A római adminisztráció és hadsereg valamikor Kr.u. 270 körül elhagyja a mai Erdély és Olténia területét és ezzel a mi vidékünk hivatalosan is megszűnik a Római Birodalom része lenni. Ennek ellenére, a rómaiak jelenléte és kultúrájának öröksége – Dacia provincia emlékezete – nem tűnt el a régió lakosainak köztudatából. A római építészet és úthálózat monumentális emlékei évszázadokon át láthatóak maradtak Erdély területén, így azokkal együtt éltek az ideérkező gótok, gepidák, avarok és majd a magyarok, szászok, románok is. A római emlékek – a katonai erődök monumentális falai, a templomok romjai – számos településnevet és településrészletnek adta keresztnevét. A még álló római falak miatt lett Gyulafehérvárból például „fehérvár”, de a rómaiak emlékművei és útjai számos településen gyarapították a középkorban is a helyi legendáriumot, városneveket.
Bár Dacia történetéről nem írt, a magyar történetírás már Anonymus óta tisztában volt a rómaiak erdélyi jelenlétével. Gyulafehérvár alatt nyugvó Apulum városáról már a középkori krónikák is beszámolnak, bár Dacia nevével és Erdély azonosítása az egykori római provinciával még nem egyértelmű a kora középkori szerzők, írók számára. Ez annak is köszönhető, hogy a kora reneszánsz koráig nagyon kevés ókori auktor-forrás volt ismert. Érdekes sajátosság a korból a Baba Dochia legenda, amely – bár nem tudni mikor keletkezett és bizonyosan sok modern elemmel bővült – élénken őrzi Traianus hódítását és a dákok történetét a román nép körében.
Az új korszakot aztán a reneszánsz és a humanizmus hozza, amikor már nemcsak a római provincia etnográfiai emlékezete, de annak kutatása is elkezdődik. Ez elsősorban a római feliratok gyűjtésében merül ki, amelyet Antonio Bonfini (1434-1503) és az őt megelőző, ma már ismeretlen nevű Antiquissimus kezdi el. Bonfini 1497-ben befejezett Rerum Hungaricarum decades cimű munkájában 22 alkalommal említi Dacia provincia nevét, részletesen elemezve az ő korában ismert ókori forrásokat, főleg a provincia meghódítását, a traianusi dák háborúkat valamint a provincia feladását említi. Teszi ezt úgy és azért, hogy az egykori római provinciát és a dicső római múltat összekösse a Corvinus család pszeudo-római múltjával és mítoszával. A Dacia kutatások alapforrása sokáig Ptolemaios Geographikája és Plinius leírása volt, néhány apróbb ókori forrással, amelyet abban a korban fedeznek fel.
Rendkívül fontos lépés a Dacia kutatásban Megyericsei János munkássága, aki a 15. század végén kezdi el gyűjteni a római feliratokat Erdélyben és nevéhez kötődik a ma már csak vatikáni kódexben (Cod. Vat. 5250) és néhány további töredékes kézírásban fennmaradt több, mint 120 felirat, amelyet Daciából gyűjtött össze. Nevéhez kötődik például Várhely Sarmizegetusával való azonosítása is.
Utódja, Stephanus Taurinus Dózsa Györgyről írott monumentális kötetében rövid összefoglalóját adja Dacia akkor ismert történetének, amely még mindig a provincia traianusi meghódítását, annak főbb városait (Zalatna, Apulum, Zeugma?, Sarmizeghetusa), a dákok mesés gazdagságát és a provincia gyors feladását ecseteli. Teszi ezt úgy, hogy a római múlt itt is historicizáló, dekoratív célt szolgál, a magyar királyok dicsőségét emelve, a régió gazdagságát, fontosságát hangsúlyozva. Jacobus Bongarsius 1600-ban írott munkájában (Rerum Hungaricarum scriptores vari historici) átveszi Megyericsei és a kor általános irodalmi forrásait, néhány új felirattal vagy adalékkal megtolva azt.
