1989-ig Romániában nem alakult ki, országos szintű ellenállás, de lokális szinten, így Nagyváradon is sor került kommunistaellenes megnyilvánulásokra. Az alábbiakban három helyi szintű antikommunista megmozdulás történetét foglaljuk össze.
A kommunizmus elleni nyugtalanság a társadalom minden rétegében, így a „favorizált” csoportokban is tetten érhető volt. A parasztság a kötelező beszolgáltatások, míg a munkások a kis fizetésük ellen lázadoztak. Országszerte sor került, a rendszer által elhallgatott tiltakozó akciókra, munkássztrájkokra és parasztfelkelésekre. Például 1949 nyarán a partiumi Szatmár, Bihar és Arad, illetve Suceava megyékben olyannyira kiélesedett a konfliktus, hogy a Belügyminisztérium kénytelen volt csapatokat kiküldeni a mozgalmak leverésére. Az ország minden területén, de kiemelten a Kárpátokban több tucat fegyveres csoport tevékenykedett. A legvéresebb összecsapásokra 1948-1950 között került sor. A fegyveres ellenállók száma nem volt magas, őket elsősorban a környező falusiak támogatták, de a kommunizmussal szembeni ellenszenv sokkal nagyobb volt, mint ami a rendszerellenes megnyilvánulások alapján kirajzolható lenne. Ennek ellenére 1989-ig Romániában nem alakult ki, országos szintű ellenállás, de lokális szinten, így Nagyváradon is sor került kommunistaellenes megnyilvánulásokra. Az alábbiakban három helyi szintű kommunistaellenes megmozdulás történetét foglaljuk össze.
1956 nagyváradi szikrái
A kommunizmus történetében Európai szinten is fontos törésvonalat jelentő 1956. évi magyar forradalom, Romániában is felkorbácsolta az indulatokat. Erdélyben is akadtak, akik szimpatizáltak és szolidaritásukat fejezték ki a budapesti eseményekkel szemben. A forradalom melletti kiállás elsősorban egyéni cselekedetekben nyilvánult meg, de kisebb csoportos kezdeményezésekre is sor került. Érmihályfalván szórólapokat szórtak szét, melyben a lakosságot a magyar forradalomhoz való csatlakozásra szólították fel. Szalontán szabad Magyarországot éltető felirat jelent meg az egyik üzem falán. Székelyhídon a vörös zászló eltávolítását követelték. A nagyváradi Înfrățirea gyárban dolgozók egy csoportja sztrájkra felszólító szórólapokat nyomtattak, de azokat lefoglalták.
A magyar szabadságharc híre az iskolákba is eljutott. A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban (korábbi Premontrei Főgimnázium) tanuló diákok egy csoportjának szervezkedése nyomán megalakult a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete. A szabadságvágytól és a tenni akarástól fűtött fiatalok röpcédulákat gyártottak.
Az egyik utca falára pedig a „Le a párttal!” feliratot írták fel. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy az államvédelmi szervek beavatkozzanak.
A hatóságok megvárták, hogy a fiatalok betöltsék 18. életévüket és csak ezt követően csaptak le rájuk. A perbe fogott 59 személyt összesen 540 év börtönbüntetésre ítélték, akik az 1964. évi amnesztiával szabadultak. A börtönt ugyan elhagyhatták, de egyenként továbbra is megfigyelték őket.
George Orwell disztópikus világához hasonlóan az erőszakosan fellépő kommunista hatalom, nem magát a tettet, hanem a mögötte meghúzódó gondolatot üldözte. A keleti blokkban az ’56-os forradalom volt az első olyan megmozdulás, melyben megnyilvánult a szabadságvágy és a nemzeti szolidaritás érzése. A pesti események arra buzdították az erdélyi, partiumi és bánsági magyarokat, hogy álljanak ki saját szabadságukért. Ebből a felismerésből és meggyőződésből fakadt a nagyváradi fiatalok vakmerősége és bátorsága. De ennek lett a következménye a tettükhöz mérten aránytalanul szigorú megtorlás is.
Ellenpontok: a szellemi elnyomás elleni lázadás
Az orwelli világhoz hasonlóan a kommunista diktatúra is egyetlen világnézeti narratívát hirdetett. Ennek elérésé érdekében sajátította ki a különböző médiaorgánumokat. A nyilvános életben csak a párt által kreált igazság létezhetett. Mai szóhasználattal élve a pártpropaganda, az állhíreket, a fake news-t tette meg a hivatalos közbeszéd egyetlen elfogadott és bevett formájává. Az emberekbe sulykolt világkép ugyanakkor nem egyezett meg a valósággal.
A társadalom arra kényszerült, hogy megtanuljon a sorok között olvasni.
Ennek egyik jelentős példája az 1955-ben alakult Ady Endre Irodalmi Kör, mely tevékenysége révén a város irodalmi hagyományait vitte tovább és évtizedes tevékenysége révén a Kőrös-parti város magyar irodalmi életének egyik legmeghatározóbb mozgatórugójává vált. A kör által megszervezett irodalmi, kulturális és helytörténeti estjei valódi vitafórummá nőtte ki magát. Mindez fontos jelentőséggel bírt, akkor amikor a sajtót és a könyvkiadást cenzúrázták, akkor amikor a pártállam központilag határozta meg, hogy miről szabad írni és beszélni.
