Szerző: Tőtős Áron
A modernizálódó Nagyvárad bűnőzéstörténetét bemutató sorozatunk utolsó részében arra keressük a választ, hogy milyen volt a nyilvánosság bűnözőképe. Milyen társadalmi státusszal rendelkező személyek és társadalmi csoportok követték el a bűncselekményeket.
A bűnügyi híradásoknál az újság mindig törekedett a rövid, és tömör címek használatára. A cím utal a bűnelkövetőre, annak típusára, módjára, végkimenetelére, helyszínére, időpontjára stb. Több esetben is megfigyelhető a túlzás, ezzel is növelve a tudósítás szenzációértékét. Gyakran alkalmazott újságírói fogás volt, hogy a szerző csak a leírás végén jegyzi meg, hogy az esemény nem is Nagyváradon, hanem valahol máshol történt (ezeket nem használtuk fel). Az újság profilja kevésbé befolyásolta a bűnügyi tudósításokat. A leírások során az újságírók, ha tehették moralizáltak, több esetben éltek az irónia vagy a humor eszközeivel.
A nyilvánosság bűnözőképe
Érdemes annak vizsgálatára is kitérni, hogy a nyilvánosság mely társadalmi rétegeket, vagy foglalkozási kategóriákat jelölte meg, azonosította bűnelkövetőként.
A legtöbb tudósítás a cselédekre vonatkozik. Egy-két esettől eltekintve a saját főnökeit meglopó, a szeretőjének lopó – így naivvá degradált –, az elmebeteg, a csaló vagy a gyilkos cseléd alakja jelenik meg. Számos bűncselekményt kötnek a cselédekhez: lopás, rablás, csalás, okirathamisítás, testi sértés vagy gyilkosság. A cselédekre, mint javíthatatlan, rossz személyekre tekintenek.
„Régi mese már az, hogy a tolvaj cseléd a ház legrosszabb nyavalyáihoz tartozik; mert nem lehet annyira az ellenőrzést gyakorolni, hogy még a cselédet is mindig szemmel tartsák. Amikor aztán rajtakapják egyszer vajmi keveset ér, ha elküldik, mert addig már Isten tudja hányszor lopott” (Nagyvárad, 1889. 152. szám, 3.).
Az újságírók máskor így fakadnak ki: „Alig múlik el nap, hogy ne kelljen számot adnunk a romlott cselédek manipulációiról” (Nagyvárad, 1897. 266. szám, 3.). A „tolvaj”, „enyveskezű” cselédekkel szemben egyfajta társadalmi ellenállás alakul ki. Úgy írják le őket, mint akik nem képesek huzamosabb ideig egy helyen dolgozni, s ha mégis beállnak valahova, akkor egy idő után kirabolják munkaadójukat, majd tovább állnak.
„Napról napra egymást érik a rendőrségen a feljelentések rossz cselédek ellen. Ma öten jártak panaszra. Mindegyiküktől 1-2 forint előleget szedtek fel a cselédlányok s megszöktek, nem álltak szolgálatba” (Nagyvárad, 1897. 265. szám, 7.).
A cselédek egy másik – nem éppen a szebbik – fele jelenik meg különböző verekedések kapcsán. Egy 1894. évi tudósítás a beszédes „Vérengző őrült cseléd” címmel jelent meg. A cselédek mellett feltűnik a prostituált alakja is. Igaz, csak néhány esetben. A bűnözés útjára lépő prostituáltról igencsak sematikus képet kapunk: Kukujen Katicza [álnév, a kukujen vélhetően a román cucuie kifejezés magyarosított formája, ami dudort jelent. Megjegyzés a szerzőtől] a prostitúciót hátrahagyva a bűnözés útjára lépve lopásból és betörésből próbált élni.
A bűnügyi tudósításokban ott találjuk a cigányokat is. Számos bűntett és kihágás köthető hozzájuk, mint a lopás, rablás, emberölés, testi sértés, hatóság elleni erőszak stb. A korabeli cigányság általános munkanélkülisége, iskolázatlansága és ebből adódó társadalmi kirekesztettsége jól ismert. Ezért itt most csak azt kívánjuk megvilágítani – a sajtón keresztül –, hogy hogyan vált egy részük életstratégiájává a bűnözés. A bűnelkövető cigányról még lesújtóbb és negatívabb képet festenek, mint a cselédekről, vagy más bűnelkövetőkről.