Fontos historiográfiai összefoglaló Verancsics Antal, a Res Gestae Divi Augusti egyik darabjának felfedezőjének összefoglaló műve (De situ Transsylvaniae. Moldaviae et Transalpinae), amely nemcsak összefoglalja a kor addig ismert ókori forrásait és feliratait, de már tudatosan elemzi az előtte levő Dacia-összefoglalásokat is, kritikai megjegyzésekkel látva el azokat. Azt is mondhatnánk, hogy a Verancsics féle Dacia-történet az első igazi historiográfiai munka a provincia történetéről. A humanista Dacia irodalom legsikeresebb és máig idézett munkája azonban Szamosközy István 1593-ban kiadott nagy műve (Analecta lapidum vetustarum et nonnularum in Dacia antiquitatum), amelyben részletesen összefoglalja a provincia történetét.
Az általa közölt számos új feliraton túl érdekesség még az, hogy ő azonosítja első alkalommal Kolozsvárral az ókori Napoca városát, amelyet akkor még csak Ptolemaiosz művéből és néhány akkor előkerült feliratról volt ismert. Martin Opitz 1620-as években íródott, mára már elveszett Dacia Antiqua című munkája – bár aligha tartalmazott új információkat Szamosközy nagy művéhez képest – azért volt jelentős, mert ez az első nagy munka, amelyet kifejezetten Dacia monográfiaként írtak. Hasonlóan járt el Johannes Francisci, aki Dacia Consularis cimű munkája részletesen összefoglalja az ókori auktorforrásokat Dacia történetéről.
A 17. században aztán egyre másra keletkeznek a Dacia monográfiák, amelyek bár forrásaikban nagyon hasonlóak és a humanista felfedezésekre és gyűjtésekre építenek, de már a magyar, szász vagy román nép történelmének dicsőítésére használják fel az ókori római múltat. A korai „nacionalizmus”, lokálpatriotizmus egyféle előfutárai már ezek a munkák. Ilyeneket írt például a szász Johannes Tröster (Das alt und neue teutsche Dacia, das ist: neue Beschreibung des Landes Siebenbürgen). Rendkívül fontos L. Marsigli nagy műve (Danubius Pannonico-Mysiscus, observationibus geographicis. astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in sex tomos digestus ab Aloysio Ferd. com Marsigli) amelyben részletes térképeket és az ókori Sarmizegetusa alaprajzát is közli.
Köleséri Sámuel 1717-es Auraria Romano–Dacica című munkája azért kiemelendő, mert az első amely a római aranybányászatról ír részletes összefoglalót. Érdekes munka Fasching Ferenc 1731-es Dacia Siculica seu Descriptio pestis Transylvaniae című munkája, amely a székelyek és dákok fantazmagórikus kapcsolatáról elmélkedik. Timon Sámuel 1735-ös rövid összefoglalója Dacia történetéről (Additamentum ad imagines antiquae. et novae Hungariae, XV. fejezet) csak ismétli az elődei által közölt ismerethalmazt.
Az első magyar nyelvű Dacia történetet Huszti András művének magyarra fordítása jelenti, amely 1791-ben jelent meg Ó- és új Dácia az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História címmel. Kiemelendő Weindenfelder Lőrinc jezsuita pap munkássága, aki két nagy munkát is írt az ókori Dacia történetéről, második, 1744-es kötetében már Dacia térképet is közöl.
Új kort nyitott a kutatásban Joannes Seivert 1773-as munkája (Inscriptiones monumentorum Romanorum in Dacia Meditterranea), amely az addigi legteljesebb feliratgyűjtemény volt és megalapozta a 19. századi tudományos epigráfiai gyűjtéseket. Illusztrációi és térképei miatt rendkívül értékes J. von Hohenhausen Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen című 1775-ös munkája, amely számos ma már elveszett tárgyakat is leír és újabb Sarmizegetusa térképet közöl, valamint részletesen elemzi a demsusi templomot is. Kiemelendő Bartalis Antal Ortus et occasus imperii Romanorum in Dacia Mediterranea cimű 1787-es munkája is, amely számos korabeli gyulafehérvári régészeti felfedezést említ.