Az irodalmi társaság fontos közösségszervező erővel bírt, de számos kötet megjelentetése is a csoport nevéhez volt köthető. A Kör tagjai közül Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal és felesége Tóth Ilona, továbbá Szőcs Géza és Keszthelyi András közreműködésével Ellenpontok néven egy szamizdat, vagyis illegális folyóiratot jelentetett meg. A lap célja deklaráltan a „kelet-közép-európai emberi jogfosztottság – s ezen belül az erdélyi magyarság politikai, gazdasági, kulturális elnyomásának – ismertetése” volt. Az Ellenpontok létrehozásakor Ara-Kovács Attilát elsősorban a magyarországi szamizdat irodalom inspirálta. A kilenc lapszámot megért ellenzéki, politikai lap országos szintű jelentőséggel bírt: a nagyváradi volt az egyetlen olyan illegális kiadvány, mely hosszabb ideig is fenntudott maradni.
A nagyváradi értelmiség körében terjesztett kis példányszámú kiadványra, a nyugati sajtó is felfigyelt. Az Ellenpontok írásait a Szabad Európa rádió is beolvasta. A szamizdat kiadványban, a kommunista rendszerrel szemben megfogalmazott szövegek mellett, a szerzők a kisebbségek elleni elnyomás ellen is felszólaltak. Az illegális folyóirat hozzájárult a Romániával szembeni nemzetközi bírálatok megfogalmazásához is.
Az Ady Kör tevékenységeit az állambiztonsági szervek is nyomon követték. Az Ellenpontok szerkesztőinek letartóztatására 1982 novemberében került sor. A kihallgatások során Tóth Károly Antal és Ara-Kovács Attila vállalta magára a kiadvány megjelentetését és az ezzel járó felelősséget. A lap munkatársait házi őrizetre ítélték, de nemzetközi tiltakozás következtében mindnyájukat elengedték, akik ezt követően elhagyták az országot. A titkosszolgálatok házkutatásai, megfélemlítései nem tudták hallgatásra bírni a csoportosulás tagjait. Az Ady Kör túlélte a történteket. A rendszerváltoz(tat)ásig továbbra is sor került a szokás péntek esti összejövetelekre.
Kísérlet a Szent László templom lebontására
A kommunista diktatúra képviselői, a városi tér átalakításával egy arctalan, egyedi jellegzetességeitől, és lokálpatriotizmusától megfosztott tömegtársadalmat kívánt létrehozni. Ebbe a térátalakítási tervbe nem illett bele a városalapítóról elnevezett Szent László plébániatemplom, ezért a helyi pártvezetés 1964-ben májusában annak elbontásáról határozott.
A pünkösd-vasárnapi szentmise után a plébános felszólította a híveket, hogy hagyják el a templomot, mert azt lefogják bontani. Az emberek azonban nem engedelmeskedtek a felszólításnak és nem hagyták el helyeiket. Mindezt nem önmagukért, nem a jobb életszínvonalért, de még nem is a szabadságért, hanem hitükért és a templomért tették. A spontán módon szerveződő kiállásnak hamar híre ment.
A nap folyamán felekezeti és nemzeti hovatartozástól függetlenül az utcáról újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk.
Csakhamar a helyszínre vonultak az állambiztonsági szervek fegyveres erői is. A fenyegetés ellenére a nagyváradiak továbbra sem hagyták el a templomot. Énekelve biztatták egymást. Sötétedés után, éjszaka kezükben gyertyával tiltakoztak. A következő napokban újabb emberek csatlakoztak a templom őrzőihez. A gyerekek ételt és vizet hoztak a templomban lévőknek. A hatóságok számára pedig egyértelművé vált, hogy csakis nyílt erőszakkal érhetik el a templom kiürítését, és foghatnak hozzá a bontáshoz. A következetes és többnapos közösségi kiállás meghátrálásra kényszerítette a hatóságokat, akik végül lemondtak a templom lebontásáról.
Az összefogás erejében bízó nagyváradiak többnapos spontán megmozdulása, nemcsak felekezeti, de etnikai, közösségi szempontból is sikeresnek bizonyult. A templom melletti kiállás a kortársak szemében a kommunizmus elleni tiltakozás egyik meghatározó szimbólumává vált. Ugyanakkor a megtorlás ebben az esetben sem maradt el. A tiltakozók közül államellenes szervezkedés címén tizenhárom huszonéves fiatalembert tartóztattak le és ítéltek el. A vádiratban nem szerepelt a templom ügye. A kihirdetett ítélet szerint a fiatalokat 1,5 és 3 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Ők voltak azok, akik a hívekkel együtt megszervezték a templom körüli ügyeletet. Az államhatalom pedig rajtuk keresztül kívánt másokat is megfélemlíteni.
A 20. század traumáinak szisztematikus feldolgozása még mindig várat magára. Az elmúlt harminc évben ugyan jelentek meg szaktörténészek által írott munkák,
és a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság törvénytelen és gyilkos rendszernek bélyegezte a kommunizmust,
illetve sor került a dél-bihari Mezőbikács mártírfaluvá nyilvánítására, továbbá néhány ügyben történt előrelépés, de a kommunizmus áldozatainak rehabilitációjára még mindig nem került sor. A múlt feldolgozását az is hátráltatja, hogy nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a múltbéli eseményekről szabadon beszéljünk. A megemlékezés révén hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ne merüljenek feledésbe e neves és névtelen hősök cselekedetei.
(Címlapkép: Vitéz utca (Bulevardul Decebal), kilátás a 27. (akkor 5.) számú ház tetőjéről észak felé. Forrás: Fortepan/Szűcs Lóránd)