„Hires-nevezetes koborló czigány asszonyt keresnek széltében hosszában. Ahány csendőr az országutat rójja valamennyinek volt már találkozása a fekete, sunyi képű, ragyás Daru Borbálával. Ahova betette a lábát, mindeddig az a csunya szokása volt, hogy amihez hosszú ujjaival hozzáférhetett, a világért sem hagyta a helyén: lelopta még az utszéli keresztről is a szöget” (Nagyvárad, 1897. 270. szám, 17.).
Számos egyedi esetet idézhetnénk még. Az egyedi eseteken túlmenően a sajtóban egyre csak előjön a cigánycsapatok vélt vagy valós problémája. 1885-ben arról tudósít a napilap, hogy egy „czigány trupp” kapákkal támadt egy rendőre, aki, hogy életét mentse a várba futott. Néhány évvel később 1892-ben jól megszervezett cigánycsapat betöréses lopásairól olvashatunk. Míg a csoport egyik része lefoglalja a háziakat, addig a másik fele kirabolja a házat. Nagy rémületet kelthetett a város lakosaiban az a cigánykaraván is, amely több alkalommal megfordult Nagyváradon, mígnem 1896-ban a város határában elfogták őket.
Nemcsak a cigányok követtek el csoportos bűncselekményeket. A híradások számos esetben számolnak be olyan bűntettről, amelyet kisebb vagy nagyobb csoportban végeztek el. Néhány esetben helyi rablóbandákról tudósítanak.
„A nagyváradi rendőrség igazán szerencsésnek nevezhető véletlen körülmények folytán egy Nagyváradon régóta dolgozó veszedelmes rablóbanda fejét fogta el tegnap virradóra. Szepessy Mihálynak hivják a Kert-utczán tegnap megkisérlett rablógyilkosság tettesét, a ki megvasalva várja most a rendőrség börtönében a megérdemelt súlyos büntetést. Csodás véletlennek köszönhető, hogy Weisz Náthán pálinkakereskedő, a ki ellen tegnap rablógyilkosságot kisérlett meg a Kertutczán, a rá irányzott piszlövés daczára életben maradt. A rendőrség részéről azonnal meginditott vizsgálat folyamán kiderült, hogy Szepessy egy szervezettebb rablóbandának a feje és ő volt részben értelmi szerzője, részben tényleges tettese azoknak a betöréses rablásoknak, melyek utóbbi időben Nagyváradon előfordultak. Ezeknek egy részét bevallotta, sőt három cinkostársát már meg is nevezte” (Nagyvárad, 1894. 284. szám, 4.)
A társadalom határán ott találjuk a legkiszolgáltatottabb, az egzisztenciájától, családjától, anyagi jólététől, és még ki tudja mitől megfosztott társadalmi csoportot: a csavargókat és a koldusokat. Nem célunk kirekesztettségük bemutatása. Részben megtette ezt a Léderer Pál, Tenczer Tamás és Ulicska László triász, az általuk szerkesztett kötetben. A koldusoknak vagy a csavargóknak a sajtó alapján nem lehet arcot adni. Az újság sok esetben elmerül a polgári társadalom zárt erkölcsi normarendszerében és távolról igencsak egységesen és sematikusan határozza meg a kirekesztett személyeket. A csavargókat például így: „A dologkerülő naplopók utóbbi időben kissé megritkult csapata újra megszaporodott. […] Ez a naplopó regeneratió többnyire vidéki munkakerülő részegesekből áll” (Nagyvárad, 1874. 160. szám, 14.).
A tudósítások összességében a csavargók és koldusok számának növekedéséről tanúskodnak. A hatóságok kitoloncolással próbálták „megoldani” ezt a problémát. A napi sajtó külön említi a csavargó, kolduló gyerekeket, fiatalokat. Mindenki számára ismerősek lehetnek, Mark Twain vagy Charles Dickens regényeiből. A Nagyvárad a következőképpen rajzolja meg az utcai gyerekek, a „kis csavargók” képét:
„Találkozhatni velők az utczák szögletein, amint szurtos rongyos ruhákban ott állanak, hogy még imént vidám, mosolygó arczukat eltorzitva s pityergőre fogva a járókelők könyörületét kizsákmányolják. Máskülönben erőteljes 12-13 éves gyermekek ezek, kik könnyebb munkákat nagyon jól végezhetnének. Munka helyett azonban kéregetnek; megszokják kicsiny korukban a helye, dologtalan életet s ami nem kevesebb megszokják az alattomosságot tettetést. Az ilyenekből kerülnek ki aztán a társadalom helyéről, azok az élődi semmiek, kik semmi hasznot nem hajtanak, hanem valóságos terhek az embereken, a községen.”
