A székely szombatosság vagy zsidózás egy illegalitásban működő vallási közösség volt, amely soha nem kívánt önálló felekezetté szerveződni. A történelemnek egy fura kísérleteként a közösség tagjai, főként erdélyi székelyek, egyszerre szerettek volna igazi keresztények és zsidók lenni. Ez a kísérlet azonban eleve tragikus kudarcra volt ítélve. Sorsuk az állandó peremlét lett, a kirekesztettség. Sem keresztények, sem zsidók nem fogadták igazán maguk közé őket.
A szombatosság valamikor az 1580-as évek elején kezdett alakot ölteni, a Dávid Ferenc elleni pert követően. A püspököt judaizálás vádjával ítélték börtönre, azt állítván, hogy egy német „eretnek”, Matthias Vehe-Glirius hatása alá került. Azt, hogy a vádak mennyiben voltak igazak vagy koholtak, nehéz lenne ma már kideríteni. Annyi azonban bizonyos, hogy az első szombatosok Dávid Ferenc hívei közül kerültek ki, és Glirius tanításaival azonosultak, őt tekintették eszmei értelemben a vezérüknek. Az unitarizmus ebben az időszakban még nem formálódott egységes hitrendszerű egyházzá, így a szombatos mozgalmat a szentháromságtagadó irányzatok közzé sorolták. Nevük elárulja legmarkánsabb megkülönböztető jelüket, éspedig azt, hogy szombatot tartottak. Nem ők voltak azonban azidőtájt Erdélyben az egyetlenek, akik szombatot ünnepeltek, minthogy nem voltak egyedül az étkezési korlátozásokkal sem.
A közösség létrejötte a reformáció intellektuális, teológiai útkeresésének egy végletekig menő fejleménye volt. Glirius első követői azok közül kerültek ki, akik már eleve tagadták a szentháromság dogmáját, az eredendő bűnt, és megkérdőjelezték Jézus kereszthalálának szerepét. Kiindulópontjuk az volt, hogy az Isten nem lelheti kedvét emberáldozatban, ő enélkül is képes megbocsátani a bűnöket. Jézus halála következésképp egy kudarcos küldetést jelent. Az ószövetségi próféciákban megjövendölt messiási jólétet nem sikerült elhoznia, beteljesítenie, ezért szükség lesz majd egy újabb, sikeres eljövetelre. A sikertelen küldetés nem változtathatott tehát semmit az Isten és ember viszonyában, mindennek ugyanúgy érvényben kell lennie, mint azelőtt. Az ószövetségből nem lett új, és a törvényt sem törölte el Jézus, ez nem is állt szándékában. Az újtestamentumi írásokról a szombatosok kimondták, hogy tulajdonképpen nem ihletett iratok, hanem történelmi jellegű könyvek, és személyekhez, gyülekezetekhez aktuális problémákról szóló magánlevelek. Glirius nyomán, aki jártas volt a rabbinikus irodalomban, kijelentették, hogy mindenben a zsidókat kell követni, egyetlen tantétel, a Jézus-Messiás hit kivételével. A zsidó szóbeli hagyomány és a héber nyelv ismerete nélkül nem lehet igazi istenismerethez jutni, és az írást igazán érteni. A követendőül állított zsidó írásértelmezési hagyományt és vallási gyakorlatot azonban egyáltalán nem ismerték a szombatosok. Így aztán egy elképzelt vallás, valamiféle virtuális judaizmus követői lettek
A közösség székelyföldi „kifundálójának” Eőssi Andrást tartották, róla azonban minimális információval rendelkezünk. A legkarizmatikusabb személyiség, aki a közösséghez tartozott, és a judaizmusról a legtöbbet tudta nekik átadni, Eőssi fogadott fia, a három erdélyi fejedelem alatt is nagyon fontos tisztséget betöltő Péchi Simon volt. Kétség kívül ő volt a korszak legnagyobb magyar hebraistája, aki a világon elsőként nemzeti nyelvre fordította, és használatba ültette a héber ünnep- és mindennapi imakönyveket. Szintén elsőként, két ízben, kommentárokkal lefordította a Talmud Atyák mondásai című népszerű fejezetét, és számos más bibliai könyvet, ill. a rabbinikus irodalom különböző darabjait
A sajátos erdélyi vallási helyzetből adódóan, bár többször is hoztak intézkedéseket a szombatosok ellen, 1638-ig viszonylag nyugodtan működhettek és gyarapodhattak. Ekkor az erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György fő- és jószágvesztésre ítélte őket, és velük együtt mindazokat, akik megtagadták Jézus imádatát. Bár kivégzés csak egyetlen esetben történt, javaikat a fejedelmi kincstár elkobozta, és kényszermunkára ítélte őket, míg át nem tértek valamely bevett felekezetbe. Az intézkedés eredményeképpen a szombatosság elveszítette befolyásos támogatóit, és földalatti mozgalomként, folytonosan üldözött hitként élt tovább 1868-ig. Ekkor, az egy-két százas létszámra apadt, és jórészt Bözödújfaluba tömörült közösség hivatalosan is kérelmezte, hogy zsidókként ismerjék el őket. A hivatalos elismertetés azonban nem hozta meg a várva várt elfogadást és nyugalmat számukra. Továbbra is szegény sorban, a társadalom kivetettjeiként, zárt közösségként éltek, akiket tarka kutyáknak, denevéreknek csúfoltak (sem madár, sem egér).
A végzetes csapást a második világháború jelentette számukra. Ekkor ugyanis a hatóságok zsidóként kezelték őket. A mentesítő törvényparagrafus, és ún. szombatos tanúsítványaik ellenére gettóba gyűjtötték, hogy Auschwitzba deportálják őket a környékbeli zsidókkal együtt. A bözödújfalvi katolikus plébános, Ráduly István az utolsó pillanatban mentette ki többségüket, néhányukat így is deportálták. A kimentésük után, részben kényszerből, részben hálából a legtöbben betértek valamely keresztény felekezetbe, a nagyon kevesen maradtak, akik továbbra is titokban gyakorolták hitüket. Ezek egy része, több mint 30 személy a későbbi évtizedekben Izraelbe vándorolt. A történelem legutolsó csapása emlékezetükre falujuk, az ún. „székely Jeruzsálem” vízzel való elárasztása, gyűjtőtóvá alakítása volt a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben. Mára már csak a temetőjükben porladó sírkövek árulkodnak arról, hogy Bözödújfaluban valaha egy nagyon különös kis közösség élt és hitt egy messiási szép világban.
