A marosvásárhelyiek körében többnyire köztudott tény, hogy a város egykori polgármestere, Bernády György 1911-ben utazást tett az Amerikai Egyesült Államokban. Utazásáról számos adoma maradt fenn, mint a Kultúrpalota harmadik emeletének története. Mi késztette az egykori polgármestert, hogy a Titanic katasztrófája előtti évben (csak éppen másik utazási társaság gőzősével) vállaljon egy korántsem kockázatmentes utazást?
Útja az erdélyi földgázmezők felfedezésével hozható összefüggésbe. 1908-ban a magyarországi pénzügyminisztérium megbízásából geológusok mélyfúrásokat végeztek. A Marosvásárhelytől nem messze elhelyezkedő Kissármáson próbálkoztak, ahol nagy mennyiségű földgáz lelőhelyére bukkantak, és ez új kutatásokat és élénk országos érdeklődést váltott ki. A hasznosításhoz szükséges előtanulmányokhoz a minisztérium több szakembert küldött külföldre és Amerikába tanulmányutakra. Így került a képbe Bernády György személye is, akit a felfedezést követő időszakban élénken érdekelt a földgáz felhasználása és végül ebből a célból utazott az óceánon túlra.
Szerencsénkre Bernády amerikai utazásáról naplót vezetett. Kis füzetecskékbe jegyezte fel a látottakat és hallottakat. Üzemi látogatásai alatt készített jegyzeteit már Marosvásárhelyen gépeltette le, későbbi felhasználás céljából, ami végül elmaradt. Ami már kevésbé szerencsés, hogy az utazási naplója többnyire nem személyes hangvételű, száraz stílusú, jóformán csak a műszaki adatok közlésére szorítkozott.
Útját 1911 májusában kezdte meg, elsőként Budapesten, ahol több elintéznivalója is akadt. Május 25-én ismét vonatra szállva Drezda fele vette az irányt, ahol Bernády meglátogatta örökbefogadott kislányát. Ezt követően Brémába utazott, ahol május 30-án a Kaiser Wilhelm II. óceánjáróra költözött. A Norddeutscher Lloyd hajótársaság menetrend szerint közlekedő óceánjárójának első osztályán Bernády elfoglalta a 62-es számú kabinját. Az angliai southamptoni kitérőt követően elkezdődött a valamivel több, mint egy hetet tartó utazás a nyílt óceánon. Bernády nem viselte túl jól az utazást, naplójában többnyire az időjárási viszonyokról rögzített információkat. Június 4-én levelet írt feleségének, valamint a város polgármester helyettesnek. Míg előbbi tartalmát nem ismerjük, utóbbiból több információ is kiderült az utazás körülményeiről. Vélhetően ezekből feleségével is megosztott néhányat.
„Lehet, hogy később én is szépnek fogom mondani ezt az utat, de ma bizony nagyon kellemetlen. Különösen ma, pünkösd első napján, amikor óriási ködünk van, s a hajó vésztülke úgyszólván állandóan szól.”- panaszolta Bernády.
Az út során a gőzös köddel és viharral is megbirkózott, mígnem június 7-én New York kikötőjébe ért. Bernády leveléből az is kiderült, hogy a polgármesternek volt ideje gondolkodni a városi építkezéseken. Ekkor üzente meg, hogy a Kultúrpalotát, akár többletköltségen is, de háromemeletesre kell építeni.[1] A levél csak június 14-én érkezett Marosvásárhelyre, viszont annál nagyobb szenzációt keltett. Sűrű éljenzések közepette olvasták fel, az elöljáróság ekkor még önfeledten és mulatozva gondolt arra, hogy a polgármestere nehéz útjának viszontagságai közepette is a városra gondolt.