Mint kiderül, a gyerekek könnyen kitanulják a tettetés művészetét, mely a koldulásban segíti őket. A népesebb belvárosi utcákban gyakori a gyerekek által végrehajtott kisebb lopások, betörések száma.
Végül, de nem utolsó sorban röviden ki kell térnünk a jobb módú középosztály, vélhetően alsó és középső rétegeinek bűnelkövetéseire is. A napilap külön, név szerint említette a középosztály „elzűllött” tagjait. Nemcsak azokat, akik Nagyváradon keveredtek bajba, hanem azokat is, akik Nagyváradról elszármazva követtek el valami rosszat. Az újságíró, az erre vonatkozó híradásokban nemcsak beszámol a bűnelkövetésről, hanem megdorgálja a bűnelkövetőt, mert a város rossz hírét terjeszti. Máskor konkrét foglalkozásokat említ, mint iparos, rendőr, tűzoltó, katona, diák, postás, pék vagy kereskedő. Ezekben az esetekben nem az jelent problémát, hogy ki a bűnös, hanem az, hogy milyen státusszal, foglalkozással rendelkezik a bűnelkövető személy. Megint más esetben arról lehet olvasni, hogy „tisztességesen öltözött egyén” követett el betörést.
Összefoglaló
A három részben közölt írásunkban (az előzőekről itt olvashatnak I., II.,) a Nagyvárad című napilapon keresztül kívántuk megszólaltatni a korabeli közvéleményt a bűnözés kérdéséről. Mint kiderült, már önmagában problémát jelent a közvélemény azonosítása egyetlen orgánummal. A vizsgált sajtótermékre úgy tekintettünk, mint a közvélemény vagy pontosabban a nyilvánosság egy részének a kifejezésre juttatójára. Az általunk leírtak ezért a bűnözésnek nem valódi arcát, hanem annak zsánerképét rajzolják meg. Ezért vizsgáltuk azt, hogy egy hosszabb perióduson keresztül milyen bűncselekményekről adtak hírt a Nagyvárad hasábjain, hogy milyen trendek rajzolódtak ki és hogyan oszlottak meg a bűnelkövetésekről szóló híradások.
A vizsgálat fókuszába helyezett hétköznapi bűnelkövetések közül a legtöbb híradás a kisebb nagyobb lopásokról, betörésekről szólt. Ha figyelembe vesszük, hogy a modernizációs folyamatok hatására a bűnelkövetések formái átalakultak, kijelenthetjük: Nagyváradon 1870 és 1900 között végrehajtott bűncselekményekről a sajtó premodern képet nyújt.
Az újabb típusú, az úgynevezett intellektuális bűncselekmények csak elvétve fordulnak elő. Helyette az erőszakos bűnelkövetések dominálnak, mint a lopás, rablás, betörés, verekedés. Mivel politikai napilapról van szó, ezért a bűnelkövetésekre vonatkozó tudósítások az újság utolsó lapjain kaptak helyett. Ennek ellenére az első években még nem, de utána egyre több és változatosabb bűnelkövetésekről számoltak be. Igaz, a tudatos szerkesztői elvnek megfelelően minden lapszámban nagyjából hasonló arányokban írtak a különböző bűnelkövetésekről.
Végül, de nem utolsó sorban a nyilvánosság bűnözőképét vizsgáltuk. Bár arcot nem tudtunk adni a bűnelkövetőknek, de néhány foglalkozás vagy társadalmi csoport megragadható a tudósításokból. Szám szerint (is) a legtöbb híradás a cselédek kisebb-nagyobb kihágásairól és bűntetteiről számolt be. Rögtön utána ott sorakoznak a társadalom szélére száműzött rétegek: a cigányok, a koldusok és csavargók, korra és nemre való tekintet nélkül. De nemcsak ők. Ott találjuk a jobb módú polgárokat is. Úgy fest, a bűnözés nem válogat.
(címlapkép: Bémer tér 1907. Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)
