Az 1870. évi XLII. és az 1886. évi XXI. törvény szerint képviselői mandátummal megválasztható volt bármely magyar állampolgárságú, írni-olvasni tudó férfi, aki 24. életévét betöltötte, nem állt gondnokság alatt, a törvényhatóság területén lakott és adót legalább két éve fizetett, olyan anyagi és szellemi javakkal bírt, amelyek a képviselőválasztási állandó jegyzékbe való felvételre feljogosították (vagyoni vagy értelmiségi cenzus), és nem állt büntető- vagy csődeljárás alatt.
A választói kritériumokat az 1874:XXXIII. törvény szabta meg a 1848-as választójogi törvény alapján, és alapvetően a férfi nemhez tartozás, a magyar honosság, a 20. életév betöltése, az önállóság, valamint a régi jog, a vagyoni-jövedelemi és értelmi-képességi cenzus ötös szabályát alkalmazta. Nem rendelkeztek szavazati joggal viszont a hivatásos katonák, a pénzügyőrök, a csendőrség és a rendőrség tagjai, a vizsgálati fogságban lévők, a börtönbüntetésüket töltők, a csőd alatt állók és akiknek a politikai jogát felfüggesztették (adóhátrálék okán, többek között). Az önkormányzati szavazati jog valamivel szélesebb volt az országgyűlésinél, mértékét és a Kolozsváron alkalmazott kivételeket illetően további kutatás szükséges.
Kolozsvár törvényhatósági bizottsága az 1870:XLII. közigazgatási törvény 28. §-a alapján hat éves mandátummal rendelkező képviselőtestületet állított fel, amelynek fele a törvény értelmében az első három év leteltével sorshúzás útján lemondott, a lemondott képviselők helyét betöltendő pedig választásokat írtak ki. Újabb három év leteltével a képviselőtestület másik, immár hat éves mandátumát letöltött fele lépett vissza, választásokat írtak ki, és így a testület másik fele is megújult. A kilépett tagok minden esetben újraválaszthatóak voltak, a törvény értelmében.
Az 1886:XXI. törvénycikk módosította a választási ciklusok időtartamát, tíz éves mandátumot írt elő, öt évenkénti választások megtartásával, a fent vázolt minta szerint, Kolozsvár törvényhatósága mindazonáltal megtartotta a hat éves mandátum és a három évenkénti választások szokásrendjét, amely alapján a teljes 112 tagot számláló törvényhatósági bizottság felének, 56-nak is felét, azaz 28-at látott el három évente hat éves mandátummal, minden választókerületben 7-7-et.
Az 1870-es közigazgatási törvény 1872-ban lépett érvénybe, és az 1918-ig tartó időszakban tizennégy alkalommal írtak ki időszerű városi képviselő-választásokat négy választókerületben: 1873-, 1876-, 1879-, 1881-, 1884-, 1888-, 1891-, 1894-, 1897-, 1900-, 1903-, 1906-, 1909- és 1912-ben, általában év végén, mivel a mandátum az év első napjától teljes hat éven keresztül tartott. Az elhunyt és lemondott képviselők helyét időközi, hasonlóan év végi választások alkalmával töltötték be, ilyenkor mindössze egy-két mandátumról volt szó, és nem minden kerületben.
Előfordult viszont, hogy az időszerű választás alkalmával olyan elhunyt vagy lemondott képviselő helyére is kiírtak választást, amely mandátum már három éve tartott. Ilyenkor a szabvány 7-es létszám fölött választhatott egy kerület, oly módon, hogy az éppen terítéken levő hat évre szóló mandátumokat a legtöbb szavazatot nyert jelöltek kapták, a szavazatok mennyisége tekintetében utánuk következők pedig az időközi mandátumot vehették át. Így például 1891-ben míg az I. és III. kerület 7-7 képviselőt választott hat éves mandátummal 1897 végéig, a II. 8-at (ahol is a nyolcadik legtöbb szavazatot kapott jelölt három éves mandátumot szerzett, 1894 végéig), a IV. pedig 9-et (ahol a nyolcadik és kilencedik helyezett is hasonlóan, 1894 végéig szóló mandátumot szerzett).