Ebben a korban keletkeznek az első román történetírók által irt Dacia-történetek is, igaz ezek a fentebb felsoroltakra épülnek. Samuil Micu Klein 1780-as nyelvi traktátusa és kéziratban fennmaradt munkája (Brevis historica notitia originis et progressu nationis Daco-Romanæ) a román etnogenézis alapját képezte. Hasonlóan Tröster és Fasching műveihez, ő is etnicizálja a római múlt emlékanyagát és korabeli politikai célokra használja fel Dacia történetét. Őt követi a teljes erdélyi iskola (școala ardeleană), akik a görög-katolikus hitre térés és a Rómához való közeledés miatt is hangsúlyozták a rómaiak és románok közötti szoros kapcsolatot. Ezt a vonalat követi Petru Maior 1812-es munkája is (Istoria pentru începutul românilor în Dochia).
A 19. század első felében keletkezett Dacia történetek annyiban hoznak újat az előző két évszázad nagy munkáihoz, hogy az 1780 és 1820 között felélénkülő régészeti ásatások és az „erdélyi aranyláz” miatt elindult gredistyei, várhelyi, herkulesfürdői és verespataki ásatásokat és felfedezésekről is részletesen beszámolnak. A kor egy sajátos munkája H. Francke Dacia ókora 1835-ből. A román történetírók közül ekkor kiemelkedő August Laurian munkája, aki 1862-ben új Dacia térképet ad ki (Tabula Daciae antiquae ad mentem veterum scriptorum delineata). A kor legfontosabb Dacia monográfiáját azonban J. F. Neigebaur közli 1851-ben. J. Ackner és F. Müller 1865-ös Die römischen Inschriften in Dacien az utolsó munka Th. Mommsen monumentális corpusa előtt, amelyben a modern epigráfia atyja Dacia történetét már úgy írja meg, hogy az epigráfiai és régészeti forrásokat is felhasználja és számos addig bizonytalan kérdést végérvényesen tisztáz.
A Mommsen utáni Dacia kutatás dolga az volt, hogy az új régészeti és epigráfiai adatokat értelmezze és a Római Birodalom történeti keretébe ágyazza a kor pozitivista szokását követve. Ezt tette K. Gooss kiváló Dacia monográfiájában 1874-ben, vagy Király Pál két kötetes Dacia Provincia Augusti 1894-es opusában is – amely mellesleg, az utolsó magyar nyelvű Dacia monográfia. Hasonló pozitivista, minden forrást egybegyűjteni akaró szellemben íródott A. D. Xenopol Istoria românilor din Dacia Traiană című sorozatának I. kötete 1888-ban.
Az impériumváltást követően a Dacia monográfiákat elsősorban román történészek fogják írni, román, francia, német, olasz és angol nyelven. Az 1918-2018 közötti időszakban keletkezett nagy Dacia monográfiák közül kiemelendő V. Pârvan 1937-es, C. Daicoviciu 1945-ös, A. Alföldi 1940-es, M. Macrea 1969-es, Vékony G. 1989-es, A. Bejan 1998-as, A. Husar 2002-es, Hanson-Haynes 2004-es, I. Oltean 2007-es, valamint a Román Akadémia hivatalos Dacia traktátusa 2001 (illetve 2010-ből). L. Zerbini és R. Ardevan 2011-ben egy olasz nyelvű összefoglalót is közölt a provincia történetéről. Bár nem sorolható a provincia-monográfiák közé, I. Piso 1993-as kötete a provincia szenátori rangú személyiségeiről is alapmunkának számít.
Az utolsó, magyar nyelven írt Dacia szintézis Tóth Endre 1986-os kiváló összefoglalója az Erdély története I. kötetében.
Felhasznált irodalom
Bodor András: Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig. Erdélyi Múzeum, 57/3-4. füzet. 1995. 56-81.
Cs. Szabó: Histories of archaeology in Transylvania. In: Csaba Szabó et al. (szerk.): Adalbert Cserni and his contemporaries. Cluj-Napoca, 2017. 373-400.
