Mostanság igazán nem panaszkodhatnak a történelmi filmek kedvelői, hiszen felhozatal az van bőven, sőt műfaji és tematikai változatosság is, na meg persze minőségbéli eltérés is. A legsötétebb órától, Az örök télen, A Pentagon titkain és A világ összes pénzén át a Sztálin haláláig széles a skála. A 2017-ben bemutatott, de nálunk csak idén év elején mozikba kerülő Sztálin halála Armando Iannucci skót rendező zseniális alkotása. Iannucci neve valószínűleg nem sokaknak cseng ismerősen, csak az Egy kis gubanc című 2009-es filmje örvendett eddig nagyobb nemzetközi sikernek, valamint Az alelnök (2012) című sorozata, pedig az Egyesült Királyságban igencsak népszerű politikai, történelmi szatírái, fekete humora miatt.
A Sztálin halála történelmi szatíra, nem is akármilyen, igazi hangosan felnevetős film és annak ellenére, hogy egy haláleset köré szerveződik, története nem morbid poénokra épül, hanem egy rendszer karikírozása ízlésesen, frappánsan, megtalálva az arany középutat. Sztálin (Rupert Friend) halálával a teljes Szovjet Unió felbolydul, Berija (Simon Russell Beale), Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor) és Hruscsov (Steve Buscemi) elvtársak – fogalmazzunk közhelyesen – mind ott forgolódnak a mézesbödön körül. Ezt a forgolódást zseniálisan csinálják, kiváló a színészi játék, mintha minden szerepet a színészekre szabtak volna, sziporkáznak. Minden gesztus és rezdülés, az elvtársak háta mögött zajló összesúgások, minden működik, ahogy kell.
A film kiváló helyzetkomikumokra épül, ötletesen találja meg az eszközöket a rendszer abszurditásainak bemutatására, például a rádiós koncert újrajátszása, csak, hogy a szovjet diktátor megkaphassa azt egy lemezen is, az egyik legjobb példa erre. A film nagyszerűen egyensúlyoz a nevettetés és az elgondolkodtatás között, úgy marad jó komédia, hogy közben a parancsra elkövetett gyilkosságok, bebörtönzések, a Sztálin halála utáni, hatalomért folyó, kegyetlen harc lépten-nyomon emlékeztetnek, hogy egy súlyos diktatúra kritikus időszakáról beszélünk.
Nem kell alapos történelmi ismeret és nem kellenek rendszerváltás előtti élmények, hogy érhető és élvezhető legyen a film, bár tény, hogy Európának ezen a részén azért megvan az az előnyünk, hogy minden név ismerősen cseng a történelemkönyvekből, s a helyzetek is gyakran ismerősek, ha nem is saját élményekből, szülők, nagyszülök, ismerősök történeteiből.
A filmet végig nevetjük, de a befejezése kicsit sem könnyed és derűs. A kamuperben elítélt Berija kivégzése és testének elégetése kegyetlen felkiáltás: hiába láttuk a filmben a milliókat, akik őszintén siratták, gyászolták a „nagyvezért”, ez a rendszer ilyen volt. A befejezés a jelen tükrében is elgondolkodtató, hiszen Oroszország betiltotta Iannucci filmjét mondván: „Nálunk nincsen cenzúra. Nem félünk a történelem kritikus vagy keménykezű megítélésétől. De van egy erkölcsi határ a történelem kritikai elemzése és a tiszta gúnyolódás között.”
Ianucci komédiáját végignézve erre a kijelentésre, csak egy keserű félmosollyal lehet reagálni… De a filmet (csak azért is) meg kell nézni.