Az I. belmonostori kerület választó irodája hagyományosan a Redut épülete volt (az Unió, ma Memorandumului utcában), a II. óvári kerületé az evangélikus iskola épülete (a Magyarok/Kossuth, ma B-dul 21 decembrie 1918 út elején), a III. belközépi kerület választóhelyszíne a városháza, a IV. kétvízközi kerületé pedig az időközben lebontott Tornavivoda épülete a Széchenyi (ma Mihai Viteazul) tér keleti sarkán. Minden választópolgár előzetesen igazoló jegyet kapott a postán, amely és egyedül az jogosította fel szavazata személyes leadására, de kiállíthatták számára a helyszínen is.
A szavazás titkosan zajlott, az illető választókerületben a választást megelőző napokon és aznap a helyszínen a jelöltek listáit tartalmazó szavazócédulákat osztottak ki, a polgárok a választási irodában egy elkülönített helyiségben megjelölték rajta-rajtuk a választottakat, s a cédulá(ka)t borítékba tették. Annyi jelöltet jelölhetett meg a választó a szavazócédulán, ahány mandátum az illető kerületben volt (de kevesebbet is, többet viszont nem, abban az esetben a szavazat érvényét vesztette), szavazhatott teljes listára vagy megjelölhetett egyéneket, oly módon, hogy a nem kívánt neveket kihúzta vagy radírral törölte. Ezután következett a borítéknak a szavazóurnába való helyezése, amelyet a választási bizottság felügyelt.
Minden szavazóhelyiségben egy választási élnök és a helyettese volt jelen, rajtuk kívül egy vagy több felügyelője (bizalmi férfiúja) minden pártnak, körnek, társulatnak, mely listát állított, valamint a rend őrei. A hatósági közegek feladata volt a rend biztosítása a választóhelyiségben és a korteskedés kizárása a választóhelyiség belsejében. A szavazás reggel 9 órakor kezdődött és általában délután 4-kor zárult, utána megszámolták a szavazatokat, az eredményt még aznap este (éjjel) vagy reggel korán kihirdették (lelkes éljenzés közepette) és falragaszokon közszemlére bocsátották, majd szétküldték a sajtónak. Mivel a választások többé-kevésbé egybeestek az évente megújuló virilis listák végleges formába rögzítésével, a választásokon is induló és megválasztott legnagyobb adót fizetők a törvényhatósági bizottság igazoló választmánya előtt általában lemondtak virilista jogaikról, és a képviselői mandátumot fogadták el (a választáson nyerhető hat éves mandátum politikai legitimitása megelőzte a virilista jogot).
A végső jelölést hosszú heteken keresztül tartó jelölőgyűlések előzték meg mind a pártok értekezletein, mind a kerületek választópolgárai körében, de a választások előtti utolsó napon is jelenhettek meg új önjelöltek. A 19. század utolsó három évtizedének városi csatáit alapvetően a kormánypárti (szabadelvű) és a fő ellenzéki (függetlenségi és ’48-as) párt versenye határozta meg, mellettük felléptek párton kívüliek is, a 20. század elején viszont bővült mind az országos pártok helyi szervezeteinek száma, mind a kimondottan kolozsvári szervezeteké melyek jelölte(ke)t indítottak a városi választásokon, s a politikai és érdekképviseleti térkép ezáltal változatosabbá vált.
Felhasznált források:
- Román Nemzeti Levéltár – Kolozs Megyei Főosztály, F1: Kolozsvár város levéltára, törvényhatósági bizottság, közgyűlési jegyzőkönyvek (mikrofilm), 14–1–85: 166–186.
- Sz. Kir. Kolozsvár város törvényhatósági szabályrendelete. Az 1870. évi XLII. országos törvénycikk alapján, Ny. Gámán János örököseinél, Kolozsvár, 1873.
- Kolozsvár szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti és ügyviteli szabályrendelete. Nyomatott Ormós Ferencnél, Kolozsvár, 1888.
Törvénytár:
- 1870:XLII. A köztörvényhatóságok rendezéséről; 1874:XXXIII. Az 1848:V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről; 1886:XXI. A törvényhatóságokról; 1912:LVIII. A városok fejlesztéséről; 1915:VI. A törvényhatósági választói jogról. (https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torvenyei – legutóbbi letöltés: 2017. május 22.)
Sajtó:
- Kolozsvár 1867–1918: Ellenzék, Előre, Kolozsvár, Magyar Polgár, Újság
Könyvek, tanulmányok:
- Breinich Gábor: A magyar városok szövetkezése a dualizmus korszakában. In: Buzinkay Géza (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXV. Budapest történeti múzeum és Budapest főváros levéltára kiadványa, Budapest, 1996, 85–114.
- Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus idejében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976
