésképp elmondható, hogy Mihai Bărbulescu kötete sok tekintetben pótolhatatlan, valóban historiográfiai léptékű munka, hisz sikeresen összefoglalja az elmúlt 2-3 évtized régészeti kutatásainak legújabb eredményeit, frissíti a Macrea, Petolescu és Protase-féle szintézisek bibliográfiáját és képanyagát és az említett szerzőknél valamivel európaibb, tágabb, birodalmibb kontextusba tudja helyezni Dacia történetét és örökségét. A kötet kétségtelenül a szerző opus magnuma, főműve, egy termékeny és hosszú akadémiai pálya csúcsa. Ám módszertanában és számos kritikus kérdésben a szerző távol marad a konfrontációtól és nem tudja elhelyezni nagy művét egy innovatív módszertani és világnézeti perspektívában.
Ettől függetlenül, a kötet arra hivatott, hogy az új generációk tankönyve legyen, összefoglalója az elmúlt harminc év régészettörténeti és historiográfiai változásainak, amely Dacia történeti és régészeti forrásairól keletkezett Romániában és külföldön. Ez a megfizethetetlen árú, ám kivitelezésében valóban lenyűgöző kötet kis részben ugyan, de talán megfelelhet ennek a célnak. Hiányosságai azonban arra kell sarkalják a fiatal kutatókat, hogy elkészüljön egy új, kritikusabb és az új módszertani megközelítéseket is felhasználó munka. A magyar nyelvű római koros kutatóknak pedig ideje lenne végre Tóth Endre 1986-os Dacia provinciáról szóló összefoglalója után egy friss, új magyar szintézist létrehozni az erdélyi és magyarországi kutatók, régészhallgatók számára.