Bernády az újvilágban is elemében érezhette magát, hamar alkalmazkodott a viszonyokhoz és megpróbálta kialakítani az otthonihoz hasonló munkarutint. Mivel hajóval utazott, elmaradt az ún. „jetlag,” vagyis a gyors időzónaváltás-szindróma, a hajóút fáradalmait pedig gyorsan kipihente. A Keleti és Nyugati partvidék fontos ipartelepeit látogatta meg. Ezek mellett, az utazása során néhány látványosság megtekintésére is maradt ideje. Ilyen volt a Niagara vízesés (melyről fényképet is hazahozott), vagy a Grand Canyon. Reggel 6 órakor kelt és az előre megbeszélt személyek társaságában (gyárigazgatók, ipari mágnások) vasúton vagy automobilon utazott és gyűjtötte az információkat a különböző gyár- és ipari telepek működési viszonyairól. Éjjel 12-1 körül vonult vissza, alvásról csak akkor lehetett szó, miután elkészült az aznapi feljegyzéseivel.[2]
Utazásai beszámolóiból kiderül, hogy nem csupán a száraz technikai adatokat rögzítette, hanem az amerikai fogyasztói társadalom működését is megfigyelte. A naplójában nem rögzítette, hogy július 4-én, a függetlenség ünnepén éppen Chicagóban tartózkodott. Itt figyelte meg elsősorban, hogy a különböző népcsoportok hogy kezdték meg az integrációt a kontinensen: „Régebben egész csomó ember pusztult el ezeken az ünnepségeken [július 4-én], volt tánc, bor, meg verekedés. A nagy emberpusztulásnak az élét ünnepi felvonulással vették el, melyben különböző nemzetiségű, foglalkozású, esetleg politikai pártállású emberek vesznek csoportonként, szép rendben részt. Elől a hivatalos személyek mentek, utánuk sok ezer főből álló német birodalmi ember, a német egységet dicsőítő dísz kocsival. Az oroszországi lengyelek dísz kocsija a független Lengyelországot, a horvátoké pedig a független horvát, szlavon és dalmát királyságot jelképezte. Diszkocsijuk tömegekben következett azután a görögök, olaszok, csehek (az önálló cseh királyság jelképező kocsin) […]. Valamennyi az amerikai egységet, az amerikai állameszmét éltette. S a magyarok? Azok nem voltak sehol.”- jegyezte meg Bernády, azt a tanulságot levonva, hogy a vendégmunkások közül legszilárdabban mégiscsak a magyarok ragaszkodtak identitásuk megőrzéséhez, s ezzel mintegy állást foglalt a kivándorlás ellen.[3]
Chicago valóban egyik fontos célpontja volt a Monarchia kivándorló kolóniáinak. Ebből Bernády 1911-ben azt tapasztalta, hogy „Chicagóban igen sok horvát és erdélyi román kivándorló él, aki azonban zugügynökeivel intézteti el a dolgát.”[4] Utóbbi megjegyzés arra vonatkozott, hogy léteztek bizonyos informális hálózatok, melyeken keresztül a Monarchia kivándorolt nemzetiségei el tudták intézni mindennapos gondjaikat, anélkül, hogy a konzulátushoz fordultak volna segítségért ezen ügyekben. Ezzel Bernády a kivándorlás problematikájára is rávilágított:
„A magyar munkásnak kint [vagyis az USA-ban] nem a legrózsásabb a helyzete. A legnehezebb munkát végeztetik vele, a gyárak és a bányák gyilkos levegőjében él. Ami kis pénzt megtakarít, − ha ugyan megtakarít − arra egészsége és munkaereje megy rá. Az intelligens, a képzett, a diplomás embernek sincs, még ha műszaki pályára való is, különb sorsa a munkásnál. Állandó foglalkozást nem kap, heti tíz-huszonöt dollárral kell beérnie, ami bizony sanyarú életre kényszeríti. A magyar munkást különben nagyon szeretik odaát, mert nagy munkabírású, értelmes és szorgalmas. Csak egy a kifogás ellene: hogy lobbanékony természetű és torzsalkodó. A rendőrhatóságnak sok baja van vele. Meggazdagodott magyar természetesen Amerikában is akad, de számuk százalékban kifejezve elenyészően csekély.”[5] − számolt be tapasztalatairól Bernády a budapesti sajtónak.
