Kolozsvári hírlaptörténet 1870-1900

Szerző: Fazakas László

Kolozsvár sajátos társadalmi összetételének köszönhetően ideális táptalajt biztosított a dualizmus kori sajtó térhódításának és fejlődésének.[1,2] A helyi újságkínálatban szinte mindenféle politikai irányultságú lap fellelhető volt, továbbá számos irodalmi, művészeti, tudományos és kulturális szaklap jelent meg. A tömegtájékoztatási eszközök legfontosabb csoportját azonban egyértelműen a kolozsvári napilapok alkották, melyek részletes betekintést nyújtottak a város jelentősebb politikai, társadalmi és gazdasági folyamataiba. A korszak során rengeteg rövidebb és hosszabb életű újság látott napvilágot, most azonban kizárólag a fontosabbakról teszek említést, ezekről is csak tömören.

Kolozsvári Közlöny I.

A dualizmus kori Kolozsvár legfontosabb napilapjai[3] között elsősorban az 1856-ban alapított Kolozsvári Közlöny említendő, amely nemcsak Kolozsvár, hanem Erdély egyik legnépszerűbb lapja volt. Az újságot Vida Károly hozta létre, később, 1859-től – Mikó Imre felkérésére – a lap szerkesztést Dózsa Dániel vette át. A lap stílusára ekkortájt a politikai kiegyensúlyozottság volt jellemző: „lapunk nem kormánylap, sőt még lekötelezett pártlap sem, mert minket nem a jobboldali párt alapított meg és tart fenn, hanem Erdély intelligenciája.”[4]

Az 1856-ban alakult Kolozsvári Közlöny első száma

Ez azonban 1869-ben megváltozott, amikor is a Deák-párti Unió című lap a Kolozsvári Közlönybe olvadt. Ekkor Sándor János került a vezetőség élére, aki konzervatív kormánypárti szellemben szerkesztette tovább. A lap, főként anyagi nehézségek miatt – 1871-ben mindössze kétszáz előfizetője maradt – 1873-ban megszűnt.[5]

Kelet

1871-ben került először a nyomdákba a Kelet, mely a helyi városi politika és a Deák-párt erős támogatója volt, annak ellenére, hogy akkoriban az erdélyiek körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek a kormány által hirdetett politikai program. A lap sajátos hangvétele és beszédmódja következtében azonban hamarosan Kolozsvár egyik legnagyobb példányszámban eladott sajtóterméke lett.[6] 1875-ben Békésy Károly került a Kelet élére, aki rövidesen, 1877-ben teljes egészében felvásárolta a lapot. Békésy irányítása alatt a lap az erdélyi arisztokrácia egyik közkedvelt szócsöve lett. A főnemesek ugyanis sorra írták a különféle vezércikkeket és publicisztikákat, melyeket a Kelet készségesen leközölt.[7]

Bár a Kelet kormánypárti lapként volt meghatározva – az ellenoldal ortodox mamelukoknak nevezte őket –, mégsem bánt épp oly kesztyűs kézzel a szabadelvű városvezetésével[8], és alkalomadtán „meg-meg csipkedte, különösen Simon Elek polgármestersége alatt (1874–1880) a városházi igazgatást.”[9] A lap tíz éven keresztül folyamatos kitartással szállította a vezércikkeket, gyártotta a riportokat és beszámolókat a hűséges olvasótábora számára, ám végül 1882-ben, az ún. Bartha-affér[10] kapcsán nevet kényszerült váltani. Ennélfogva a Kelet, mint brand megszűnt létezni, de az újságot meghatározó szellemiség tovább élt.

Kolozsvári Közlöny II.

1882-ben, a Kelet hamvaiból született meg az új – az előzőhez mindössze a főszerkesztő személyében kapcsolódó – Kolozsvári Közlöny. A „lap tele volt komoly törekvéssel, éles figyelemmel, élénk szellemmel és erős, már-már féktelenül  szenvedélyes  személyi  harcokkal.”[11] A Közlönyt továbbra is Békésy Károly szerkesztett és a helyi Szabadelvű párt orgánumaként volt számon tartva.

Békésy Károly, a Kelet és a Kolozsvári Közlöny szerkesztője

Békésy mellett igen fontos szerep hárult Petelei Istvánra, aki a lap nagytekintélyű, ám roppant barátságos szerkesztője volt: „egy szép, komoly, megnyerő arcú, fekete szakállú úr  fogadta, csodálatos jóság­gal, egész lényéből kiáradó sze­rető érdeklődéssel. Petelei István volt ez, a lap  oszlopa és vezetője.”[12] – idézte fel György Lajos Gyalui Farkas emlékeit.[13]

A Kolozsvári Közlöny nemcsak a helyi hírek alapos bemutatása révén tűnt ki, hanem azzal is, hogy a lap köré csoportosult az akkori erdélyi szellemi élet legkiválóbb publicistáinak egy jelentős része. A lap többnyire egy kiegyensúlyozott irányvonalat követett, ám amikor kellett, például a választások idején, a kemény és éles hangú cikkeket is szép számmal gyártották.[14] A lap azonban csak öt évig bírta egymagában és 1886 legvégén a Magyar Polgárral egyesülve Kolozsvár néven folytatta tovább.[15]

Magyar Polgár

A korszak talán legfontosabb és egyben egyik legkiegyensúlyozottabb lapjának tekinthető az 1867-ben alapított Magyar Polgár. A lapot K. Papp Miklós[16] hozta létre, aki a sajtókiadvány szerkesztésében is tevékeny szerepet vállalt és számos kreatív ötlettel segítette a lap felfuttatását. Az újszerű szerkesztési elvek és módszerek mentén készült Magyar Polgár hamar a helyiek egyik közkedvelt újságjává vált. A híranyagok és a vezércikkek, a közgazdasági szemlék, az állandó rovatok, valamint a városi és megyei tudósítások változatos és tartalmas kínálatot biztosítottak az olvasók számára. De a belföldi hírek mellett a külpolitikai események bemutatására is nagy hangsúlyt fektettek:

„A Magyar Polgár igyekezni fog, hogy lépést tarthasson a külpolitikai eseményekkel is, s ezért gondoskodtunk, hogy eredeti sür­gönyöket kaphassunk, melyeket, ha rendkí­vüli időben érkeznének, külön mellékletben is kiadjuk, s vidéki előfizetőinknek pos­tai utón küldjük meg.”[17]

Emellett egy állandó külföldi tudósító-hálózat kiépítését vették tervbe.[18] Nem meglepő tehát, hogy a kolozsvári lap mind tartalmilag, mind pedig a rovatokat tekintve az ország legjobbjai közé tartozott, sőt a fővárosi lapokkal is állta a versenyt, melyek folyamatosan szemlézték és idézték a kolozsvári újságot.[19] Olvasótábora nem korlátozódott Kolozsvárra, fiók kiadóhivatalokkal rendelkezett Désen, Szamosújváron, Tordán, Nagyenyeden és Marosvásárhelyen.[20] De a régión túli városokban (pl. Szatmárnémeti) is előszeretettel tájékozódtak a napilap hasábjairól, sőt Kossuth Lajost szintén a Magyar Polgár olvasói között találjuk.[21]

A kezdeti sikerek, valamint az olvasótábor folyamatos növekedése jeleként, az addig csak szerdán és vasárnap jelentkező lap vezetősége úgy döntött, hogy 1870 augusztus elsejétől napilappá alakulnak.[22] Az előre lepésre minden okuk megvolt, hiszen Erdélyben a Magyar Polgár rendelkezett a legtöbb előfizetővel, és az eladott példányszámok mutatói sem voltak rosszak.[23] Nem véletlen, hogy az alábbi szlogennel hirdették az újságot: „Lapunk a legelső magyar napilap ezen elszigetelt kis országrészben.”[24] Végül csak 1871-ben sikerült a lapot napilappá alakítani, a késedelem azonban nem okozott különösebb törést az újság népszerűségében.

A balközép beállítottságú, később kormánypárti Magyar Polgár legelső száma

A Magyar Polgár eleinte balközép beállítottságú, ellenzéki. Első ún. mutatványszámukban Tisza László – Tisza Kálmán testvére, aki egyben a lap belső munkatársa volt[25] – írását közölték, mely a Magyar Polgár politikai beágyazódásáról a következőket írta: „A Magyar Polgár vezérelvei, melyeket ön programjában kifejt, a hongyűlésünkön jelenleg levő pártok közül határozottan a balközép orgánu­mává teszik azt. […] A Magyar Polgár feladata lesz, egyesíteni az elszórt erőket, megcáfolni a gyanúsító suttogást, elhallgattatni a netalán szemtelenül mutatkozó rágalmat addig is, míg a párt tényekkel bizonyíthatta be azok alaptalanságát […] A Magyar Polgár a legjobb percben jele­nik meg mint párt orgánum is, megértetni olvasói­val az árnyalatok különbségét, kimutatni: miért nem érthet a balközép mindenben egyet a jobbközéppel…”[26] Az 1875-ös pártfúziót követően azonban mérsékelten kormánypártivá vált.

Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a Magyar Polgár ettől kezdődően felhagyott volna a szabadelvű városvezetés bírálatával. A kritikus hangvételű cikkek, főleg a várospolitika kapcsán, továbbra is megjelentek a lap hasábjain.[27] Az 1870-es évek végén még a híresen ellenzéki és függetlenségpárti Bartha Miklós is közlési lehetőséget kapott a laptól. Igaz Bartha egy kötelezvényt írt alá, miszerint politikai cikkek írását nem vállalja. Vezércikkeiben leginkább gazdasági, társadalmi kérdésekkel foglalkozott.

Azt azonban fontos hozzátenni, hogy ha a Magyar Polgár bírált, akkor azt többnyire méltányosan tette. Ettől függetlenül a gondokat nem rejtették véka alá. Amennyiben a város fejlődése volt a tét, a lap az elsők között ragadott tollat és írta meg, hogy melyek a problémák, és, hogy min kellene változtatni, javítani. Bár egyes visszaemlékezések szerint a Magyar Polgár bizonyos esetekben mégiscsak védelmébe vette a város kormánypárti vezetését.[28] Ugyanakkor ez az attitűd nem tekinthető általánosnak.

Az 1870-es és 1880-as években a Magyar Polgár jelentősebb lapszerkesztői K. Papp Miklós, Nagy János és Ajtai K. Albert voltak.

Kolozsvár

Tizenkilenc évnyi önálló működés után, 1886. december 24-től a Magyar Polgár a Kolozsvári Közlönnyel egyesült és felvették a Kolozsvár nevet.[29] A frissében alapított újság a következő irányelvek szerint határozta meg önmagát: „A Kolozsvár az Erdélyrészek érdekeinek egyik szószólója lesz. Szolgá­ja a liberalizmus eszméjének, a magyar kultúrának, s a nemzetiségekkel szemben azon nagy céloknak, melyeket az E. M. K. E. írt zászlójára. Ezentúl független minden irányban ítéletét el fogja mondani, valahányszor szükségét látja, tekintet nélkül.”[30] Az új lap főszerkesztője Petelei István[31] lett, aki korábban a Kelet és a Kolozsvári Közlöny munkatársa volt.

A Magyar Polgár és Kolozsvári Közlöny fúziójából létrejött Kolozsvár első száma

Petelei Kolozsvárja ugyan folytatta a két korábbi lap kormánypártiságát: „Őszinte meggyőződéssel a követett irány helyessége iránt, hittel a sikerben, valljuk a szabadelvű párt programját.” Az újságot azonban nem rendelte alá a pártpolitikának és bizonyos kérdésekben továbbra is kritikus maradt: „Nem zárkózunk el a hiányok elismerésétől. […] Sürgetni fogjuk a javításra várók orvoslását. Helyet adunk minden jogos pa­nasznak. Gondos ügyelettel, szabadon, egyetlen érdekünk ez országrész érdeke lé­vén, beszéljük meg a szükségleteket, tárjuk fel a hiányokat.” – írta a Kolozsvár első számában.[32] Petelei szerkesztési elvét, Gyalui Farkas visszaemlékezése szerint sem a pártérdek határozta meg.[33]

Petelei István, a megnyerő arcú, fekete szakállú úr. Forrás: Pásztortűz 1935/10-11. sz.

A Kolozsvár végül 1898-ban átalakult és a „múlt iránti tisztelet és elismerés” jeleként újra felvette a Magyar Polgár nevet.[34] A lap felelős szerkesztője és egyben kiadó-tulajdonosa Ajtai K. Albert lett, aki a fúzió előtti Magyar Polgárban is szerepet vállalt. Az újság további hat évfolyamot ért meg, majd 1904. március 31-én beszűntette működését, pontosabban a Magyar Polgár név szűnt meg, ugyanis a szerkesztőség Nemzeti Hírlap címen még egy évig folytatta tovább a munkát.[35]

Ellenzék

Kolozsvár másik fontos lapja, az ellenzéki hangoknak teret adó és a függetlenségi pártokat támogató Ellenzék volt. A lap ötlete Bartha Miklós fejéből pattant ki 1878-ban, ám az első lapszám csupán 1880 októberében került a nyomdákba.[36] A lap a Függetlenségi Párt, majd az azon belül kialakuló, később kiszakadó Ugron-kör (Ugron Gábor is a lap kezdeményezője, sőt egy időben belső munkatársa volt) híveként határozta meg magát. Hangvétele kezdetben harcias és hazafias: „S leszünk a kik vagyunk: Magyarország önállóságának, a nemzet függetlenségének, a közszabadságnak, a nép önkormányzatának, a tulajdon szentségének hívei meg harcosai, és magyarok és erdélyiek.” Emellett  egyben aggitáló és propagandisztikus: „mivel lapunk nem üzlet, hanem, csatafegyver, mely nem tart minket, hogy él­jünk, hanem az ügyért élünk mi, kik tartjuk az Ellenzéket.”[37]

Az igencsak radikális attitűd elsősorban Bartha Miklós felsőbbrendűség tudatú, erősen nacionalista nézetét tükrözte. Ez azonban rövidesen enyhült és a lap inkább csak a kormánypárt kritizálására helyezte a hangsúlyt.[38] A változás hátterében két ok állhatott: az egyik, hogy Bartha Miklós egyre kevesebbet foglalkozott az Ellenzék szerkesztésével, a másik, hogy Ugron Gábor a tiszaeszlári pert követően egy konszolidáltabb, a szélsőségeket elutasító politika híve lett,[39, 40] ami akár az Ellenzék szemléletét is befolyásolhatta. Mindenesetre a pontos okokat nem tudjuk, azt viszont igen, hogy 1885-től az Ellenzék már kevésbé volt harcos hangvételű. Főleg a személyeskedő támadásokból vettek vissza.

Bartha Miklós. Forrás: Kolozsvári Lapok, 1899.

1888-ban Bartha végleg távozott a laptól és a kiadói jogokat Magyary Mihálynak adta el.[41] Az Ellenzék élessége ettől kezdve tovább tompult, és egy kiegyensúlyozottabb napilappá alakult. Némely visszaemlékezések szerint azonban ez inkább egyfajta elővigyázatos, körültekintő hozzáállást jelentett:

„Családias alapon szerkesztették, az óvatosság jegyében, nem siettek az eseményekkel, csak akkor írták meg őket, ha lehetőleg más lapban már megjelentek és így ki lettek próbálva.”[42]

A lap hangneme ugyan megváltozott, de politikai irányultsága, elköteleződése a 20. század első éveiben is megmaradt annak, aminek eredetileg szánták: a ’48-as függetlenségi eszmék hívének. „[Az Ellenzék] azt a fogadalmat teszi, hogy ezután is minden tehetségével küzdeni fog Magyarország függetlenségéért.”[43] Politikai nézete csak később, az impériumváltás után, midőn a korábbi nézetek érvényét vesztették, váltott irányt és egy a polgári liberálishoz közel álló vonalat kezdett el követni.[44]

Az Ellenzék népszerűségét és olvasóközönségének ragaszkodását jelzi, hogy a lap az 1880-as indulástól kezdve, egészen az impériumváltásig, megszakítások és névváltoztatások nélkül, folyamatosan megjelent. Ezzel az Ellenzék a dualizmus kori Kolozsvár legstabilabb napilapja volt. Kristóf György irodalomtörténész, egyik dolgozatában a következő megállapítást tette: „vidéken még a legkormánypártibb házakban is csak az Ellenzéket, vagy az Ellenzéket is olvasták. Kétségtelen, hogy a kiegyezés után írókra és közönségre legnagyobb hatást gyakorló hírlap Erdélyben az Ellenzék volt és maradt még a Bartha Miklós halála után is.”[45]

Jegyzetek

[1] Míg 1871-ben a lakosok 78,83 százaléka helyi születésű volt, addig 1900-ra ez az arány 46,55 százalékra csökkent. Természetesen ebbe beletartoznak a nem értelmiségi foglalkozású beköltözök is. Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal. Debrecen, 1997. 95; Ferenczi Szilárd: Adatok a kolozsvári virilizmus történetéből (1872–1917). Erdélyi Múzeum 2010. 1–2. sz. 28–29.; Gyáni Gábor: A középosztály és a polgárság múltja, különös tekintettel a dualizmus kori Erdélyre. In: Pál Judit – Fleisz János (szerk.): Erdélyi várostörténeti tanulmányok. Csíkszereda, 2001. 171.

[2] A kolozsvári sajtótermékek teljes listáját lásd: Ferenczi Szilárd: Kolozsvári sajtótermékek 1867-1918. Erdélyi Krónika

[3] A kiegyezés előtti erdélyi napilapokról Kristóf György készített összefoglaló tanulmányt. Lásd: Kristóf György: Az erdélyi magyar vidéki hírlapirodalom története a kiegyezésig. Cluj-Kvár. 1939.

[4] Kolozsvári Közlöny, 1868. március 10; Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig. Budapest, 2016. 232; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái II. Budapest, 1893.

[5] Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtótörténete II/2. 1867–1892.

[6] Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtótörténete II/2. 1867–1892.

[7] Békésy kifejezetten jó véleménnyel volt az erdélyi arisztokrata főurakról. Ezt az önéletrajzában is kiemelte, bár álláspontja Trianon után megváltozott. Ferenczi Szilárd: Szemelvények Békésy Károly kolozsvári újságíró önéletrajzából. Erdélyi Krónika 2017. október 3.

[8] Ezt bizonyítja egy 1879-ben közétett vezércikk, mely a város gyatra köztisztasága miatt Simon Eleket, mint az áldatlan állapotok elsődleges felelősét, ostorozta. Kék kocsi. Kelet, 1879. május 1.

[9] Legalábbis Várady Károly szerint. Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó a 80-as években. I. Pásztortűz (1927) 3. sz. 57.

[10] Ferenczi Szilárd: A nyakasság váratlan erénye – A Bartha–Ristow ügy. Erdélyi Krónika 2017. január 4.

[11] Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó i.m. I. 58.

[12] György Lajos: Dr. Gyalui Farkas. Pásztortűz (1926) 24. sz. 554.

[13] Gyalui Farkas Petelei irányítása alatt Kolozsvár egyik legkiválóbb riporterrévé vált. „Gyalui  Farkas  lesz  ettől  kezdve  Kolozsváron  az első  vérbeli  riporter,  ki  fiatalsága  fürgeségét  német  alapossággal  és  francia  ízléssel  egyesítve,  mindent, kifürkész, mindent  megír.” Sőt, annyira jól végezte a munkáját, hogy később a fővárosi lapoknak is rendszeresen tudósított kolozsvári eseményekről. A Budapesti Hírlap állandó munkát is ajánlott, ám azt Gyalui nem fogadta el. Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó a 80-as években. II. Pásztortűz (1927) 4. sz. 82.

[14] Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó i. m. I. 58–59.

[15] Kolozsvár, 1886. december 24.

[16] K. Papp Miklós (Dés, 1837. október 29. – Kolozsvár, 1880. február 12.) örmény családból származó lapszerkesztő és történész.

[17] Magyar Polgár, 1867. március 27.

[18] Bécs, Bukarest, Firenze, Genf, Párizs, Torino – a Magyar Polgár szerkesztősége ezekből a városokból ígért rendszeres tudósítást az előfizetői számára. Magyar Polgár, 1867. március 27.

[19] Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtótörténete II/2. 1867–1892.

[20] Magyar Polgár, 1870. augusztus 10.

[21] Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtótörténete II/2. 1867–1892.

[22] Magyar Polgár, 1870. július 24.

[23] Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet.

[24] Magyar Polgár, 1870. július 24.

[25] Magyar Polgár belsőmunkatársai: Brassai, Falk Miksa, Buzogány Áron, Benedek K., Fekete M., Gyertyánffy István, Hermann Ottó, Kriza János, Lázár Kálmán, Mentovics, Medgyes, Nagy István, Pávay Elek, Sámi László, Szabó Károly, P. Szathmári Károly, Szász Gerő, Szilágyi Sándor, Tisza László, Torma Károly, Vas József, Vas Tamás. In: Magyar Polgár, 1867. március 27.

[26] Magyar Polgár, 1867. március 17.

[27] A Magyar Polgár által megfogalmazott kritikákat nem jellemezte a harciasság.

[28] Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó i. m. I. 57.

[29] Magyar Polgár, 1886. december 23.

[30] Kolozsvár, 1886. december 24.

[31] Petelei István (Marosvásárhely, 1852. szeptember 13. – Kolozsvár, 1910. január 5.) író, hírlapíró. A Kelet, Kolozsvári Közlöny és Kolozsvár munkatársa, szerkesztője.

[32] Kolozsvár, 1886. december 24.

[33] Gyalui Farkas: Petelei István. Erdélyi Lapok (1910) 2. sz. 30.

[34] Kolozsvár, 1898. március 24.

[35] Magyar Polgár, 1904. március 31; Nemzeti Hírlap 1904. április 2.

[36] Ellenzék, 1880. október 1.

[37] Ellenzék, 1881. január 1.

[38] Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtótörténete II/2. 1867–1892.

[39, 40] Ugron Gábor a Függetlenségi Párton belül kialakult szélsőséges irányzatok ellen lép fel. Lásd: Ellenzék, 1883. január 29; Vagy például amikor tudomást szerzett arról, hogy az egyik általa javasolt képviselő antiszemita nézeteket vallott, azt rögtön elítélte és kijelentette, hogy a képviselőt nem tartja a párt tagjának. Lásd: Ellenzék, 1884. november 5; Bár az is hatással lehetett a lap szellemiségére, hogy időközben megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, mely egyfajta kiegyensúlyozottságra szólította fel a lapokat. In: Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó i. m. II. 82.

[41] Várady Aurél: Az erdélyi magyar sajtó i. m. II. 82–83.

[42] Ligeti Ernő: Elsülyedt világ. Pásztortűz (1934) 16. sz. 330.

[43] Ellenzék, 1902. január 2.

[44] Sárándi Tamás: Az erdélyi sajtópiac átalakítása 1940 őszén. Erdélyi Krónika 2017. november 18.

[45] Kristóf György: Az erdélyi időközi sajtó a kiegyezéstől a közhatalom változásáig. Magyar Könyvszemle (1938) 1. sz. 63–64.

Címlapkép forrása: Fortepan

Frissítve: 2022. 07. 15.