Szerző: Tóth Gödri Iringó
Joe Wright és Christopher Nolan rendezők igazán megegyezhettek volna, hogy előbb kerüljön a mozikba Wright hagyományosabb, inkább eseményközpontú történelmi drámája, A legsötétebb óra, mint a Dunkirk. A legsötétebb óra megadja a választ azokra a kérdésekre, amelyek a nyáron mozikba került zseniálisnak titulált Dunkirk alatt születtek a néző fejében: Miért kell megmenteni több százezer angol katonát? Hol az angol flotta? Miért van ilyen kis légierő? Ha a néző azóta sem keresett rá az interneten a II. világháború egyik legkritikusabb pillanatának Winston Churchillhez köthető műveletére, akkor A legsötétebb óra megnézése gyorstalpaló lehet a Dinamó-hadműveletből.
A legsötétebb óra Churchill életének legfontosabb időszakát mutatja be, a miniszterelnökké való kinevezésétől a sikeres mentőakcióig. Életrajzi dráma, a műfaj tipikus elemeivel és kliséivel, egész jól összerakva. Vannak nyitányként korabeli felvételek, felvezetés a morcos, zsémbes, whisky és szivar függő (de majd a kellő pillanatban hőssé váló) politikussal a középpontban, vannak, olyan mellékszereplők, akik néha inkább hatásvadász eszközök (például a titkárnő, akinek bátyja meghalt abban a háborúban, amit Churchill politikus társaival a bunkerben tanácskozva csak papíron és térképeken lát), van korhangulat, ijesztő angol országgyűlési terem, érzelmes felismerés a nép” körében a metrón.
És vannak jó színészek. Gary Oldman zseniális Churchill szerepében, a maszkja pedig csak pont az i-re (Nem csoda, hogy a film egyik Oscar jelölését ezért kapta. Nem olyan, mint Antony Hopkins Hitchcock maszkja, ami jó volt, de valahogy mégsem az igazi). Kriston Scott Thomas jól játszja a tipikus angol feleséget és Ben Mendelsohn is teljesen rendben van VI. György király szerepében (főleg, hogy a Király beszéde óta az agyunk Colin Firthre osztotta ezt a szerepet).
A filmnek vannak gyengéi is: Churchill figurája néha kicsit túlságosan az őrlődő, a nyomás alatt szinte szenilisnek tűnő, bizonyítani akaró férfi, politikai ellenfelei a végletekig ármánykodók, és talán a legnagyobb bajunk vele, hogy ez nem egy életrajzi dráma. Próbál az lenni, de kevés hozzá, ahhoz komplexebb kéne legyen a kép: többet látni a családi életből, a múltból, nem csak a kritikus pillanatban megoldást kereső politikust. Egy epizód egy életből, egy epizód egy háborúból. Habár ez akár elég is lehetne, de mivel a filmnek vannak nagyon jó pillanatai, egész feszes, a témájuk által akár szárazzá is válható párbeszédek ellenére is képes végig lekötni a nézőt, az operatőri munka kiváló, többet szeretnénk, többet Churchillről. A film ezt a többletet nem adja meg, de amit ad, azt érdemes megnézni. Gary Oldmanért (és a sminkjéért) mindenképp.