Bernády utazásai során emléktárgyakat is gyűjtött. Választása valamiért éppen a díszkanalakra esett. A hajófedélzettől kezdve a Colorado-völgyig emblémákkal ellátott kanálgyűjteményt vásárolt össze, melyek nagy része megtekinthető ma is a Kultúrpalotában berendezett Bernády emlékszobában. A kanalakat őrző kazettának a rézlapocskája is megmaradt, amelyre rávésette, hogy „Marosvásárhely érdemes és nemes közönségének megbízásából tett Észak-Amerikai tanulmányútja emlékére Dr. Bernády György gyűjtötte össze.” A szöveg fölött a város címere, a magyar és amerikai zászlóval, valamint kétoldalt a mintegy 40 helyszínt megemlítő tanulmányútjának főbb állomásai olvashatóak, többé-kevésbé sorrendbe állítva. Emellett számos képeslapot, hotel brosúrát, étlapot és az ipartelepeken készített fényképet őriz az amerikai útjának gyűjteménye. Utazásának egyik utolsó állomása az amerikai főváros volt.
Ott leginkább a dokumentációkhoz szükséges szakirodalmat és statisztikákat tekintette át. Ám fennmaradt egy érdekes anekdota a washingtoni útról: állítólag mérgében összetörte a sétabotját a Fehér Ház márványból készült lábazatkövén. Hirtelen felindulása a városi szájhagyomány szerint azért következhetett be, mivel azt gondolta, hogy az elnöki székházként szolgáló épületet a „kivándorolt magyarok verejtékén épült.”[6] A humoros anekdota átvitt értelemben egy korabeli jelenséget is igen hűen tükrözött: a nagymértékű kivándorlás és az ebből keletkező munkaerőhiány problematikáját a századeleji erdélyi viszonylatában.
Bernády Amerikából való visszautazása a New Jersey államhoz tartozó Hoboken kikötőjéből induló Kronprinz Wilhelm gőzös első osztályán történt. Érdekesség, hogy Apponyi Albert 1911-es utazásakor szintén a Norddeutscher Lloyd társaság ugyanazon hajóján utazott Amerikába, annak a visszafele tartó útján, így elmondható, hogy gyakorlatilag egymást váltották Bernádyval.[7] Bernády augusztus első hetében érkezett meg Hamburg kikötőjébe, ahonnan Berlin érintésével a magyar fővárosba tartott. Augusztus 12-én már interjút adott a Budapesti Hírlapnak, beszámolva tapasztalatairól. Kipihenve az út fáradalmait, csak néhány nap múlva indult Marosvásárhelyre. A mintegy három hónapot tartó utazását tulajdonképpen 1911. augusztus 19-én fejezte be. Bár a marosvásárhelyi törvényhatóság különvonatot szeretett volna intézni, végül annyit sikerült elérniük, hogy a rendes vonathoz öt személyszállító kocsit csatoltak, s így utazott Bernády fogadására a városi tisztikar, valamint egy népes üdvözlő tömeg.[8]
A Marosvásárhelyre berobogó vonatot már több ezer várakozó fogadta. Igazi parádéval fogadták a polgármestert, szűnni nem akaró éljenzéssel, virágcsokrok és zsebkendők lobogtatása mellett
Az eseményről az egyik helyi lap, a Marosvásárhely tudósítása mellett fényképet is közölt, melyből szerencsésen fennmaradt egyik jobb minőségű üvegnegatív. Az állomásról négyes fogattal hazahajtatott, hogy kipihenje az út fáradalmait, mivel estére már visszavárták a Székely Kioszk társas mulatságára, ahol mintegy 800 köszöntő vett részt.[9]
Jegyzetek
[1] Oniga Erika szerk.: A marosvásárhelyi Kultúrpalota 1908-1913. Maros Megyei Múzeum, 2013. 23−24.o.
[2] Marosvásárhely, 1911. július 15.
[3] Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.
[4] Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.
[5] Budapesti Hírlap, 1911. augusztus 13.
[6] MTA Kézirattára, MS 10.292. Csiszár Lajos emlékiratai II. Marosvásárhelyi emlékek (Marosvásárhely tréfái).77.f.
[7] Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1933. 145.
[8] Marosvásárhely, 1911. szeptember 15.
[9] Székely Napló, 1911. augusztus 20.
