Dédnagyapám, Szilágyi József, az apai ági nagymamám édesapja, 1904. március 3-án született Nagyváradon. A család azonban csak rövid ideig tartózkodott a városban. Dédnagyapám gyermekkorát a partiumi Szatmárhegyen töltötte. Már kisgyermekként is kiemelkedő érdeklődést mutatott a fúrás-faragás iránt, és tehetsége is megmutatkozott a fa megmunkálásában. Körülbelül tízéves lehetett, amikor kis szánkót készített, azzal csúszott le a dombról, hogy eljusson iskolába, ahol a pad alatt őrizte a szeretett „járművet”. Szerette az irodalmat, sokat olvasott, a versírással is megpróbálkozott. Nagymamám mai napig őrzi verseit.
A kerékgyártó szakmát a helybéli mestertől sajátította el, mindig nagyon precíz munkát adott ki a kezéből. Már gyűrűs vőlegény volt, amikor megismerkedett dédnagymamámmal, ezt követően el is hagyta menyasszonyát. Ez akkoriban, főleg faluhelyen hatalmas szégyennek számított, de mindezek és a falubeliek megvető pillantásai ellenére 1930-ban nőül vette Szilágyi Etelt, azaz dédnagymamámat. Neki leánykori neve is Szilágyi volt. Első gyermekük 1931-ben született, de sajnos hathónapos korában, tüdőgyulladásban elhunyt. A tragédia nagyon megviselte a családot, dédnagymamám jelentős mértékben lefogyott, dédnagyapám gondoskodott róla, sok időt töltöttek ekkor a gyümölcsösben, hogy a vidéki levegő segítsen dédnagymamám állapotán. Ezután, 1933 és 1945 között hat gyermekük született. Dédnagymamám nagyon nagy szeretettel nevelte őket, mindig igyekeztek dédnagyapámmal meglepetéseket okozni a gyermekeknek, már amennyire az életkörülmények megengedték. A Mikulás ajándékait dédapám készítette el, kis szekeret barkácsolt, hozzá a kis lovat is ő faragta fából, ezeket a játékokat „elhullatta” a gyümölcsösben, úgy, hogy saját lábaira rongyot tekert, mellyel nagy lábnyomokat hagyott a friss hóban, mintegy bizonyítva, hogy a Mikulás valóban ott járt. Reggel kézen fogta két fiát és összeszedték az elhullatott játékokat. A négy kislány dédmamám által varrt babát kapott.
A II. világháború idején, a toborzás alkalmával sorban szólították fel a sokgyerekes családapákat. Először a nyolcgyerekeseket, hétgyerekeseket, majd hatgyerekeseket, és így tovább, akiket megkíméltek a háborúzás szörnyűségeitől. Így dédnagyapámnak sem kellett bevonulnia, amiért rengetegszer hálát adott, mindig hangsúlyozta, hogy gyermekei mentették meg az életét, hiszen nekik köszönhette, hogy nem kellett harcba indulnia.
1947-ben úgy határoztak, hogy a népes családdal beköltöznek a városba, Szatmárnémetibe, ahol házat vettek méretes telekkel, de azért a hegyi szőlőst, gyümölcsöst is megtartották, oda rendszeresen kijártak a „Zsuzsi” nevű keskenyvágányú kisvonattal, a gyermekekkel együtt. Itt, vidéken egybekötötték a munkát a lazítással.
Dédapám nagyon szeretett gombászni, jól ismerte is a különböző fajtákat. Dédmamám rengeteg változatban készítette el ebédre a dédapám által, erdőből szedett gombát. A gyermekek is kivették részüket a korukhoz illő munkából, apjuk igen szigorú volt ebben a tekintetben. Általában szilva-, körte-, földieperszedéssel voltak megbízva. Dédnagyapám a szatmári Unió gépgyárban volt alkalmazva, eleinte tisztviselői állásban, majd a nagy vasraktárban folytatta munkáját.
Az ünnepek rendkívüli szerepet töltöttek be a család életében, mindig a gyermekek álltak a középpontban, és a szülők mindig gondoskodtak róla, hogy ajándék legyen a karácsonyfa alatt, vagy, hogy jól elrejtsék a fűben a hímes tojásokat húsvét alkalmával. Mivelhogy dédapám famunkás volt eredetileg, munka után nem volt rest használati tárgyakat készíteni otthonra: készített káposztagyalut, uborkagyalut, tökgyalut, csodálatos guzsalyt csinált, amit falura vittek, valamint remek szövőszéket.
A háború után nehéz, szegényes idők voltak, minden szükségszerű dologból csak minimális mennyiséget lehetett beszerezni, de a család mégsem szűkölködött, köszönhetően a nagy kertnek, ahol mindenféle zöldség megtermett, a sok diónak, a vidéki telek által nyújtott gyümölcsökből készült kompótoknak, lekvároknak. Ebben az időben dédapám éjszakai műszakot vállalt, hogy napközben a kertben tudjon munkálkodni. Munkatársaira is gondolt, kellemes meglepetést okozott nekik, mikor meghívta őket a szatmárhegyi gyümölcsösbe egy szalonnasütéssel egybekötött kirándulásra.
A gyermekeket nagy fegyelemben, de nagy szeretetben nevelték, igyekeztek a lehető legjobbat nyújtani számukra, számos alkalommal segítették őket később is az anyagiakban. Az unokák nevelésében is mindig segítséget nyújtottak, nagymamám elmesélése szerint édesapámra is sokszor vigyáztak, ha ők éppen el voltak foglalva. Úgy dédapám, mint dédmamám szép öregkort értek meg, dédnagyapám 87, dédnagymamám 82 évet élt, 61 évig voltak házasok.
Úgy gondolom, hogy dédnagyapám élettörténete azért figyelemre méltó, mert annak ellenére, hogy a világ számos nehézséget zúdított az emberekre abban az időben, ő mégis igyekezett megadni családjának a lehető legtöbbet. Hat egészséges gyermeket felnevelni szegénységben, betegségben, háborúban nem kis feladat. Családjuk a szememben az ideális családot testesíti meg, életük akár egy mai család számára is példaértékű. Sajnos én már nem találkozhattam személyével, mivel 1991-ben, születésem előtt nem kevesebb, mint kilenc évvel elhunyt, mégis úgy érzem valamelyest megismerhettem nagymamám és édesapám történetei által.
A szerző a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült.